Új Egyenlőség

A török helyhatósági választásokon Recep Tayyip Erdoğan pártja, a konzervatív-iszlamista AKP története legrosszabb eredményét érte el, miközben a szociáldemokrata-kemalista CHP 1977 óta nem szerepelt ilyen sikeresen. A törökországi eredmények okairól és várható következményeiről beszélgetett Egeresi Zoltán, Törökország-szakértő, az NKE John Lukács Intézetének kutatója és Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.   Egeresi Zoltán szerint a választási eredmény mindenki számára váratlan meglepetés volt, leginkább maga a CHP lepődött meg a siker mértékén. Amellett, hogy az előzetesen billegőnek titulált helyeken is magabiztosan győztek, ezt támasztja alá az is, hogy jelenleg egyedül jobb eredményt ért el a párt, mint a tavalyi elnökválasztáson a teljes összefogott ellenzék. A kutató szerint fontos, hogy a jelenlegi választás kimenetelét nem csupán az elmúlt egy év folyamataként érdemes figyelni, hanem hosszabb távon érzékelhető, korábbi döntések következményeként. Ezen döntések hatását legfőképp gazdasági területen látni. Törökország lassan egy évtizede folyamatos gazdasági problémákkal küzd: habár a GDP folyamatosan nő, rendkívül magas inflációs környezet alakult ki, súlyos nehézséget okozva a török társadalomnak.   Ehhez tett hozzá, hogy a helyi politikában a kormánypárt nem tudott meggyőző ajánlatot felmutatni, jelöltjeik nem voltak elég jók. Különösen látszott ez Isztambulban, ahol a 2019-ben megválasztott Ekrem İmamoğlu ellenfeleként Erdoğan egy korábbi minisztere indult, aki retorikai tehetségben és karakterességben nem tudta felvenni a versenyt. A választást tehát érdemes úgy összegezni, hogy nem a Köztársasági Néppárt nyert, hanem az Igazságosság és Fejlődés veszített, miután szavazóik jelentős része otthon maradt. A választást követően Erdoğan is elismerte, hogy pártja veszített és az önkritika szükségességét állapította meg.   Egeresi viszont felhívja a figyelmet, hogy nagyívű következtetéseket még nem érdemes levonni a mostani eredményekből. Négy évig nem lesz nagyobb választás Törökországban, ezalatt a turbulens török belpolitika sok mindet hozhat. Ezalatt az idő alatt az ellenzék szempontjából kulcskérdés, hogy miként tudja használni a megszerzett hatalmat az elkövetkező években, illetve az is, hogy végül melyik nagyváros országos ismertségű vezetője léphet fel elnökjelöltként. Bármelyikük is fut be végül, kérdéses, hogy Erdoğannal küzdhet meg vagy sem. A török alkotmány szerint újabb, harmadik ciklusra nem indulhat, azonban alkotmánymódosítással ez az akadály még kiküszöbölhető. Kérdéses viszont ennek módja, miután az AKP nem rendelkezik alkotmányozó többséggel a török parlamentben. Így vagy valamelyik ellenzéki párt támogatására, vagy a török társadalom népszavazás általi jóváhagyására lenne szüksége, ám jelenleg egyik út sem tűnik sikerre ítéltnek.   Tovább alakíthatják Erdoğan mozgásterét a török politikai rendszer jelenleg zajló változásai. Ugyan továbbra is töredezett az ellenzék, táboruk taktikai szavazás révén képes volt győzelemre segíteni számos ellenzéki jelöltet. Feljövőben van továbbá egy iszlamista, nemzeti-radikális párt, a YRP. A párt ugyan a parlamentben együttműködik az AKP-val, sikeresen tudta kihasználni az elégedetlenséget a hagyományosan az AKP bázisának számító jobbközép-konzervatív, főképp vidéki – különösen a belső-anatóliai– szavazók körében. Emiatt, illetve a kormánypártból átlépő politikusok miatt a YRP kifejezetten veszélyes szereplőnek ígérkezik az AKP-val szemben.   Erdoğan kilátásait javítja viszont a külpolitikával kapcsolatos optimista hangulat, miután a rendeződés irányába tart az ország számos nemzetközi konfliktusa. Ennek gazdasági hatása, illetve egy sikeres jegybanki politika képes lehet javítani az inflációs helyzeten, lehetővé téve az évek óta nem tapasztalt reálbérnövekedés elérését és a következő választások előtti osztogató politikát. Hatalomtechnikai szempontból is van még lehetősége Erdoğannak, a korábbi gyakorlat szerint várhatóak személycserék...

Az Új Egyenlőség podcast 2024. január 17-i adásában elemeztük Lakner Zoltánnal a belpolitikai helyzetet és azt, hogy mi várható az elkövetkező félévben. Az ott elmondottakat sok tekintetben felülírták a február óta zajló események, és az a kérdés, hogy most mit látunk a magyar belpolitikában. Ezért szokatlan módon, egy újabb évindító beszélgetést vettünk fel a  helyzet elemzésére. A januári beszélgetés alapállítása, mely szerint a június 9-i EP és önkormányzati választás vitathatatlanul a legmeghatározóbb eleme a 2024-es évnek belpolitikai szempontból egyelőre nem változott meg. Ugyanakkor a kegyelmi botrány kiváltotta felháborodási hullámok sorozata újra rendezheti a magyar közéletet. Ehhez az kellett, hogy a kegyelmi botrány a kormány által adott kommunikációs keretezést tette tönkre. Azaz éppen azon cölöpöket támadta meg, pl. gyermekvédelem, amelyek által definiálta politikáját a Fidesz. A spontán közfelháborodás pedig olyan erős volt, hogy nem engedte az ügy elsikkadását. Ehhez persze kellett az, hogy Magyar Péter személyében egy Fidesz világából érkező ember elkezdje kommunikációs tartalommal megtölteni az ügyet, és folyamatos defenzívába kényszeríteni a kormánypártot. A korábbi hónapok gazdasági problémáját egy morális krízis keresztezte, és adott neki egy értelmezési keretet. Ennek kapcsán Lakner Zoltán azt hozta fel példaként (Szűcs Zoltán Gábor interjúból idézve), hogy 2006-ben az öszödi beszéd valójában keretezést adott a nyár óta meglévő rossz választói hangulatnak. Ebben a tekintetben a kegyelmi ügy azt mutatja meg, hogy a gazdasági válság és a morális válság egy tőről fakad. Természetesen kérdés, hogy mennyiben rajzolja át ez a pártok közötti erőviszonyokat. Amennyiben végső soron az történik, hogy a Fidesz lénygében megőrzi támogatottságát, de Magyar Péter darabolja az ellenzéki pártokat, akkor a válság kormánypárti értelemben véget ért. Közben a török önkormányzati választások analógiaként egy másik utat is mutathatnak. Ez pedig arról szól, hogy az önkormányzati pozíciókban lehet képes a Fidesz hátrébb szorulni. Ezt látjuk Törökországban is, ahol Erdogan elnök pártja érdemben veszített településeket, mivel nem volt képes úrrá lenni a gazdasági nehézségeken. Belpolitikai elemzés szempontjából van egy fontos, és ismétlődő tanulsága az elmúlt hónapoknak (ebben a tekintetben 2006 mindenképpen analógia): nagyon hosszú idő tud lenni a belpolitikában két hónap, és nagyon gyorsan megkérdőjeleződhetnek korábbi trivialitásnak gondolt dolgok. Ez Magyarországon egy dologban biztosan így van: Fidesz politikai napirendet uraló képessége sem korlátlan.

2024. március 15–17. között elnökválasztást tartottak Oroszországban, melynek eredményei természetesen nem okoztak meglepetést, Vlagyimir Putyin újabb ciklusát kezdheti meg az ország élén. Az választás és a két éve tartó orosz–ukrán háború kapcsán az orosz belpolitikai folyamatokról beszélgetett Takácsy Dorka Oroszország-szakértővel, a Centre for Euro-Atlantic Integration and Democracy kutatójával Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.   Az elnökválasztás megtartása Takácsy Dorka szerint a legitimáció fenntartása miatt szükséges, mellyel a Kreml célja a népfelhatalmazás látszatának és a Putyin-rezsim egyöntetű támogatottságának a reprezentálása. E legitimáció szempontjából kulcsfontosságú a minél magasabb részvételi eredmények felmutatása, aminek érdekében Putyin pártja, az Egységes Oroszországért Párt tagjain túl a közalkalmazottaktól és államközeli vállalatok dolgozóitól is elvárt a részvétel, valamint a számukra előírt kvóta teljesítése. Az alacsonyabb, regionális szinten lévő politikusok számára is a magas részvételi arányok produkálását ösztönzi a rendszer a szövetségi szintű politikába való feljutás lehetősége révén.   Éppen a legitimitás és az egységes támogatás látszatát kezdte volna ki Borisz Nagyezsgyin indulása, aki bár kezdetben nem tűnt kockázatos jelöltnek, az általa képviselt háborúellenes üzenetek miatt idővel a Kreml veszélyt látott benne, és végül nem indulhatott az elnökségért. Putyinon kívül végül három, tudatosan előválogatott, ellenzéki jelölt volt, akikkel szemben Putyin független jelöltként indult. Fő okát ennek Takácsy abban látja, hogy az elnök személyes imázsa sokkal elfogadottabb, mint pártjáé. Az ellenjelöltek semmilyen kockázatot nem jelentettek Putyin számára, a kampány során sem a háborút, sem az elnök politikájának alapjait nem kérdőjelezték meg.   A kampány alatt Takácsy Dorka szerint Putyinnál nem lehetett elkülöníteni, mikor kommunikál elnökként és mikor kampányoló elnökjelöltként, ami tudatos célja volt a Kremlnek. Ehhez jön hozzá, hogy a háború kitörése óta permanens Nyugat- és Ukrajna-ellenes kampány folyik Oroszországban, ami a második világháború képi világát hozza vissza – ezzel nemzetpolitikai és identitásbeli okok miatt az orosz társadalom jól is rezonál. Ez abban is megjelenik, hogy bár autoriter rendszerek esetén a közvélemény vizsgálata rendkívül nehéz, a leginkább megbízható Levada Intézet adatai sem térnek el jelentősen az államilag közölt adatoktól.   A háború támogatottsága azonban területileg erősen megosztott: a nagyvárosi középosztály, amely a háború kegyetlen oldalával szembesült és a fiatal, hadköteles korosztály esetében jóval alacsonyabb. Ezzel ellentétben a vidéki, a világtól elzárt Oroszország lakossága, akikhez kizárólag az állami propaganda jut el, valamint a hadkötelezettségtől nem fenyegetett idősebb korosztályok sokkal nagyobb mértékben támogatják a harcokat. Mindent összevetve azonban az látszik, hogy az orosz társadalom többsége támogatja a háborút.   Takácsy Dorka szerint a háború kapcsán a Kreml arra számít, hogy a nyugati országok belefáradnak Ukrajna támogatásába, amelynek így jelentősen gyengébb helyzetből kellene majd tárgyalóasztalhoz ülnie. Mivel rövid távon Oroszország van jobb helyzetben, így az orosz dezinformáció elsődleges célja is a nyugati társadalmak elbizonytalanítása. Ez kulcsfontosságú orosz szempontból, ugyanis látszik, hogy az európai hadipar nehezen indul meg, azonban, ha fel tud pörögni, akkor jelentősen más helyzet állhat elő. Végezetül a beszélgetésben szóba került Alekszej Navalnij, aki nemrég hunyt el egy szibériai börtönben. Navalnij nevét korábban Putyin egyszer sem említette, miként az állami médiában sem jelent meg egyszer sem életében. Halála után viszont rendkívül sok, egymásnak ellentmondó narratívában ír róla az orosz média, aminek célja a teljes összezavarás, hogy végül a befogadó se tudja eldönteni mi igaz és mi nem. Navalnij Berlinben tartózkodó özvegye, Julija Navalnaja lehetőségei kapcsán Takácsy...

Az Új Egyenlőség podcastban a világgazdaság három legnagyobb feszültséggócáról – Kína, Közel-Kelet, orosz–ukrán háború – beszélgettünk Pogátsa Zoltán közgazdásszal, az Új Egyenlőség főszerkesztőjével.   Kína esetében a gazdaság növekedési problémái jelentik az egyik fő problémát. Pogátsa Zoltán arra hívta fel a figyelmet, hogy érdemes jól megválasztani az időtávot, amelyen keresztül ezt a kérdést nézzük. Középtávon egyértelmű nem látszanak súlyos gondok, és nincs ok arra, hogy ne a világgazdaság egyik pólusának tartsuk Kínát. Nyilván látszanak rövid távú problémák, amelyek a gazdaság ciklikusság miatt normálisnak is mondhatók. Alapvetés, hogy egy nagyon dinamikus gazdasági felzárkózási szakaszt az adott ország fejlődési ugrásával együtt egy lassabb növekedési fázis követ. Ennek oka, hogy a munkaerő már nem olyan olcsó, mint korábban, demográfiai problémák körvonalazódnak, de közben meghúszszorozódott a termelékenység, az automatizáció teret nyer, ezáltal nagyobb gazdasági produktum kevesebb ember keze által is létrejöhet. A második feszültségpont – és Pogátsa szerint a legveszélyesebb – a Közel-Kelet. A gázai konfliktus felszínre hozott korábban már lefojtott konfliktusokat. A huszi lázadók fegyveres akciói miatt a tengeri szállítás nem biztonságos a térségben, ezért 14 nappal meghosszabbodott a szállítási lánc. Ennek inflációs veszélye van a világgazdaságban. A konfliktus Egyiptomot sodorja veszélybe, és sajnos a gázai menekültek, a Szuezi-csatorna problémája és az ország belső feszültségei az államszervezet megroppanásával járhatnak. Közben a huszikon keresztül Iránnak mint támogató államnak a célja a térség destabilizálása és az így nyíló geopolitikai űr betöltése. Az orosz–ukrán háborúval sok tekintetben megtanult együtt élni a világgazdaság. Ebből a szempontból három fázisra bontható a háború. Az első szakasz a kitöréskor volt, amely arról szólt, miképpen tud az európai gazdaság lekapcsolódni az orosz energiakitettségről. Ezt – talán Magyarország kivételéve – megoldották ezek az országok. A második fázis, amelyet most élünk, a gabonaexport problémájával írható le. A szállítási útvonalak ellehetetlenültek, vagy megnőtt a költségük. Az ukrán mezőgazdaság jelentős mértékben biztosította a fejlődő országok ellátását például búzával, amelynek a megakadása éhezéssel fenyeget. Például ezen a ponton kapcsolódik össze Egyiptom problémája az ukrán gazdasággal, mivel az észak-afrikai ország nem képes annyi gabonát előállítani, amennyire szüksége van. A harmadik szakasz, amely most messzinek tűnik, de néha már az ukránok is próbálnak erről megállapodásokat kötni néhány országgal, az újjáépítés fázisa lesz. Ennek technikai minimuma a háború befejezése. Az adásban szóba kerül Afrika, az ottani európai, kínai, orosz érdekeltségek és a kolonizáció XXI. századi módjai is.

A Covid ideje alatt nem lehetett ingatlanokat elárverezni. A moratórium után viszont 21 ezer befejezett árverést regisztráltak. Az Eladósodás és vagyonvesztés című tanulmány egyik szerzőjével, Czirfusz Mártonnal, a Periféria Központ munkatársával a nyers adatok mögötti valóságról beszélgettünk. Zalaegerszegen körülbelül 25 ezer lakás van ma. Képzeljük el, hogy egy év alatt ennyi ingatlant árvereznek el bedőlt hitelek, felhalmozott adósságok miatt. Sajnos ez nem is annyira fikció, hiszen a Covid miatti vészhelyzet után megszűnt az árverezési moratórium, és 21 ezer befejezett árverést regisztráltak Magyarországon. És ez még akkor is brutális szám, ha nem mindegyik árverezés vége kilakoltatás. A Periféria Központ által készített tanulmány alapján, amelyet itt lehet teljes terjedelmében elolvasni: Eladósodás és vagyonvesztés, a végrehajtások hossza irreális sok esetben. A vizsgált árverések egyharmada a 2008-as gazdasági válság és azt követő hitelválság idejére nyúlik vissza. Érdemes belegondolni, hogy milyen kiszolgáltatottságérzést jelent, ha a lakhatást biztosító ingatlan körül évtizedes procedúra zajlik, aminek a vége a kényszerköltözés. Ahogy a beszélgetés során is elhangzik, van az árverezésnek egy olyan fajtája, amely a pillanatnyi kiszolgáltatottságérzést szinte végteleníti időben. Ha több alkalom után sincs licit, azaz senki nem tesz ajánlatot az ingatlan kikiáltási árának legalább 50%-a erejéig, az ingatlan átkerül a „folyamatos árverezés alatt” kategóriába. Lehetséges, hogy évek alatt sem lesz érdeklődés iránta, de ott van a gondolat, hogy a tulajdonjog bármikor gazdát cserélhet, és az addig se túl biztos lakhatás egyik pillanatról a másikra semmivé válik. Az árverések 25%-a, legalábbis ebben az időszakban, a kikiáltási árnál alacsonyabb licittel végződött, és 47% esetében nem érkezett ajánlat. A kikiáltási árnál alacsonyabb ár sok esetben azt a veszélyt is magában hordozza, hogy az árverésen kapott pénz nem fedezi a tartozást. Ez pedig azt is jelenti, hogy az ingatlan is elveszett, és az adós továbbra is elszenvedi a munkabérből való letiltást, a behajtók zaklatását. Azaz adósságcsapdában ragad, egy bizonytalan lakhatási formában. A területi eloszlást nézve jól látszik, hogy a szegényebb településeken gyakoribbak az árverések. Ennek egyik oka, hogy a bankok olyanoknak is adtak lakáshiteleket, személyi kölcsönöket, akiknél nagy volt a valószínűsége a fizetésképtelenségnek. A másik területi egyenlőtlenséget mutató elem, hogy a szegényebb településeken kevéssé van licit, azaz érdemi verseny, ez pedig erősíti az adósságcsapda veszélyét.

Az elmúlt években számos, nemzetközi szinten elterjedt gyakorlat jelent meg a magyar önkormányzati politikában, melyek az emberek közpolitikai döntéshozatalba történő bevonását ösztönzik. A különböző részvételiségi eszközök hazai tapasztalatairól beszélgetett Oross Dániellel, a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének munkatársával Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.   Az elmúlt években összegyűlt tapasztalatok alapján Oross Dániel szerint kijelenthető, hogy a részvételi költségvetési kezdeményezések tesztfázisa lezárult. A deliberatív eszközök, a közösségi gyűlések folyamata azonban még jóval kezdetlegesebb, kísérleti állapotnál tart.   A részvételi költségvetést eredetileg a brazil Munkáspárt indította el Porto Alegre városában 1988/89-ben, majd pedig számos más dél-amerikai város is elkezdte alkalmazni. Az európai önkormányzatok között jelentős késéssel jelent meg a részvételi költségvetés intézménye, a kutató szerint főképp az önkormányzati rendszer felépítése és működése miatt. Ezen eltérés szemléltetéséhez érdemes először megnézni az eredeti brazil modell működését. Ebben a lakosok az igények és javaslatok megfogalmazásán túl a megvalósításban is aktívan részt vesznek. Az európai önkormányzatok esetén ennél jóval szűkebb körben értelmezhető a részvételiség, a nemzetközi szakirodalom megfogalmazása szerint kevésbé érvényesül a „demokrácia demokratizálódása”. A magyarországi megvalósítások is ezen európai gyakorlatokra hasonlítanak, minden esetben az önkormányzat intézményrendszerén belül, az önkormányzat által történő megvalósítás látható.   Az eredeti brazil modellnek kulcseleme a szegényebb társadalmi rétegek döntéshozatalba való bekapcsolódása. Ennek alapvető oka, hogy a városok nyomornegyedeiben alapvető szolgáltatások is hiányoznak, így az ezek közötti prioritások meghatározása, illetve azok önszerveződésen alapuló biztosítása a cél. Ezzel szemben a hazai gyakorlatokból az látszik, hogy az önkormányzatok a költségvetés kis részét költik csak el részvételi költségvetés keretében, egyfajta ’nice-to-have’ jelleggel használják azt, a végrehajtást pedig a lakosok nélkül intézik. Ez a logika önmagában teljesen más közönséget vonz, szinte törvényszerű a középosztály dominanciája. A hazai sikeres példák között a szakértő szerint élen jár a kispesti és a XXII. Kerületi Önkormányzat, valamint anyagi értelemben egy más szintet képvisel a Fővárosi Önkormányzat három éve zajló, évi 1 milliárd forintos közösségi költségvetési projektje.   A közösségi gyűlések alapelve a lakosság reprezentálása kicsiben. Oross Dániel elmondása szerint ez véletlenszerű kiválasztáson és meghíváson alapul a reprezentatív összetétel biztosítása érdekében. A közösségi gyűlés alatt a résztvevők professzionálisan facilitált döntéshozatali mechanizmusba csatlakoznak be. Ellenben a lakossági fórumok hierarchikus jellegével, a közösségi gyűlés egy szavazással végződő, többkörös, strukturált döntéshozatali lehetőséget biztosít. Budapesten a Fővárosi Önkormányzat eddig 3 közösségi gyűlést tartott, klímaügyi, európai uniós és közlekedési témákban, ezeken 50-50 fő vett részt.   A beszélgetésben szóba került a közösségi programalkotás is, mint a nyilvánosságban legújabban feltűnt részvételiségi eszköz. Az alkalmazása mellett Oross Dániel szerint két szempont miatt dönthetnek leginkább a politikusok: egyfelől a társadalom mindennapi problémáira való reflektálás céljából, melyet a párt tagsága nem feltétlenül tükrözne, másfelől olyan csoportok képviselete okán, akiknek a döntéshozatalba való bekapcsolása általában nem történik meg. Példaként Oross a zöldpártokat említi, melyek programalkotásuk során a jövő generációk érdekeit is képviselni kívánják. A kutató hazai politikusokkal folytatott interjúi alapján ezen felül a közösségépítés fontossága jelenik meg fő célként.   Végül szó esett arról is, hogy világnézetileg mely pártok nyitottabbak ezen részvételi eszközök alkalmazására.

Kik azok, akik a zártkeretek Magyarországán laknak? Egy új osztály, társadalmi réteg jön létre a szemünk előtt? Lehet-e Lyukóvölgy és egy pesti agglomerációs rész külterületi lakosai között kapcsolódást találni? Erről szól Vígvári András szociológussal, etnográfussal, a Zártkert-Magyarország könyv szerzőjével készült beszélgetés. Talán nem is tudjuk, de mindenképpen szemünk előtt van a zártkertes társadalmi réteg. Azokat soroljuk ide, akik külterületen, általában mezőgazdasági besorolású területen élnek. Az alsó nagy szoba papíron a présház, míg a felső két emeleti szoba gyümölcstárolóként van „lepapírozva”. Az ilyen területeken élők száma 2001 és 2011 között megduplázódott, és már a 90 ezer főt is eléri. A nagyvárosok agglomerációjának most már sok helyen megszokott része, persze teljesen eltérő okok miatt jöttek létre, és ebből következően az ott élők társadalmi státusza is nagyon különbözik. Vígvári András könyvében egy konkrét, Budapest közelében található zárkerti övezet társadalmát vizsgálta az ott élők szemszögéből. Ugyanakkor azt elmondta a beszélgetés során, hogy más zártkertes részek nagyon más módon alakultak ki. Nehéz általánosítani, hiszen a Miskolc melletti Lyukóvölgy, a budai hegyek külterületei és az általa kutatott pesti oldalon lévő zárkerti övezet nagyon más dinamikájú. Az mindenképpen látszik, hogy ezeken a várostól távol lévő, de munkahely szempontjából még elérhető helyeken széles társadalmi rétegek találhatók meg. A lakhatási problémákkal küzdő szegény, sok esetben lecsúszott rétegek és a felső-középosztálybeli fiatalok egyaránt otthont teremtenek maguknak. Ezeknek a zártkerti övezeteknek a jellegzetessége, hogy az alacsony ingatlanár egy alapvető infrastruktúra-problémával párosul. A villany általában adottság, de vezetékes ivóvíz vagy csatornahálózat szinte alig található, ahogyan a szociális és az egészségügyi ellátórendszer sem biztosított a közelben. Átmeneti térnek szokták ezeket tekinteni, mivel se lakóövezetnek (jogilag biztosan nem), se mezőgazdasági művelésre használt területnek nem számítanak. Az ott élők kettős érzéseket táplálnak: egyrészről igénylik jogaik elismerését és a városi lakosokéval azonos szolgáltatásokat, másrészről az állammal szembeni bizalmatlanság hajtja őket, hiszen épp ezért választották ezeket a területeket. A helyi közigazgatás se nagyon tud velük kezdeni semmit, hiszen ha elkezd fejlesztési pénzeket költeni ezekre a területekre (utak rendbetétele, infrastruktúra kiépítése), akkor ezzel ösztönzi ezt a költözési irányt, és elvonja a pénzeket a belterületeken élőktől. Ugyanakkor számosságukat tekintve előbb-utóbb politikai tényezők lesznek az ott élők, és ki fogják maguknak harcolni ezeket. Vígvári András szerint ebben semmi egyedülálló nincs, hiszen Budapest terjeszkedése pontosan ebben a formában zajlott le, azaz a peremen élők egy idő után a város részévé váltak.

A társadalmi mobilitás az esélyteremtő állam egyik eszköze arra, hogy a belső egyenlőtlenségeket kezelje. Nagyon sok kutatás foglalkozik azzal, hogy vajon ez valódi kitörési lehetőség-e vagy csak álom. Durst Judit szociológussal, A társadalmi mobilitás ára című könyv egyik szerkesztőjével beszélgettünk. A társadalmi mobilitás ára című könyv egyéni életútinterjúk segítéségével keresi arra a választ, hogy az osztályok közötti felfelé vándorlás milyen realitással bír, és legfőképpen milyen következményei vannak az első generációs diplomások esetében. A könyvnek nemcsak az az erénye, hogy magyar környezetben készített átfogó elemzést, hanem az őszintesége is, amely ráirányítja a figyelmet arra, hogy mit is értünk társadalmi mobilitás alatt. Ahogyan a szerzők megfogalmazzák: „A korai modernizációs elméletek optimista elgondolása szerint a társadalmi mobilitás a modernizáció és az iparosodás folyamatának előrehaladtával párhuzamosan maga is nő. […] Az oktatási rendszerek demokratikussá tétele csökkenteni tudja, illetve kiküszöbölheti az olyan egyenlőtlenségi dimenziók hatását az egyének életesélyeire, társadalmi státuszára, mint amilyen a származási osztályhelyzet. […] A legújabb nemzetközi mobilitásvizsgálatok empirikus eredményei azonban nem igazolták ezt a modernizációs tézist.” Azaz az oktatási rendszer nem csökkenti a társadalmi egyenlőtlenségeket, sőt azok inkább növekednek is általa. Ahogyan egy nem régen megjelent kutatás bemutatja, a top gimnáziumokba a felső középosztály gyerekei kerülnek be inkább, és ma már egy iparág épül arra, hogy pénzért felkészítse a gyerekeket a középiskolai felvételire. Durst Judittól egy konkrét élethelyzet alapján megtudhattuk, hogy a cigánysoron lakó gyerekek iskolájában az elmúlt évtizedben nem volt olyan gyerek, aki központi felvételit írt volna, így az iskola nincs felkészülve arra, hogy mit kell tenni ilyen esetben. Adódik a kérdés, hogy az oktatási rendszer megváltoztatása mellett milyen eszközök kellenek a mobilitási csatornák megnyitására. Ilyenek lehetnek például a felzárkóztatást segítő civil kezdeményezések, amelyek a tehetségek felkarolásával adnak arra lehetőséget, hogy valaki meghaladja a környezete társadalmi státuszát. Ugyanakkor arra is figyelni kell, hogy ne csak néhány szerencsés számára nyíljanak meg ezek a csatornák, mivel így csak kevesek számára adunk egyéni mobilitást. Sokkal inkább kollektív mobilitásra van szükség, amely arra is figyel, hogy csökkentse az osztályváltás költségeit. Aki képes a környezetét meghaladni, gyakran hontalanná válik. A régi közeg már nem fogadja be, idegennek érzi őt, ő pedig az új közegben otthontalannak tartja magát, és bizonytalan lesz. Erről számol be a kutatásban részt vevő első generációs diplomások egy része, és ez köszön vissza a korábban említett gyermek esetében is, aki középiskolába szeretett volna menni. Számára a saját közege visszahúzó erő volt („cigányból sose lett semmi”). A társadalmi mobilitásnak van két eleme, amely nem feltétlenül kapcsolódik össze és válik tartóssá. A végzettségből fakadó kulturális osztályváltás tartós mobilitási mód, de nem biztos, hogy anyagi biztonsággal társul. Ezzel szemben egyre több példa van arra, hogy a mélyszegénységben élők anyagi értelemben meghaladják meg környezetüket. Erre egyik lehetőség a külföldi munka, amely sok tekintetben önkizsákmányolásra épül, és kiszolgáltatott társadalmi státuszt jelent. Ez kulturális értelemben nem osztályváltás, és nem is teszi fontossá a tanulást.

Szinte axióma a közgazdászok körében, hogy Magyarországnak gazdasági modellváltásra van szüksége. Az olcsó munkaerő, a kis hozzáadott érték már nem jelent megoldást növekedési akadályainkra. Azt is mondhatnánk, hogy ki kell törni a közepes jövedelem csapdájából. Erről beszélgettünk Kis Miklóssal, az Új Egyenlőségen megjelent cikke kapcsán. A magyar kormány által elképzelt modellváltás az akkugyártás erőltetésén alapul. Ha jól megnézzük ezt a kérdést, akkor nehezen értelmezhető, hogy miben más ez modellértékét tekintve, mint a jelenlegi struktúránk. Hiszen az a mondat, hogy ne összeszerelő üzem legyen az ország – ez a modellváltást hangoztatók legfőbb üzenete – nem teljesül azzal, ha nem belső égésű motorokat raknak bele az autókba Kecskeméten, Győrben vagy Debrecenben, hanem az elektromos meghajtáshoz szükséges akkumulátorokat. Az pedig teljesen egyértelmű, hogy nincs az akkugyártás mögött hazai K+F, azaz nem mi találjuk ki azokat a technikai újításokat, amelyek révén magasabb hozzáadott értékű lenne a munka, és ezáltal jövedelmi szintet tudna ugrani az ország. Ha kitettség szempontjából nézzük ezt a modellváltási kísérletet, akkor öt kérdést érdemes feltenni: -         Növekszik-e a gazdaság energiakitettsége? Igen, hiszen az akkumulátorgyártás alapja az olcsó energia. -         Növekszik-e a technológiai kitettségünk? Igen, hiszen a különböző hajtásláncok közül az elektromos meghajtás mellett tesszük le a voksunkat. Ha nem ez lesz a jövő technológiája, akkor nagyon gyorsan kukába kerülhet a modellváltási kísérletünk. -         Növekszik-e a munkaerő szempontú kitettségünk? Igen, hiszen most sincs elegendő munkaerő, külföldről kell behozni. Ez azonban nem csak tőlünk függ. -         Itt marad-e a munkaerőre fordított költség? Nem, hiszen a bérek minimális részét fogja itt elkölteni a külföldről behozott munkaerő, tehát az nem fog a magyar gazdaságban hasznosulni. -         Itt marad-e a profit? Minimális mértékben, és ez is csak az esetleges beszállítói kör révén. A fenti problémák jól megmutatják, hogy milyen komoly gondok vannak ezzel a gazdasági modellváltással. A beszélgetés során szóba kerül, hogy a 3 + 1 termelési tényező közül valójában melyik milyen állapotban van az országban, és ezekkel milyen teendője van az új gazdasági modellnek. A munka, a tőke, a föld és a vállalkozás közül az akkugyárak a földre, azaz a természeti kincseinkre építenek – akár azon az áron is, hogy kimerítsék ezeket. Látjuk, hogy a vízállomány kapcsán milyen tudományos dilemmák merülnek fel.

Hol tart a magyar egészségügyi rendszer átalakítása? Minek köszönhető, hogy egyre több hírt lehet olvasni arról, hogy ellátások szűnnek meg bizonyos településeken? Egyáltalán fontos-e az egészségügyi rendszer a kormánynak? Rékassy Balázzsal beszélgettünk, aki orvosként és egészségügyi közgazdászként is figyeli a mindennapok valóságát.   Rékassy Balázs sokadik alkalommal volt vendégünk az Új Egyenlőség podcastjában. A mostani adást egy személyes aspektussal kezdte. Elmondta, hogy eddig makroszempontból közelített a területhez, és azon keresztül szerette volna jobbá tenni a működését. Ugyanakkor az ebből adódó frusztrációk arra késztettették, hogy közelebb lépjen a mindennapok valóságához, és ezért az alapellátásban orvosként is dolgozni kezdett. Véleménye szerint vitathatatlan tény, hogy a közegészségügy drága közszolgáltatás, amelyben folyamatosan jelennek meg az innovatív ellátások, és nőnek a társadalmi elvárások is. Ez utóbbi Magyarország szempontjából azért is érdekes, mert a munkaalapú társadalom alapvetése a kormány szerint, hogy aki dolgozik, az előbbre jut. Közben ezt az egészségügy a várható élettartam szempontjából nem igazolja vissza. A magyar átlagéletkor 5 évvel az EU-s átlag alatt van. Ennél is brutálisabb az az adat, hogy a férfiaknál földrajzi elhelyezkedés alapján 12 év különbség van a várható élettartamban Magyarországon. A rendszer abba az irányba megy, hogy akinek van pénze, az a magánellátás felé igyekszik, míg a többiek esélyhátrányt szenvednek el, mert még az alapellátás sem érhető el számukra. Ez Rékassy Balázs szerint a latin-amerikai modellt vetíti előre, ahol egy szűk társadalmi réteg hozzáférése biztosított csak a megfelelő ellátáshoz, a többiek pedig másodrangúak az egészségügyi ellátás szempontjából. Pénzben kifejezve 1352 eurót költ a magyar rendszer évente egy főre vetítve, ezzel szemben az EU-átlag 3400 euró környékén van. A gyógyszerkiadások terén nominálisan nem ekkora a különbség, mivel bekerülési érték szempontjából nincs nagy eltérés az EU tagállamai között. Ezért a hiányzó pénz inkább a kórházi szolgáltatásokban, az alapellátásban és a prevencióban jelentkezik. A probléma nem csak a ráköltött összegekben áll fenn, hanem a rendszer megszervezésében is. Két példát hozott fel ennek kapcsán Rékassy Balázs. Az egyik az infarktus ellátása. Svédországi szintű az infarktus utáni azonnal beavatkozás rendje, míg albán szinten van az utógondozás, és ebből adódóan az egy éven túli túlélés esélye is. Azaz az akut helyzetre jelentős összegeket költ a rendszer, miközben ezek kárba vesznek, mert azt követően nincs figyelem a beteg gyógyítására. A daganatos betegségek esetében is hasonló helyzettel találkozunk. Az onkológiai centrumok személyi állományának felkészültsége, az elérhető gyógyszerek köre jó, néhány esetben kifejezetten magas színvonalú. Ezzel szemben a beteg későn jut el a terápiára, nincs megszervezve a betegút, és persze az egészségtudatosságra való felkészítés is alacsony szinten van. A beszélgetés végén szóba került az alapellátás, ahol az lehetne a jelszó, hogy mindenkinek legyen háziorvosa, de nem a ma ismert formában. Ehhez praxisközösségekre és persze minden településről észszerű módon elérhető ellátási rendszere lenne szükség.

Folytatódik az évadindító podcastsorozat. A tavalyi évi visszatekintő, majd a külpolitikai fókuszú előretekintő beszélgetések után a hazai belpolitikával foglalkozunk. A következő fél év a június 9-ei választásokra való ráfordulást, majd azt követően az eredmények kommunikációs és reálpolitikai értelmezését hozza magával. Erről beszélgettünk Lakner Zoltánnal. A június 9-i EP- és önkormányzati választás vitathatatlanul a 2024-es év legmeghatározóbb eleme belpolitikai szempontból. Egy élesebb verseny esetén félidős – azaz a kormányzati ciklus közepén tartott – választásként is kezelhetnénk, amely meghatározza majd a belpolitikai verseny kereteit. Azonban ennek a választásnak ellenzéki oldalon még bizonytalan a keretezése. A mostani mozgások alapján az ellenzéki pártok sokkal inkább helyosztónak tekintik ezt a választást, amely alkalom arra, hogy egymással szemben pozícionálják magukat. Ennek a taktikának a kormányváltás lehetősége-lehetetlensége logikán nincs relevanciája, ami az ellenzéki szavazókat elbizonytalaníthatja. Ez pedig erősítheti azokat a pártokat, amelyek a korábban összefogásban hívő ellenzékkel szemben határozzák meg magukat. Innen nézve egy ellenzéki helyosztó még azt sem teljesíti, amiben a nagyobbacska ellenzéki pártok reménykednek, hogy megmutatja dominanciájukat, és így erőközpontként tudnak továbbmenni. A beszélgetés során természetesen megvitattuk a kormánypártok lehetőségeit és várakozásait is. A Fidesz lassan másfél évtizede tartó győztes választásait 50% feletti mértékben abszolválta. Ugyanakkor ilyen rossz gazdasági hangulat nem volt még választás előtt, mint most. A gazdasági nehézségek már a 2022-es választások előtt is látszottak, de a brutális infláció, a gazdasági recesszió és az ezekre adott – sokszor megszorításokat tartalmazó – gazdaságpolitikai válaszok hatása 2023 második felében hatott jelentősen a választói hangulatra. Ez pedig azt jelentheti, hogy kapaszkodnia kell a Fidesznek is azért, hogy hozni tudja az 5 évvel ezelőtti EP-eredményt. Mindez ellenzéki szempontból adhatna motivációt és tétet az EP választásoknak. Ennek pedig lehetne hatása az önkormányzati választásokra, amely talán még fontosabb politikai esemény, főleg a pozícióban lévő ellenzéki pártok számára.

Az idei év az európai politika színpadán izgalmasnak ígérkezik. Az USA elnökválasztási kampánya az utóbbi évtizedben a szokásosnál is jobban kihat az európai politika napirendjére, de évközben az Európai Parlamenti választások valamint tagállami választások hozhatnak átrendeződéseket. Erről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással.   Az USA-ban csak novemberben lesz elnökválasztás, ennek ellenére már az előválasztások, a Trump-effektus kihatással van az európai politikai térképre. Talán ez a helyzet azért is más, mint a korábbi két választást megelőzően, mivel az orosz–ukrán háború, a közel-keleti helyzet és Kína Tajvan felé való fenyegetése geopolitikai szempontból nagyobb kihívást jelentenek, mint az az elmúlt évtizedben megfigyelhető volt. Szűken véve az európai porondot a legnagyobb hatású esemény a júniusi EP-választás lesz. Ennek kapcsán Bíró-Nagy András továbbra sem látja annak jelét, hogy a magyar miniszterelnök által várt átrendeződés végbe menjen. Ehhez az kellene, hogy az európai konzervatívok és a tőle jobbra álló Identitás és Demokrácia pártcsalád képes legyen az Európai Néppárttal összefogva többséget alkotni. Ennek nem látszik sem matematikai realitása, sem pártpolitikai megalapozottsága. Ez utóbbi ugyanis azt jelentené, hogy európai porondon a CDU/CSU együttműködne a német szélsőjobbal (AFD), vagy a lengyel PIS szövetkezne a Donald Tusk vezette lengyel kormánypárttal. Ezek belpolitikai logikán szinte teljesen kizárt opciók. A Brexit óta Európában hagyományos Berlin–Párizs-tengely sem eshet szét. Franciaországban 2027-ben vannak elnökválasztások, addig változás nem várható. Németországban egy előrehozott választás hozhat kormányváltást, de ez az európai néppárti erők (CDU/CSU) hatalomra jutását hozná, amely nem hoz más Európa-politikát. A beszélgetés során négy országról esett szó kiemelten. Ausztriában választások lesznek, jelenleg a szélsőjobboldali FPÖ áll az élen, de kormányra kerülése ettől még nem vehető biztosnak. Hollandiában folynak a koalíciós tárgyalások, és győzelme ellenére kétséges Wilders miniszterelnöki pozíciója. Spanyolország azért érdekes, mert Sanchez megőrizte miniszterelnöki pozícióját, de olyan alkut kellet kötnie a katalán szeparatisták kapcsán, amely miatt forrong az ottani közélet. A következő félévben Portugália is izgalmas lesz, ahol korrupciós vádak miatt a kormány lemondott, és új választások lesznek.

Kilőttek az élelmiszerek árai, csökken a fizetések vásárlóértéke, nő a szegénységben élők száma. Néhány tényállítás, amely a magyar társadalmat érinti. De hogy ne csak egy-egy adatot, szalagcímet emeljünk ki, a mai adásban szerkesztőtársammal, Lakner Zoltánnal beszéljük meg, hogy milyen változásokat okozott a társadalomban a gazdasági válság.   Év végén érdemes visszatekinteni arra, hogy a válságok sora milyen hatással volt a társadalom helyzetére. Ha címszavakban kellene fogalmazni, akkor biztosan a rekordmagas infláció, a reálbér csökkenése, a növekvő egyenlőtlenségek jutnának először eszünkbe. Ha egy kutatással szeretnék mindezt alátámasztani, akkor az a Policy Solutions ebben a podcastsorozatban is bemutatott elemzése lenne, mely szerint a társadalom 46%-a úgy érzi, romlott háztartásának anyagi helyzete az elmúlt időszakban. Az adatok azt mutatják, hogy a válság évei alatt felerősödtek a társadalomban meglévő problémák. Ennek oka, hogy a magyar társadalom jelentős részének egy akár átmenetileg tartó időszakban is kisebb az ellenállóképessége, miközben a magával hurcolt gondok bármikor felszínre törhetnek. Ilyen a társadalmi mobilitás nagyon alacsony szintje, amely miatt nem áll távol a valóságtól, ha befagyott társadalomról beszélünk. Márpedig, ha az előrejutásra nincsen érdemi esély, akkor fundamentális gondok vannak egy társadalmi struktúrában. Három szempont köré csoportosult a beszélgetés. Az első az oktatás kérdése. A PISA adatok továbbra is komoly problémákat mutatnak, és a mögötte lévő szociológiai hátteret vizsgáló adatok pedig egyértelművé teszik, hogy az osztályhelyzet öröklődik tovább a szülőkről a gyerekekre, és ez határozza meg tanulási esélyeiket. Annak ellenére még mindig ezzel a problémával kell szembenéznünk, hogy ezen a területen az elmúlt 13 évben érdemi reformlépésekbe kezdett a kormányzat. Az oktatási egyenlőtlenségek megszűntetése ellen centralizálták a tanterveket és az iskolarendszer irányítását, miközben a reformlépések az eredmények alapján is látszik, hogy nem hozták meg a változást. A második kérdéskör a gyerekes családok és a szegénység problémája. A családtámogatásokon belül a minden gyerek után azonos módon járó családi pótlék elértéktelenedett. Tényszerűen jelentős támogatásokat kaphatnak a gyereket nevelők, de ezek inkább a felső társadalmi rétegek számára elérhetőek, és nem univerzálisak. Ennek hatására is ma már a gyerekek negyede szegénységi küszöb alatti jövedelemmel rendelkező családban él. A harmadik szempont a mélyszegénység kérdése. A munka alapú társadalom mítosza az volt, ha van munka, akkor van legalább egy korrekt egzisztenciális szint. A reálbérek csökkenése, a munkahelyek biztonságába vetett hit megszűnése egyértelműen elhozta azt az időt, hogy nem igaz az „munka van, minden van” gondolat. Az adásban szóba kerül Lengyelország példája, ahol a politikai megosztottság ellenére van egy oktatási rendszert érintő konszenzus, és szóba kerül, hogy mennyire másképp viszonyul a gyerekes családok támogatásához a lengyel politika, mint a magyar kormány.

Az argentin elnökválasztás második fordulója igazi politikai földindulást hozott Javier Milei nagyarányú győzelmével. Nagy Sándor Gyula Latin-Amerika szakértővel, a Corvinus Egyetem tanárával beszélgettünk arról, hogy milyen előzmények vezettek a választási eredményekhez, és milyen lépéseket várhatunk a sokakat megbotránkoztató nyilatkozatokat tevő új elnöktől.   Nagy Sándor Gyula szerint a korábbi elit súlyos bukását egy komplex, többszintű válság előzte meg. Az elmúlt négy évtizedben számos gazdasági és társadalmi válság sújtotta a latin-amerikai országot, gyakran utcai megmozdulásokkal kiegészülve. A helyzetet jól jellemzi, Argentína lényegében a mai napig az IMF 50 milliárd dolláros segélycsomagjából működik, 100% feletti az éves infláció mértéke, a jegybanki alapkamat pedig 140%. A koronavírus rossz kezelése tovább súlyosbította az ország amúgy is kiszolgáltatott és bizonytalan helyzetét. Az argentin társadalom súlyos válságát szemlélteti, hogy a COVID előtti, már akkor is magas 25%-os szegénységi ráta mindössze néhány év alatt körülbelül 45%-ra emelkedett. Javier Milei erre a helyzetre adott radikális gazdasági-társadalmi javaslatokat, ezzel tudta megszólítani az argentin társadalom többségét. Milei előéletét tekintve közgazdász végzettségű, többéves egyetemi oktatói tevékenység és nemzetközi pénzintézeteknél végzett munka után került a közéletbe. Ismertségét saját YouTube-csatornája és TV-műsorokban való szereplése révén építette fel, az elmúlt évekre gazdasági kérdésekben ismert médiaszemélyiség lett. Ezen felül 2021 óta tagja az argentin Nemzeti Kongresszusnak. Az argentin fizetőeszközbe, a pesoba vetett bizalom teljesen megszűnt, mindenki dollárban takarít meg. Ez viszont a többszintű árfolyamrendszer és a korlátozott váltási mennyiség miatt előidézte a feketepiaci, úgynevezett „blue-árfolyamot”, amelyen a lakosság illegálisan vált valutát. Ezt a spontán már végbement dollarizációt intézményesítené Milei a jegybank és a peso megszüntetésével. Ennek fő akadálya, hogy a nyugdíjak és az állami alkalmazottak fizetéséhez nem áll rendelkezésre elég devizatartalék az argentin kormány számára. Ennek előteremtéséhez Milei klasszikus neoliberális receptet követne: állami cégek privatizációja és az ország kritikus nyersanyagaira (pl. az akkumulátoripar számára kulcsfontosságú lítiumra) épülő koncessziók révén egészítené ki az IMF hitel következő részletét. Arra a kérdésre, hogy a neoliberális gazdaságpolitika miként fog hatni a szegényekre és az állami közszolgáltatásokhoz való hozzáférésre, Nagy Sándor Gyula elmondta, hogy az rövidtávon várhatóan további elszegényedéshez fog vezetni. Kiemelte viszont, hogy a választási eredmények földrajzi eloszlásából az látszik, hogy Milei a korábbi peronista-kirchnerista bázisokon, a hátrányosabb helyzetű választók között volt a legsikeresebb. Ennek oka szerinte a hatalmas kiábrándultság a rosszul működő állami újraelosztásból, mivel ennek ellenére folyamatosan romlott az átlagos életszínvonal. Ez az elkeseredettség a megnövekedett bűnözéssel együtt teremtette meg az igényt a biztonságra és a rosszul működő állam leépítésére. Az állam gazdasági szerepének minél radikálisabb csökkentéseként a kampányidőszakban Milei az oktatás és egészségügy teljes privatizációját is képviselte. Azonban az elnökválasztás első fordulója után megállapodást kötött két másik elnökjelölttel, akik támogatásáért cserébe módosította ezt a programpontját. Így bár a privát szektor szerepének növelése része programjának, az állam teljes kivonulása nem. Ez a megállapodás azért is fontos, mert az új argentin elnök pártjának körülbelül 15%-os részaránya van a törvényhozásban, így más pártok támogatására nagy szüksége lesz. Az, hogy a tervezett nagyszabású privatizáció révén ki szerezhet befolyást Latin-Amerika második legnagyobb országában Nagy Sándor Gyula szerint nem egyértelmű. A kampány alatt Milei élesen kritizálta Kínát kommunista vezetése és geopolitikai tevékenysége miatt, azonban piaci alapon...

A Policy Solutions több éve folyamatosan méri, hogyan alakul a magyar társadalom problématérképe. Idén is a megélhetési költségek, alacsony fizetések és az egészségügy a top3. Ennek ellenére a kormánypártok támogatottsága magasan áll továbbra is. Valós, vagy látszólagos ellentmondásokról beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással, az intézet vezetőjével.   Megélhetési költségek magas szintje, alacsony fizetések, rossz egészségügy: ezek a magyar társadalom legnagyobb problémái. A Policy Solutions kutatása alapján a mostani válság mélyebb hatással van a társadalomra, mint amit a COVID idején tapasztaltak. Több ember érzi azt, hogy romlott anyagi helyzete, és inkább az számít optimista gondolkodásúnak, aki stagnálást vár jövőbeli helyzetét illetően. Egy évvel a választások után ha csak ezt nézzük, akkor könnyen rá mondható lenne, hogy gondban van a Fidesz. De ettől nyilvánvalóan messze vagyunk. Ez ellentmondásosnak tűnik erősen. Pedig van rá magyarázat, ez pedig a felelősség áthárítása. A kutatás során megnézték, hogy a válaszolók mit gondolnak ki tehet arról, hogy gazdasági nehézségek vannak. Miközben az ellenzéki szavazók egyértelműen a kormányt okolják, ez a Fidesz támogatói körében már árnyaltabban jelenik meg. Az Európai Unió, és a háború szinte ugyanekkora arányú mint  a kormány hibáztatása . Azaz működik  a kormány propaganda stratégiája, és emiatt kapnak magyarázat-mankókat a Fidesz-szavazói, és nem fordulnak el a kormánytól. Érdekes kérdés azt megnézni, hogy mennyire van hatása a háborúnak a magyarok gondolkodására.  A kutatás szerint a háborús félelmek 2023 tavasza óta csökkennek. (A kutatás a Hamasz Izrael elleni brutális terrorakciója előtt készült.) Ez pedig arra is magyarázatot ad, hogy a kormány miért fordult rá az EU támadására (lásd óriásplakátok), és miért kevesebb Ukrajna jön át a kommunikációban. A beszélgetés során megnéztük, hogy a médiafogyasztási buborékoknak milyen hatása van a vélekedésekre, várakozásokra, és véleményekre. Ebben ott látszik törésvonal, hogy mennyiben a valóság leírása és mennyiben egy megkonstruált dolog az, amit értékelni akarunk a megkérdezettekkel. Minél kézzelfoghatóbb egy téma (anyagi helyzet) annál kisebb a médiabuborékok ereje, és minél elvontabb (háborútól való félelem) annál nagyobb kilengések vannak.

A hazai akkumulátor gyárak építése, bővítése során több civil kezdeményezés is létrejött. A Göd-ÉRT Egyesület az elsők között alakult azzal a céllal, hogy a helyi lakosok biztonságáért, a környezet védelméért és a gödi Samsung gyár építési folyamatának átláthatóságáért küzdjenek. Az Egyesület története izgalmas példája a hazai akkumulátor gyárak körüli eseményeknek. Bodnár Zsuzsával, a Göd-ÉRT Egyesület aktivistájával és az Átlátszó újságírójával Gébert Judit beszélget.

„A kettéosztott társadalmak képe csupán látszat, a valóságban a véleménycsomagokkal házaló szélsőségek kisebbségben vannak. Igaz, nagy erőkkel dolgoznak a társadalom kettéosztásán.” Ezzel a bevezető mondattal jelent meg Kováts Eszter politológus elemzése a Válasz Online-on egy nagyszabású német tanulmányról. Az e heti adásban a cikk szerzőjével, a Bécsi Egyetem adjunktusával beszélgettünk.   Jelentős kutatómunkával (adatok, reprezentatív kérdőíves felmérések és fókuszcsoportos interjúk) segítségével tárta fel Németországban Steffen Mau, Thomas Lux és Linus Westheuser a kortárs német társadalom fejlődését, aktuális konszenzusait és konfliktusait. Azt találták, hogy valójában nem beszélhetünk polarizált társadalomról, hanem inkább arról az igényről, ami a polarizálódáshoz vezetne. Négy témakörben elemezték a társadalmi véleményeket (klímaváltozás, migráció, elosztási kérdések, szexuális kisebbségek jogai), és arra jutottak, hogy sokkal szélesebb és erősebb társadalmi konszenzusok léteznek ezeken a területeken, mint elsőre látszik. Ugyanakkor minden témakörben vannak triggerpontok, amelyek hatására szétporlad a konszenzus, és erős érzelmek jönnek elő a társadalomból. Az a feltevés, hogy alapvetően megosztott lenne a társadalom, két forrásból táplálkozik. Az egyik az USA hatása, ahol a választási rendszer miatt ténylegesen (ezt empirikus adatok is alátámasztják) két részre oszlik az ország. Ez alapján a diplomás, gyakran véleményvezéri pozícióval bíró réteg azt vélelmezi, hogy ennek a német társadalomban is így kell lennie. A másik ok, amiért polarizációt vélünk felfedezni, a közösségi média hatása. Itt ugyanis erős vélemények ütköznek hangosan egymással, ami alapján úgy tűnik, hogy a társadalom tagjai vagy A, vagy B álláspontot képviselnek. A beszélgetés során Kováts Eszter elmondta, hogy a kutatók mindegyik témánál azonosítottak triggerpontokat, amelyeket nagyon tudatosan felhasználnak az ún. „polarizációs vállalkozók”. Ezek a pártok arra építenek, hogy a konfliktusok jók, ez alapján lehet megmutatni magukat a szereplőknek, és szavazókat szerezni. Németországban leginkább az AfD és a Zöldek csinálják ezt, amelyek egymás pozíciójával szemben határozzák meg magukat egyes kérdésekben. Az is látszik, és ez a Fidesz esetében is megfigyelhető, hogy a konfliktust sokkal inkább a kulturális térbe tolják át. Ezekben az esetekben a triggerpontok nyomkodása politikai haszonszerzésen alapul. A tanulmány négy triggerpontot azonosított: -         egyenlőtlen bánásmód, szemben a „mások többet kapnak, mit én” érzéssel (például ha a transzneműek dedikált órát szeretnének az uszodában, mások nehezményezik, hogy mondjuk a testsúlyuk okán miért nem kapnak ugyanilyen jogot); -         a normalitásérzés sérül; -         csúszós lejtő, amely arra épül, hogy „ma ezt kérik, mi lesz a következő…”; -         a saját viselkedésünk megváltoztatását várják el tőlünk (például sokaknak gondot jelent a gendernyelv használata, mivel szerintük úgy korrekt használni a névmásokat, hogy az alapján ne legyen az érintett neme definiálva – a magyarban ez nem értelmezhető probléma). A beszélgetés végén arról is szó esik, hogy az egyenlőtlenség mint téma miért bír demobilizációs erővel, és mit jelent a státuszkonkurencia ebben az esetben.

Amióta válságról válságra halad az ország, ismét sok szó esik a GDP-ről. Ugyanakkor talán kevéssé ismerjük, hogyan számítják ki, és mennyire is ad hiteles képet egy ország állapotáról. Erről beszélgettünk Belyó Pállal, a KSH volt elnökével. A podcast  végén pedig  azt is megtudhatjuk, hogy mi a Happy Planet Index és mire jó a HDI mérés. A GDP azért hasznos mérőszám, mert egy mutatóban összesíti a gazdaság fejlődésére vonatkozó adatokat. Ezáltal azt fejezi ki, hogy egy adott időben és területen végfelhasználói szinten mekkora értékű termék előállítása történik. Azaz van annak jelentősége, hogy egy gazdaságnak export-import szempontjából milyen tagozódása van, és ez logikusan meglátszik a GDP adatokban is. A GDP szempontjából folyó áron számolják az alapadatot, amely úgynevezett deflátor segítségével változatlan árassá változtatható, és ez az adat a valós teljesítményváltozást mutatja. Ehhez az is szükséges, hogy az úgynevezett nyers adatok (ezek abból adódnak, hogy mit jelentenek le az egyes statisztikai adatközlők) naptári és szezonális hatással korrigálva legyenek. Amennyiben megnézünk egy GDP adatközlést, akkor látszik, hogy van az előbbi korrekciónak jelentősége. Az utolsó – 2023. II. negyedévi - adatok szerint: „A bruttó hazai termék volumene Magyarországon 2023 II. negyedévében a nyers adatok szerint 2,4%-kal csökkent az előző év azonos időszakához viszonyítva. A szezonálisan és naptárhatással kiigazított és kiegyensúlyozott adatok szerint a gazdaság teljesítménye az előző év azonos időszakához képest 2,3%-kal, míg az előző negyedévhez mérten 0,3%-kal mérséklődött.” A beszélgetés során Belyó Pál elmondta, hogy az első adatközlések még csak gyorsbecslések. Végső adatok csak a tárgyidőszakot követően jóval később állnak rendelkezésre. A negyedév végét követő 40. napon jelenik meg a gyorsbecslés, amely a termelői oldal adatai alapján készül. Ez még nem tartalmaz ágazati számokat sem. A második becslés a tárgyidőszak utáni 70. napon jelenik meg. Itt részletes számokkal találkozhatunk. Például ebből tudjuk, hogy bár a mezőgazdaság az előző év azonos időszakához képest 68%-kal nőtt teljesítményben, az ipar és a szolgáltatások összességében 2,4%-os visszaesést hoztak össze. Azaz a gazdaságon belül arra is kell figyelni, hogy egyes szektorok a valós súlyukkal kerüljenek beszámításra. A beszélgetés végén arra kerestük a választ, hogy mennyire számít egzaktnak a GDP az egyes országok összehasonlítása szempontjából. Ebben a tekintetben alapvetően a nemzeti statisztikai adatközlők hitelessége dönti el, hogy milyen minőségűek az adatok, mivel a módszertan azonos minden országban. Ugyanakkor vannak hibái a GDP számításának. Ezt ismerték fel a britek is, és 2010-ben már arról beszéltek, hogy más metodológiára van szükség. Aki végighallgatja a beszélgetést, azt is megtudhatja, hogy mit jelent a Happy Planet Index, és milyen fogalmat takar a HDI rövidítés.

A múlt héten jelent meg az Új Egyenlőségen Éber Márk Áron írása, melyben az ellenzék egyik stratégiai problémáját, szavazótáborának összetételét vizsgálta osztályszempontból. Mit jelent, hogy az ellenzék „osztálycsapdában van”? Hogyan lehetséges kitörni ebből? Erről beszélgetett az Új Egyenlőség podcast legújabb szerkesztőségi adásában Bíró-Nagy András és Éber Márk Áron.   A pártok szavazóinak földrajzi eloszlása széles körben tárgyalt a magyar közbeszédben: az ellenzék a nagyvárosokban, a Fidesz pedig a kistelepüléseken támogatottabb. A térbeli eloszlás azonban osztálybeli megoszlást is takar, mivel a társadalmi szerkezet jelentősen eltér a város–vidék felosztásban. Erről kevesebb szó esik a közéletben, pedig Éber Márk Áron szerint a fő akadályt épp az ellenzéki pártok szavazótáborának összetétele adja. Az ellenzék ugyanis beszorult egy urbánus közegbe, ahol főképpen képzett, jómódú választókat képes megszólítani. Csakhogy az ilyen osztályhelyzetűek túl kevesen vannak a magyar társadalom szerkezetében, ők nem képesek többséget teremteni, ez pedig sajátos csapdát jelent az ellenzék számára. Mindeközben ellentmondásos módon a Fidesz épp azok körében a legkevésbé népszerű, akiket a jelenlegi, felfelé újraelosztó politika céloz, a rosszabb helyzetben lévők körében pedig nagyobb a támogatottsága. Éber Márk Áron szerint ez a fő oka, hogy az ellenzék már 13 éve nem képes elmozdulni szorult helyzetéből.   25 évvel ezelőtt még a Fidesz volt ebben az osztálycsapdában. 1998-ban, az első Orbán-kormányt megalakító Fidesz még szintén a viszonylag képzett és jómódú (nagy)városi szavazókat tudta megszólítani a polgári kormányzás üzenetével. Kedvezőtlenebb osztályhelyzetű szavazóikat legfőképpen koalíciós partnere, a Független Kisgazdapárt érte el. Érzékelve ezt a helyzetet, a Fidesz igyekezett szélesíteni és mélyíteni a szavazóbázisát, megszólítva a nem (nagy)városi, kevésbé jól képzett, jellemzően nem jómódú választókat is. A cél az önálló kormányzáshoz szükséges támogatottság megszerzése volt, ez azonban nem sikerült, 2002-ben a Fidesz elveszítette a választásokat és ezzel a kormányalakítás jogát is.   Ezt követően indult meg a Fidesz ellenhegemóniájának kiépítése. A hegemónia fogalmát Antonio Gramsci alkotta meg, akinek munkássága Orbán Viktorra is jelentős hatással volt. Gramsci szerint ahhoz, hogy az államhatalmat megszerezhesse egy politikai erő, előbb számos, nem államhatalmi pozíció elfoglalása szükséges. Ezt nevezte „állóháborúnak”, illetve hegemóniaépítésnek. Ennek jegyében végzett a Fidesz nagyon aktív politikai és társadalomszervezési munkát a kétezres években, aminek legismertebb példáját a Polgári Körök adják. Létrehoztak azonban gazdaköröket és munkástagozatot is, illetve a hazai nagytőkével való kapcsolatépítés is ekkor lett igazán intenzív.   A Fidesz sikeréhez elengedhetetlen volt, hogy közben az akkori kormánypártok elveszítették a társadalmi beágyazottságukat. 2006 és 2010 között az MSZP több mint 1,3 millió választót veszített, míg az SZDSZ teljesen megszűnt. Ez nagyrészt a 2004-2009 közötti rossz kormányzás eredménye, aminek következményeként a választók már nem ezekhez a pártokhoz kapcsolták a jólét és a biztonság ígéretét. Ezt legjobban a szociális népszavazás mutatta meg, amikor a Fidesz „baloldali” kritikával támadta az MSZP–SZDSZ-kormánykoalíciót – sikeresen. Az MSZP és az SZDSZ zuhanórepülésével egyidőben megerősödött a Fidesz és a Jobbik is.   Éber Márk Áron szerint az elmúlt évek fő tanulsága, hogy nem lehet „felülről” és „jobbról” legyőzni a Fideszt, csak „alulról” és „balról” érdemes próbálkozni. Márki-Zay Péter kísérlete és a „kiábrándult fideszesek” megszólításának stratégiája kínos kudarccal végződött. E helyett több sikerrel kecsegtet az a stratégia, amely a dolgozó emberek problémáira, a megélhetésre és a biztonságra összpontosít. Amennyiben politikailag hitelesen képviselné ezt az irányt, az ellenzék kihátrálhatna az osztálycsapdából.

Elbukott a Jog és Igazságosság az október 15-i parlamenti választásokon, kormányváltás jön Lengyelországban. A lengyel választások tanulságairól és következményeiről beszélgetett Zgut-Przybylska Edit politológussal, a Lengyel Tudományos Akadémia adjunktusával Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.   Zgut-Przybylska Edit szerint az ellenzéki győzelem egyik fő oka a PiS elhibázott kampánystratégiája volt: Kaczyńskiék egy korábban jól bevált, negatív kampányt folytattak, elsősorban Donald Tusk ellen. Azonban a gyűlöletkeltés, a migráció középpontba állítása és a félelmekre épített kampány nem működött a megváltozott politikai helyzetben. Az exit poll kutatások alapján a választókat leginkább a gazdaság helyzete, a megélhetési kérdések és a reálbérek csökkenése foglalkoztatták. Ezeket a biztonság kérdése, az abortuszhoz való jog és a jogállamiság követették a felmérésekben, a migráció csupán a választók töredékét érdekelte. Fontos továbbá, hogy a PiS az elmúlt 8 évben nem volt képes úgy leuralni a lengyel nyilvánosságot, mint azt tette a Fidesz Magyarországon – ez is kellett ahhoz, hogy egy jól felépített ellenzéki stratégiával lehetővé vált a győzelem.   A választási részvétel demográfiai aspektusai alapján a politológus szerint kijelenthető, hogy a választási eredményt a lengyel nők és a fiatalok döntötték el. Mindkét csoportban rendkívül magasan alakult a részvétel és az ellenzékre szavazók aránya. A női szavazók mobilizálását nagymértékben erősítette az abortusz témája. Az abortusz szabályozásának módosítása óta több nő hunyt el a szabályozás szigorúsága miatt, ami a gyermekvállalási hajlandóság visszaesését is eredményezte. Erre tudott kampánystratégiát építeni az ellenzék, akik a meglévő gyermektámogatások mellett a munkaerőpiacra történő visszatérés támogatását képviselték.   Jelentős demográfiai mozgások zajlottak továbbá a kistelepüléseken. Ezek hagyományosan a Jog és Igazságosság bázisai, ezért az idei kampányban is rengeteg erőforrást fordítottak a falvak mobilizálására. Ám a megnövekedett részvétel ellenére is csökkenni látszik a kormánypárt vidéki dominanciája, az újonnan szavazók többségét a Polgári Koalíció és a Harmadik Út tudta megszólítani. Összességében van tehát egy átalakuló választói demográfia, a PiS bázisa egyre csökken. Emiatt Jarosław Kaczyński is megjegyezte, hogy amennyiben a következő választásokon győzni szeretne pártja, azt egy megváltozott Lengyelországban kell elérnie.   A közös kormányzás tartalma tekintetében Zgut-Przybylska Edit szerint a leendő kormánypártok között konszenzus van, hogy vissza kell fordítani a PiS elmúlt nyolc évben végrehajtott intézkedéseit az igazságszolgáltatás és a média terén, valamint az EU-val való kapcsolat rendezésében és a befagyasztott uniós források kiszabadítása kapcsán is egyetértés van. A koalíciós partnereknek közös nevezőt kell majd azonban teremteniük a szociális juttatások, a lakhatás és az adórendszer kapcsán; illetve az abortusz és az LMBTQ jogok kérdésében is várható jelentősebb konfliktus a pártok – elsősorban a Baloldal és a Harmadik Út – között.   A kormánynak számos ellenerővel kell majd számolnia, közülük a legjelentősebb Andrzej Duda elnök lehet, akinek a ciklusa 2025-ben fog lejárni. Az, hogy mennyiben fogja Duda akadályozni az új kormány tevékenységét – vagy ellenkezőleg, mennyire lesz kooperatív – azt Zgut-Przybylska Edit szerint az elnöksége utáni időszakára vonatkozó személyes ambíciói fogják majd meghatározni. A politológus úgy gondolja, hogy a leendő kormánynak először olyan területekkel kell foglalkozni, amelyek nem kívánnak jogszabálymódosítást.   Ilyen terület például a külpolitika, ahol az új kormánynak nagy mozgástere lesz. Egyrészt véget érhet az euroszkepticizmus: az új kormánypártok egyetértenek, hogy Lengyelország helye Európa centrumában van. Stratégiai cél lehet a lengyelek Tanácsban betöltött befolyásának a visszaállítása, amire Tusknak, mint a Tanács volt elnökének minden lehetősége meg lesz.

A nyugati világ által terrorszervezetként nyilvántartott Hamász fegyveresei október 7-én kitörtek Gázából, és megtámadták Izraelt. Ennek sajnálatos eredményeként 1300 felett van az izraeli halottak száma, főként civilek, közöttük nők és gyerekek. A fegyveresek túszokat ejtettek jelentős számban, és civil pajzsként, „cserealapként” kezelik őket. Az izraeli hadsereg napok óta bombázza Gázát, és szárazföldi erőkkel felsorakozott a határon. Herskovits Eszterrel, a Klubrádió újságírójával arról beszélgettünk, hogy mindez milyen következményekkel járhat Izraelben.   Az izraeli társadalom politikailag megosztott. Az október 7-ei terrortámadás azonban alapvetően megváltoztatta a társadalmi kohéziót, és zárójelbe kerültek a belpolitikai eltérések. Ennek látványos jele, hogy szinte azonnal egységkormány alakult. A támadás váratlanul érte az izraeli társadalmat. Még néhány hete is arról szóltak a hírek, hogy emelték a palesztin munkavállalók engedélyezett létszámát, Izrael pedig Ciszjordánia irányába csoportosította át erőit. Herskovits Eszter elmondta, hogy a támadás brutalitása sok kérdést vet fel, főképpen a célját illetően. Egyes feltételezések szerint abban reménykedett a Hamász, hogy a Hezbollah is belép a háborúba, újabb frontot nyitva. Ez nem következett be, és néhány, a gázai áldozatok melletti megszólaláson kívül az Izraelben élő arabok részéről sem látható erősebb fellépés. Persze kérdés, hogy terjedhet-e a front, azaz lesz-e a Hamász mellett olyan erő, amely belép a harcokba. Izrael társadalma egységes és erős fellépést vár el a hadseregtől, miközben az ország vezetésének sok tényezőre kell figyelnie. Kérdés, hogy a Gáza ellen indított katonai akcióra hogyan reagál a többi arab országnak. A Szaúd-Arábiához való közeledés megakadt, a megállapodást egyelőre jegelték. Ez azonban Herskovits Eszter várakozása szerint inkább csak lassítja a folyamatot, de nem állítja meg. Egyiptom esetében nem kell arra számítani, hogy Izrael ellenében fellépne katonailag. Azonban ők is tartanak a Hamasz terroristáitól, és nem engedik a belépést az országba Gáza irányából. Egyedül Irán léphetne fel jelentősebb katonai erővel, de ez sem várható direkt módon, inkább proxyháborúra lehet számítani. A beszélgetés végén a Budapestnél alig nagyobb területű, de nagyon sűrűn lakott Gáza helyzetéről volt szó. Felmerült a kérdés, hogy vajon szükségszerűen alakult-e ki a jelenlegi társadalmi és gazdasági helyzet, vagy lett volna más fejlődési lehetőség is. Az izraeli erők 2005-ös kivonulásáig fejlődő pályán volt az övezet, de a Hamász-hatalomátvétel és a Fatah elűzése szabadtéri börtönné változtatta a területet. Hogy Gáza sorsa másképpen is alakulhatott volna, azt a Ciszjordániával való összehasonlítás is mutatja.

A Policy Solutions rendszeresen vizsgálja, hogy mit gondolnak a magyarok az EU-ról, mekkora esélye van egy HUXIT-nak, és mit tartunk értéknek az Unióban. A 2023-as kutatás apropóján beszélgettünk az intézmény vezetőjével, az Új Egyenlőség szerkesztőjével, Bíró-Nagy Andrással.   A „Milyen Európát szeretnénk?” című kutatás egyik legfontosabb alapállítása, hogy az EU-s tagság mellett továbbra is erősen kiáll a magyar társadalom. Ezt mutatja, hogy a megkérdezettek 72%-a egy esetleges népszavazáson az EU-s tagság mellett tenné le a voksát, miközben 13% szavazna csak a kilépésre. Arra azonban felhívta Bíró-Nagy András a figyelmet, hogy ha belemegyünk a részletekbe, akkor ennél már árnyaltabb a kép, és már látszanak romló jelek. A beszélgetés során az adatok két dimenzióját elemeztük. Az egyik, hogy mit gondolnak a választók a magyar kormány és az Európai Bizottság közötti vitáról, amely miatt blokkolták az EU-s pénzek felhasználását. Nagyon meglepő az eredmény, mivel a választók 70%-a azt mondta, hogy meg kell a kormánynak állapodni, és el kell fogadni a Bizottság mérföldköveit. Ez a vélemény még a Fidesz szavazói körében is abszolút többséget (58%) jelent. Ezzel szemben ha azt kérdezzük, hogy szerintük a brüsszeli bürokraták rá akarják-e kényszeríteni az akaratukat a magyarokra, akkor ott 54% valamilyen szinten egyetért ezzel. Ez a vélekedés a kormánypárti szavazók körében 74%-on áll. Jól látszik, hogy a két kérdésre adott válaszokban erős ellentmondás van. Ennek feloldását abban látja Bíró-Nagy András, hogy a szavazók úgy érzik, még a magyar kormány részéről meghozott engedmények sem járnak olyan nagy kárral, mint az, ha nem érkeznek meg az EU-s pénzek. A kutatásnak a korábbi évekhez képest volt egy új eleme. A médiafogyasztási szokások, buborékok alapján vizsgálták meg az egyes vélekedéseket. Azt látták, hogy vannak kérdések, ahol egyértelmű különbség van a szavazók között a tekintetben, milyen médiumokat fogyasztanak. Ilyen például a korábban fent állítás, mely szerint leegyszerűsítve Brüsszel meg akarja mondani, hogy mit tegyünk. A kormánypárti sajtót fogyasztók kétharmados többsége ért egyet ezzel a vélekedéssel. Ezzel szemben a kormánykritikus médiabuborékban lévőknek csupán 36%-a. Ennél még erősebb eltérést találunk, ha egy olyan „vélekedést” nézünk, mint hogy az „EU át akarja mosni a magyar gyerekek agyát a saját ideológiájával”. Ezzel a választóknak 47%-a ért egyet. Ugyanakkor a kormánypárti szavazók esetében ez az arány 69%, míg az ellenzéki szavazók között éppen ugyanennyien gondolják azt, hogy ez nem igaz. Ugyanakkor arra vonatkozóan, hogy Magyarországnak megéri-e anyagilag az Európai Unió tagjának lenni, már sokkal kisebb hatása van az egyes buborékoknak. Ez azt mutatja, hogy nem írnak felül minden vélekedést a központilag kitalált üzenetek, és nem lehet teljesen ez alapján irányítani a választókat.

A Szlovákiában megrendezett előrehozott parlamenti választásokat Robert Fico pártja, a SMER nyerte meg. A szlovák választás eredményeiről és következményeiről beszélgetett Bőtös Botond újságíróval Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.   A szlovák választások tétje a szakértő szerint a közép-európai jogállamiság helyzetében, a kisebbségi jogok garantálásában, illetve a korrupcióellenes fellépés folytatásában rejlett. Nemzetközi szempontból fokozta az érdeklődést, hogy a belpolitikai témákon túl a választási kampányt jelentősen meghatározták a külpolitikai kérdések, különösen az ország geopolitikai orientációja volt fontos téma. E témának a napirenden tartását jelentősen meghatározta az országban tapasztalható orosz dezinformációs befolyás is.   A választásokon Robert Fico pártja, a SMER került ki győztesen. Bőtös Botond szerint fontos megjegyezni, hogy bár a SMER egy névleg szociáldemokrata párt, a gyakorlatban elsősorban nacionalista, populista és szuverenista politikát folytat, amivel a szélsőjobboldali szavazók jelentős részét is képes volt megszólítani. A győzelemhez elég volt a szavazatok 23%-ának megszerzése, ami ugyanakkor mutatja, hogy az arányos választási rendszerű országban nincs olyan politikai erő, ami önmagában kimagasló tényező tudna lenni.   Emiatt a kormánytöbbség megteremtéséhez is koalíciókötés szükséges – jelen esetben legalább két másik párttal. Erre a szakértő szerint négy lehetséges alternatíva létezik. A felvázolt lehetőségekben közös tényező a szintén a szociáldemokrata pártcsaládhoz tartozó HLAS, amely korábban a SMER-ből vált ki. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy hozzájuk csatlakozik az etnonacionalista és EU-ellenes szélsőjobboldali párt, az SNS. A további lehetséges alternatívák szerint az (1) SNS helyett egy szintén jobboldali, azonban EU-párti formáció, a KDH csatlakozhat; (2) kisebbségi kormány jön létre; (3) legkisebb valószínűséggel pedig egy Fico-ellenes, négypárti blokk kerülne hatalomra a választásokon második helyen végzett Progresszív Szlovákia vezetésével. Utóbbinak nagyon kicsi az esélye, és jóval valószínűbb, hogy egy Robert Fico vezette kormány fog létrejönni.   Bőtös szerint bár a magyar kormány nagy reményeket fűz egy Fico-kormány felállásához, az jelentősen nem fog változtatni a magyar külpolitika régióbeli helyzetén. Habár Robert Fico is szeretné újra megerősíteni a V4-eket, arra cseh és lengyel oldalról sem látszik nyitottság. A külpolitikai téren inkább abban bízhat az Orbán-kormány, hogy az elkövetkező években megerősödik egy jobboldali-populista erőtér, amely elsősorban az Európai Parlament ECR frakciója körül összpontosulhat.

Tüttő Kata nemcsak főpolgármester-helyettes és az EU Régiók Bizottsága tagja, hanem most már podcaster is. KataPult néven indított egy csatornát, ahol önkormányzati vezetőkkel beszélget a települések életéről, településvezetői mintákról, a nők szerepéről a közéletben. A KataPult mottója: „Egyre ritkul a levegő a magyarországi önkormányzatok körül. Én abban hiszek, hogy az önkormányzatok a demokrácia fontos pillérei, tartalékai, innovációs laborjai. Ennél a pultnál polgármesterekkel beszélgetek arról, hogy egy város, egy kerület vagy egy kisebb település vezetése hogyan mutat túl a kátyú-kaszálás-takarítás háromszögén. Hogyan mutatunk másik utat Magyarország számára a mához képest?” A KataPult adásaiban önkormányzati vezetők mesélnek arról, hogyan tudnak távolabb tekinteni és stratégiákban gondolkodni a mindennapos ügyek mellett. Az első három vendég ezért teljesen más karaktert és más településtípust képviselt. Tóth József, a XIII. kerület polgármestere 29 éve vezeti a kerületet. Közben jelentős változáson ment át a városrész, és képesek voltak egy fejlesztési program segítségével megfordítani a kerület lakosságának csökkenését. Ahogy ő fogalmaz, a kerület szemmel látható mértékben járul hozzá a magyar GDP-hez. Ezzel szemben Nemény András és Őrsi Gergely polgármesterek első ciklusokat töltik, és közben válságoktól övezett időszakot kell kezelniük. Covid, háború, menekültek, energiaválság, majd gazdasági válság egymás után érték az önkormányzatokat. A beszélgetés során Tüttő Kata elmondta, hogy van egy probléma, amivel kevéssé nézünk szembe. Ez a nők fájóan alacsony részvétele ennek a közéletben. Régen az a mondás járta, hogy bár az országos politikában kevés a nő, helyi szinteken, a települések irányításában már jobb a helyzet. A 2019-es választások utáni adatokból kiderül, hogy a 10 ezer fő feletti települések esetében 10-ből 1 a női vezető. Közben pedig hiányzik az a szemlélet a helyi ügyek menedzselésében, amely nem csak a férfiak szemszögéből láttatja a problémákat és megoldásokat. Ezért változtatni kellene a jelenlegi arányokon, amihez jó minták kellenének. Arra a kérdésre, hogy mi az akadályozza a nőket a közéleti szerepvállalásban, Tüttő Kata azt mondta, hogy a politika bizonytalan műfaj. Nem egyértelműek a bemeneti pontok, azaz hogy hogyan lehet politikussá, egy közösség vezetőjévé válni, és a „bentlét” is kiszámíthatatlan, emiatt nehéz tervezni a politikai szerepvállalással mint hivatással. A beszélgetés során az is szóba került, hogy a pártoknak mint networköknek milyen szerepük van az önkormányzatok világában, és hogyan tud egy vezető támaszkodni rájuk, milyen jó gyakorlatot lehet találni külföldön a hulladék-újrahasznosítás kapcsán, és hogyan lehet méltatlanul alacsony szintről tudatos gondolkodással elérni például egy olasz településen, hogy 85% legyen az újrahasznosítási arány.

Budapesten 2002 és 2019 között zajlott az úgynevezett Corvin-negyed projekt, melynek eredményeképpen az épületeket és a lakásállomány tekintve jelentősen átalakult a VIII. kerületnek ez a része. A beruházás társadalomformáló hatása jelentős, de az alsó társadalmi osztályok számára komoly hátrányokkal járt. Erről beszélgettünk Ürmössy Annával és Szabó Milánnal, akik háromrészes cikksorozatot írtak a témáról.   Az Új Egyenlőség virtuális hasábjain 2023 augusztusában jelent meg egy cikksorozat Ürmössy Anna és Szabó Milán tollából. Ennek fő témája, hogy miképpen ment végbe a Corvin-negyed fejlesztése, és hogyan alakult át a városrész másfél évtized alatt. Az átalakulás hatására az ott lakó alsó társadalmi osztályok tagjai a meglévő tereikből kiszorultak, és alapvetően átalakultak a tulajdoni viszonyok. Azaz bekövetkezett a dzsentrifikáció. Az előzményhez két momentum tartozik hozzá. Egyrészt a VIII. kerületi önkormányzat eladósodott, és kereste a kitörési lehetőségeket az adóbevételek növelése érdekében. Ezzel együtt azzal is próbálkozott, hogy saját forrásai terhére meglévő épületek felújításával adjon lendületet a kerület egyes részeinek, ez a terv azonban kudarcba fulladt. Ekkor érkezett a befektetői tőke, amely pénzéért cserébe jelentős hozzáférést kért a területhez. A 125 milliárd forintos beruházás célja a tőke logikája alapján nyilvánvalóan nem a társadalompolitikai problémák megoldása volt, hanem a magas áron eladható lakások építése és az ehhez párosuló gazdasági környezet kialakítása. Ugyan a beruházás 14%-át az önkormányzat biztosította, mégsem akart vagy tudott érdemben korrekciókat végezni a projekten. Az eredményt már látjuk, hiszen egy gyors társadalmi átalakulás hatására a korábban ott lakók a kerület más részeibe költöztek át, vagy más kerületekbe szorultak ki. Azaz számukra nem jelentett minőségi javulást a projekt (sőt vannak olyanok is, akiknek romlottak az életkörülményei). Arról nem beszélve, hogy az új lakások kialakításának nagy ára volt: 17 500-ról 8000-re csökkent az önkormányzat kezében lévő szociális bérlakásállomány. Így ma már kevesebben juthatnak segítséghez lakhatási gondjaik megoldása érdekében, mint akár két évtizeddel ezelőtt. A lakásállomány minőségének megváltozása mellett a közösségi terek átalakítása is hozzájárult a dzsentrifikációhoz. Erősödött a félprivát terek jelenléte, és fogyasztáskényszeres foglalták el a korábban közösségi funkciót betöltő tereket. Egyre több olyan utcabútor meg, amely a közterületi hajléktalanságot igyekezett lehetetlenné tenni, miközben a kerület vezetése nem adott hosszú távú válaszokat a kérdésre. A beszélgetés során felmerült, hogy van-e alternatívájuk az ilyen tőkevezérelt városrehabilitációs programoknak. Erre a Magdolna-negyed rehabilitációja szolgált pozitív példával, ahol az EU-s források felhasználása lehetővé tette a szociális szempontok érvényesítését. Szintén pozitív kerületi példa a Déri Miksa utca felújítása, amely nem a fogyasztáskényszeres helyek számát növelte, hanem a közösségi funkciókat erősítette meg.

Az évadnyitó adásaink sorozatában a gazdaság helyzetével és kilátásaival foglalkoztunk. A beszélgetés fókuszában a bérek és ehhez kapcsolódóan a reálgazdasági folyamatok álltak. Pogátsa Zoltán egyik fő állítása, hogy a reálbérek csökkenése elvitte az elmúlt évek pozitívumát, és nem kell azonnali helyreállásra számítani.   A beszélgetés kiindulópontja Nagy Márton gazdasági miniszter néhány gondolata volt, amellyel leírta a magyar gazdaság helyzetét, lehetőségeit. „Helyreáll a fogyasztási sokk, ha a kormány sikeresen letöri a béreket felfaló inflációt” – mondta az Indexen megjelent interjúban. Reálisnak tartja a minimálbérek 10 százalékos emelését, még akkor is, ha nem ez a jegybank célkitűzése, mivel az MNB tart a nagyobb bérkiáramlástól. Ezzel együtt év végén nulla lesz az éves GDP változása, és nyártól megindul a reálbérek növekedése. Pogátsa Zoltán szerint az egyik fő kérdés, hogy év végén ténylegesen meglesz-e az egy számjegyű infláció. Ez szerinte reális célkitűzés, amelyet az kavarhat meg, ha a kormány az év második felében államháztartási hiány miatt konszolidálni szeretné a költségvetést, mert az lassíthatja az infláció csökkenését. Amennyiben el is érjük a 10% alatti árnövekedési szintet, akkor se lehet győzelemről beszélni, mivel ez a normál időszakhoz képest többszörös mértékű. Amennyiben jövőre 10%-os bruttó bérnövekedés lesz, abból csak pár százalékpontos reálkereset-emelkedés következik. Mivel a társadalom 2014–2019 között hozzászokott a 6–9 százalékos reálkereset-növekedéshez, amely éves hatásában akár 3-4 heti többletjövedelemmel is felért, akkor ez a felzárkózási ütem nagyon kis lépést jelent. Pogátsa szerint ebből 3 éves visszazárkózás következik, ami sok elveszegetett évet jelentene. Mit lehet tenni? A recesszió mértéke nem nevezhető drámainak. Ebből a szempontból mindegy, hogy nulla vagy –1% lesz év végén. A probléma sokkal inkább az, hogy a növekedést stimulálnia kell a kormánynak. Jelenleg a privát hitelezés befagyott a magas kamatok miatt. Ezért a kormánynak kell ennek helyébe lépnie. Amennyiben a stimulálás másik eszköze az lenne, hogy a béreket kezdik felzárkóztatni, annak viszont inflációnövelő a hatása. Ez pedig nem lenne kívánatos a végső cél szempontjából. Pogátsa Zoltán a beszélgetésben elmondja, hogy az államadósság elengedése kisebb probléma lenne, ha ezáltal béreket lehet emelni és javítani a gazdasági folyamatokat. Ebben nagy segítség lehetne az EU-s források megérkezése, ami papíron csak politikai akarat függvénye. Felmerülhet a kérdés, ha a megszorításokat, az adósság növelését el lehet kerülni, akkor mi az oka, hogy nincs magyar kormány részéről nagyobb nyitottság a politikai alku megkötésére. Ebben pesszimista Pogátsa Zoltán, szerinte a kormány amikor nehezebb és kiszolgáltatottabb helyzetben volt tavaly év végén, akkor sem kötötte meg ezt a dealt. Nem látszik, hogy most mi miatt tenné meg. Ezért véleménye szerint messzebb vagyunk az EU-s pénzektől, mint azt a korábbi várakozások láttatták.

A Fidesz egymást követő válságokat vészel át. A politikai verseny véget ért, és a társadalmi trauma ellenére nincs változás a belpolitikában. Lehet-e ezen változtatni, és megvannak-e ennek a feltételei? Erről beszélgettünk az Új Egyenlőség podcast legújabb szerkesztőségi adásában.   Talán az nem lehet vita tárgya, hogy válságok után/közben nem veszített támogatásából a Fidesz. És nem látszik annak jele, hogy a kormánypártok érdemben megbillentek volna. Szinte készpénznek vehetjük, hogy az EP-választáson se lesz érdemi áttörés az ellenzék részéről, és sok elemző azt gondolja, az önkormányzati pozíciók megőrzése is sikernek lenne tekinthető a 2019-ben győztes ellenzékiek számára. Egy ideig az volt az elemzői vélekedés, hogy egyértelműen a materiális ügyek uralják a politikai pártválasztást. Ebben a tekintetben a konjunktúraindexek voltak azok a jelzésértékkel bíró objektív mérőszámok, amelyből következnie kellett volna a Fidesz támogatottságának. Ezzel szemben a 2022. áprilisi választás azt mutatta meg, hogy a kormánypártok még növekvő inflációs környezetben is meg tudják tartani a többséget. Felmerül tehát kérdés, hogy a materiális vs. szimbolikus ügyeket tekintve vajon eltolódott volna a hangsúly az utóbbi irányba? Az egyik értelmezési lehetőség, hogy valójában nem. Megmaradt a megélhetési biztonság mint hívószó, csak éppen a biztonság politikai értelmezést kapott. Azaz a megélhetési biztonság nem feltétlenül azt jelenti, hogy van-e pénzünk a mindennapi létszükségletek kielégítésére, sokkal inkább azt, hogy a világ veszélyes, és kérdés, hogy ki tud ebben a helyzetben engem mint állampolgárt megvédeni. Ebből pedig következhet az, hogy a védelmet nem az árakkal szemben kell megteremteni, hanem azzal szemben, akik egzisztenciálisan veszélyeztetik az életünket. Érezhetően ez a narratíva, és bár hamis, de működőképes. Ez pedig lehetővé teszi, hogy ne az legyen a választások során a döntő, hogy működőképesek-e a közszolgáltatások, vagy nő-e a társadalmi egyenlőtlenség, hanem hogy milyen válaszok születnek a külső biztonsági félelmekre. A beszélgetésen érintettük azt is, hogy a befagyott állapotú politikai erővonalakban lehet-e rövid távon változás, illetve milyen percepciója lehetett a magyar társadalomnak a 2022 év eleji válságot illetően.

Az Új Egyenlőség podcast adásaiban rendszeresen foglalkozunk olyan európai választásokkal, amelyek hatással lehetnek Magyarország politikai mozgásterére. Az elkövetkező tíz hónap során több olyan pillanat is lesz, amely alapvetően átírhatja az orbáni külpolitika lehetőségeit. Erről beszélgettünk az őszi évadnyitó adásban.   Amennyiben az év végéig hátralévő időszakot nézzük, akkor három országban lesz olyan választás, amely érdemben hatással lehet a magyar külpolitikai folyamatokra. Az első, amelytől fordulatot várhat Orbán Viktor, a szeptember 30-i szlovák választás. Ezen – bár talán furcsának tűnhet elsőre – baloldali fordulatot remél a magyar kormány, és Robert Fico visszatérését a hatalomba. A második választási időpont Lengyelországban lesz, október 15-én. Itt a jelenlegi kormányzó erők pozícióban maradása a status quo megőrzését jelentené, de nem lehetetlen olyan kisebb fordulat is, amely a mostani viszonyokat átírja. Ilyen mozzanat lehet, ha a kormánypártok nem szerzik meg a mandátumok 50%-át, és koalíciós kényszer áll elő. Ez akár megnyithatja az utat arrafelé, hogy a szélsőjobboldal bekerülhessen a kormányba. A harmadik, talán a legkisebb közvetlen hatással bíró referendum pedig a november 22-i holland választás. Franz Timmermans holland belpolitikába való visszatérésének célja egy zöld-baloldali koalíció összetartása és a hatalomra jutás lehet. A még hivatalban lévő holland kormánnyal sem volt jó viszonya a magyar kormánynak, de ez akár tovább is romolhat egy váltás esetén. Az elkövetkező 10 hónap legnagyobb hatású eseménye mindenképpen a jövő júniusi európai parlamenti választás lesz. Ennek kapcsán az látszik, hogy nem várható áttörés egyik politikai oldal számára sem. A mostani mandátumbecslések szerint, amelyek nagyon hasonlatosak az egy évvel ezelőttiekhez is, újra három pártcsalád adja majd a többséget. A Néppárt várhatóan megőrzi vezető erejét, de csökken majd a mandátumaik száma, és ezáltal a különbség is köztük és a szociáldemokraták között. A 2019-es szinthez képest tapasztalható csökkenés egyik, de nem egyedüli oka mindenképpen a Fidesz kiválása. Matematikai alapon a Néppárttól jobbra lévő pártcsaládok beleszólhatnának a többség alakításába, de ez elméletileg sem realitás. A Néppárt egyik meghatározó erejét jelentő CDU/CSU szinte kizárt, hogy egy „koalícióban” legyen az AfD-vel. Hiába csatlakozna tehát a Fidesz az európai konzervatívokhoz (ECR), az nem jelenti számára azt, hogy többségi koalíció részese lenne.

A klíma- és ökológiai válság hatására geopolitikai és gazdasági értelemben is egyre több figyelem irányul Latin-Amerikára, ahol az akkumulátoripar számára létfontosságúnak tartott lítiumkészletek több mint fele koncentrálódik. A térségen belül is kiemelt jelentőségű Lítium-háromszög országairól, illetve a latin-amerikai lítium nyújtotta lehetőségekről beszélgetett Nagy Gergő Máté nemzetközi kapcsolatok szakértővel Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője. A globális zöld átállásban (így többek között az elektromos járművekben használt lítium-ionos akkumulátorok gyártásában is) létfontosságúnak tartott lítium adta gazdasági lehetőségek, illetve az erőforráshoz való hozzájutásért az utóbbi években meginduló nemzetközi versenyfutás számos lehetőséget tartogat a latin-amerikai országok számára. Az elmúlt években a világ gazdaságainak dekarbonizációját célzó törekvések és a koronavírus-járványt követő gazdasági talpra állásban a zöld technológiáknak szánt szerep miatt jelentősen megnőtt a lítium iránti kereslet, amivel azonban a kínálat egyelőre nem tud lépést tartani. Nagy Gergő Máté ennek kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy a lítium világpiaci ára 2020-hoz képest csaknem megtízszereződött a tavalyi év végére, amikor is egy tonna lítium értéke már 80-85 ezer dollár körül mozgott. Habár ez az ár azóta számottevően mérséklődött, a közelmúlt folyamatai jól illusztrálják az ezen erőforrásban, valamint a zöld átállásban rejlő gazdasági potenciált. A világ aktuális lítiumtérképéről a nemzetközi kapcsolatok szakértő elmondta, hogy jelenleg 98 millió tonna kitermelésre alkalmas lítiumról van tudomásunk a Földön, amelynek kb. 56-60%-a Latin-Amerikában, azon belül is javarészt a (Bolívia, Argentína és Chile hármas határán elhelyezkedő) ún. Lítium-háromszög sósivatagaiban koncentrálódik. Nagy kiemelte, hogy ugyanakkor a térség államai közül valamennyi igencsak eltérő szakaszában van a lítiumkitermeléssel összefüggő projekteknek. Míg Chile jelenleg Ausztrália mögött a világ második legnagyobb kitermelője, Argentína pedig tavaly globálisan a negyedik helyen végzett (a következő években ráadásul jelentősen növelni tervezi a kinyert lítium mennyiségét), addig ma paradox módon éppen abban a Bolíviában zajlik szinte elhanyagolható mértékű lítiumkitermelés, amely egyébként a világ legnagyobb lítiumkészletén ül. A szakértő szerint emellett nem elhanyagolható tény az sem, hogy pillanatnyilag a Lítium-háromszög országaiban kivétel nélkül valamilyen baloldali irányzatot követő politikai erő van hatalmon. Ugyan az egyes államok vezetései között mutatkoznak eltérések az erőforrás feletti állami kontroll mértékét illetően, mégis valamennyiükben közös az, hogy alapvetően a lítium és a zöld energiaátmenet során kiépülő új értékláncokban kivívott előnyös pozíció révén próbálnának meg kilépni a Latin-Amerikában történelmileg domináns, a nyerstermékek kitermelésén és exportján alapuló, alacsony hozzáadott értéket képviselő gazdasági modellből. E téren közel sem mondható mellékesnek, hogy a térség államai milyen alkupozícióba tudnak kerülni azon országokkal és gazdasági szereplőkkel szemben, amelyek a jövőben kulcsfontosságú erőforrásokért (így pl. a lítiumért) zajló geopolitikai versengés közepette szintén hozzá kívánnak férni a latin-amerikai lítiumkészletekhez. A fő globális játékosok közül pillanatnyilag egyértelműen Kína viszi a prímet, miután a Lítium-háromszög országaiban a legnagyobb, lítiumbányászattal foglalkozó kínai vállalatok közül több is folytat kitermelést a régióban, emellett a latin-amerikai lítiumexportnak is Kína az első számú célpontja. Az Egyesült Államok ennek fényében az utóbbi időben egyre inkább arra eszmél, hogy legfőbb riválisa lehagyja őt a latin-amerikai lítiumért folyó versenyfutásban, míg Európa kapcsán Nagy Gergő Máté az eddigiek alapján úgy látja, hogy az európai országok (pl. Németország) leginkább olyan egyezségekkel igyekeznek nagyobb részesedést szerezni a térség lítiumkészleteiből, amelyek összhangban állnak az

A várakozásokkal ellentétben nem került többségbe a jobboldal a spanyol választásokon. A jobbközép Néppárt szerezte ugyan a legtöbb mandátumot, de a szélsőjobboldali Vox elbukott, a kormányzó szocialisták pedig nagy hajrával patthelyzetre mentették a választásokat. A spanyol parlamenti választás tanulságairól Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője beszélgetett Bódi Mátyással, a Választási földrajz oldal szerkesztőjével.   Szerte Európában kiemelt figyelem övezte a július 23-án tartott előrehozott spanyol parlamenti választást. A közvélemény kutatások alapján számítani lehetett a jobboldali-konzervatív Néppárt (PP) első helyére, de meglepetésre a PP nem szerzett kormányzó többséget. Ennek fő oka a szélsőjobboldali (és potenciális koalíciós partnernek tartott), Orbán Viktor által a kampányban személyesen is támogatott Vox gyenge szereplése, valamint a szocialisták (PSOE) vártnál jóval erősebb eredménye volt.   Pedro Sánchez szocialista miniszterelnök még májusban írt ki előrehozott választásokat Spanyolországban, miután a helyhatósági választásokon pártja, a PSOE, valamint koalíciós partnere a Podemos vereséget szenvedett. Bódi Mátyás szerint Sánchez nagyon is megfontolt politikai döntést hozott, hiszen a korai választásokkal sikerült ellenfelei, a Néppárt és a Vox önkormányzati közeledéseire irányítani a figyelmet. A PSOE kampányában a Néppárt helyett inkább a Voxra koncentrált: a szocialisták stratégiája alapvetően azon alapult, hogy a Vox hatalomra jutásának lehetőségét tudták lebegtetni. És ez valóban reális veszély volt, mert a helyhatósági választás után valóban létrejöttek a Néppárt és a Vox helyi koalíciói.    A Néppárt jelentős figyelmet fordított kampányában a PSOE vélelmezett személyközpontúságára, melyet a madridi felső-középosztályból származó Pedro Sánchez miniszterelnök testesített meg, akit a galíciai, paraszti származású Alberto Núñez Feijóo-val, a PP vezetőjével állítottak szembe. Elitellenes narratívájukban azt is hangsúlyozták, hogy szerintük Spanyolországban már nem a szocialisták jelentik a kisemberek igazi támaszát, hanem a jobboldal. Ez a stratégia nem járt sikerrel, mivel a PP a legtehetősebbek között szerepelt a legjobban, míg a PSOE a legrosszabb anyagi helyzetű csoportokban.   A spanyol baloldal jelentősen átalakult az elmúlt években. A szocialisták koalíciós partnere, a korábban még komoly politikai erővel rendelkező rendszerkritikus Podemos összeomlott a választások előtti időszakban, miközben egy új baloldali párt, a Sumar a semmiből tűnt fel a politikai színtéren és szívta fel szinte teljes egészében a Podemos szavazóit, amivel 31 helyet szerzett a parlamentben. A szélsőjobboldali Vox lett a választások legnagyobb vesztese: ezúttal 19 hellyel kevesebbet szerzett az alsóházban, amivel mandátumai harmadát el is veszítette. Bódi szerint habár a párt erősen kampányolt a szeparatisták, az LMBTQ ügyek és a bevándorlók ellen, kevés figyelmet fordítottak a materiális kérdésekre, miközben a jelenlegi időszakban a választók inkább erre lettek volna kíváncsiak.   A kialakult patthelyzetben a kormányalakítás sorsa erősen kérdéses. Ha a következő hónapokban nemcsak a PP-nek, hanem a PSOE-nek sem sikerül koalíciót felállítania (utóbbinak a baszk és katalán regionális nacionalista pártok támogatását is meg kellene nyernie), akkor nemsokára újabb választásra kerülhet sor Spanyolországban.

Az inflációs adat „normál” években gazdasági újságírók számára érdekes kérdés, most a politikai rovat témája. A kormány háborús inflációról beszél, az ellenzék orbáni inflációról. Beszélgetésünkben az alapoktól kezdjük, és eljutunk az ársapkáig és az önbeteljesítő jóslatokig. Vendégünk Dr. Belyó Pál közgazdász, statisztikus, a KSH volt elnöke.   A beszélgetés egyfajta elméleti alapozó is, hiszen bár sokan és sokszor beszélnek az inflációról, mégis érdemes tisztázni az alapokat. A fogyasztói árak változása a saját fogyasztásra szánt termékek árának változását mutatja. Ezt úgynevezett reprezentánsok segítségével mérik, amelyek 140 árucsoportot ölelnek fel, és 80 ezer árat tartalmazó adatbázis segítségével számolhatók ki. Amikor azt mondjuk, hogy például májusban az inflációs adat 21,5%, 21,9% és –0,4% volt, akkor mindegyik esetben igazat is mondunk és csúsztatunk is. Ugyanis az inflációt vizsgálhatjuk az előző év azonos hónapjához képest, az előző hónaphoz képest vagy az előző decemberhez képest. Bonyolítja a helyzetet, hogy az összehasonlíthatóság érdekében az EUROSTAT adatai (harmonizált fogyasztói árindex) egy kicsit más adatokkal készülnek, és más eredményre is jutnak. Májusban például 0,4% százalékponttal magasabb az EUROSTAT adata Magyarország esetében, mint a nemzeti inflációs adat. Ettől még egyik sem rossz vagy jó, csak más módszertan van mögöttük. Sokkal izgalmasabb a kérdés, ha az azonos számítási metódus alapján számított árváltozásokat a tagállamok között összevetjük. Májusban egyedül Magyarország volt 20% felett, a többi tagállam esetében már a 13%-ot sem érte el ez a mutató. Az EU átlaga 7,1%, a Magyarországon kívüli, Ukrajnával határos országok átlaga pedig 11,4% volt. Ez azt jelenti, hogy ha van is háborús infláció, akkor az az EU-átlag körüli és a háborús zónához közel lévő országok közötti különbség lehet. Ehhez képest most Magyarországon van egy 10 százalékpontos plusz. A beszélgetés során kerestük arra a választ, hogy ez miért alakulhatott így, és legfőképpen hogyan lehet ebből egyszámjegyű infláció év végére. Érdemes ennek kapcsán figyelembe venni az önbeteljesítő jóslatok fontosságát. Erre Belyó Pál is felhívta a figyelmet. Azzal, hogy a kormány ezt várja, jósolja, igazodási pontot mutat a piaci szereplők számára. Nem azért, mert retorzióktól tartanak, hanem mert úgy gondolkodnak az árazási politikájukban, hogy mindenki hasonlóan fog cselekedni. Azaz aki kilép ebből az elvárási keretből, lehet, hogy árazási politika szempontjából versenyhátrányba kerül.

A görög választásokat követően megőrizte vezető szerepét az Új Demokrácia nevű jobboldali párt. A baloldal szétesett, a piacbarátnak számító erők pedig 41%-os választási eredmény mellett megszerezték az abszolút többséget. Pogátsa Zoltánnal beszélgettünk a görög helyzetről.   Egy magyar gazdasági elemző blogon, a HOLDBLOG-on a választások előtt a következő vélemény jelent meg: „Az üzleti világ egyértelműen a piacbarát gazdaságpolitikát folytató regnáló vezetés újrázásában bízik, de akár meglepetést is hozhat a voksolás. Milyen állapotban van jelenleg a görög gazdaság? Kell-e vészforgatókönyvvel készülniük a befektetőknek?” Valóban a piacbarát és gazdaság konform erők állnak az egyik oldalon, és a gazdasági növekedésre rárontó baloldal a másikon? Ezt a kérdést jártuk körbe Pogátsa Zoltánnal. Az Új Egyenlőség főszerkesztője elmondta, hogy 2009-ben kezdődött a „görög dráma”, és ekkor került nagyon nehéz gazdasági helyzetbe az ország. Ehhez képest a GDP most az akkori szint 80%-án áll, érdemi növekedést tehát a jobboldal nem tudott elérni. Ugyanez igaz a bérekre is, ahol szintén csökkenéssel kell szembenéznie a görög társadalomnak. Mindezek ellenére sem a Sziriza, sem a Paszok nem volt képes a jobboldali választói tömböt érdemben megközelíteni. Ennek oka Pogátsa szerint az, hogy a baloldal felaprózta saját magát. Lényegében négy tömbre szakadt, amelyek ideológiai alapon távol vannak egymástól. Azt is lehet mondani, hogy ez az ideológiai alap idősíkokban fejeződik ki. A Sziriza nem akarja újra a 80-90-es évek Görögországát, míg a Paszok abban látja a legjobb időszakot. A Szirizából kivált mozgalom pedig úgy érzi, árulás történt a görög nép akaratával szemben, amikor a válságkezelő programmal szembefordult a Ciprasz vezette kormány. Közben a jobboldal nem túl fényes eredményeket hozva képes masszív többséget elérni. A miértre azt a választ adta Pogátsa Zoltán, hogy számára a 2010-es évek elején a görög társadalom olyan volt, mint ami képes hinni, politikai értelemben építkezni. Ezzel szemben most egy politikailag rezignált, kelet-európai társadalmi öntudat alakult ki.

Az Új Egyenlőség podcastadásában a Libri felvásárlása apropóján arról beszélgettünk, hogy ténylegesen hogyan néz ki a magyar könyvpiac függetlensége, hogyan lehet eljutni a kiadástól a vevőig, és milyen kihívással küzd a tudományos könyvpiac. Vendégünk Váradi Péter, a L’Harmattan kiadó főszerkesztője volt.   Az MCC felvásárolta a Libri hálózatot. Ez a hír jelentősen megmozgatta az elmúlt napokban a magyar kulturális életet. Sokan arról beszélnek, hogy a kormánypárthoz közeli intézmény olyan pozícióba kerül, amely révén kiszorulhatnak ellenzéki beállítódású vagy kormánykritikus szerzők a polcokról. A probléma talán nem is ma kezdődött, és nem is biztos, hogy politikai alapon kell szemlélni. A podcastban arra kerestük a választ, hogy milyen módon épül fel a magyar könyvpiac, ahol az utóbbi években egyre erősebb centralizáció figyelhető meg. Jelenleg a könyvkiadás, a nagykereskedés és a bolthálózat két cégcsoportba tömörül, ez pedig szükségszerűen kiszoríthat új szereplőket. A független könyvesboltok megjelenése olyan mértékben tőkeigényessé válik, hogy az azonnali és jelentős versenyhátrányt okoz a nagy hálózatokkal szemben. Ezzel együtt a kiadók is nehéz helyzetben vannak, mivel nem direkt értékesítés esetén a vásárló által kifizetett bolti ár akár több mint felét elveszítik a „kisker–nagyker” viszonylatban. A tudományos könyvkiadás még nagyobb kihívása, hogy ott a bevételek jelentős része nem is a könyv után kapott bevételből származik. Egyes cégek eredményei alapján ez valójában a bevételek 50-70%-át fedezi, a maradékot külső, általában állami forrásokból lehet előteremteni. Amennyiben ezek a csatornák szelektáltak vagy szűkek, akkor érdemben eshetnek el szerzők attól, hogy megjelenjenek tudományos munkáik. A beszélgetés arra is választ ad, hogy milyen módon próbálnak kitörni a kiadók ebből a helyzetből, valóban drága-e a könyv Magyarországon, és miért vannak a boltokban nehéz helyzetben a kevéssé tőkeerős kiadók, szerzők.

A Policy Solutions legújabb kutatása azt vizsgálta, hogy mit gondolnak a magyarok a külpolitikai kérdésekről. Bíró-Nagy Andrással, az intézet vezetőjével két témát játunk körül: az orosz-ukrán háború megítélését és az USA-val kapcsolatos attitűdöket.   Szinte alapvetésnek számított korábban, hogy a külpolitika nem érdekli a magyarokat, ezzel például választási kampányokat sem lehetett tematizálni. Ennek legfőbb oka Bíró-Nagy András szerint az, hogy évtizedeken keresztül politikai konszenzus volt Magyarország nyugati orientáltságát és a szövetségi rendszerben betöltött helyzetét illetően. Ezt a konszenzust rúgta fel a kormányon lévő Fidesz, és ezáltal „a külpolitika megérkezett a belpolitikába”. A Policy Solutions „A világ magyar szemmel – külpolitikai attitűdök Magyarországon 2023-ban” című kutatása azt is vizsgálja, hogy milyen törésvonalak figyelhetők meg a választók körében. Egyértelműen látszik, hogy a pártpreferencia alapvető hatással van arra, hogy mit gondolnak az egyes politikai táborok támogatói például az orosz-ukrán háború kapcsán. Az is kiderül, hogy a belpolitikai témákkal ellentétben itt a Fidesz formálja a választói attitűdöket és nem a választói vélekedés a politikai akciókat. Magyarországon még többsége van annak, hogy Oroszország agresszor, és Putyin háborús bűnöket követ el. Ugyanakkor a társadalom 26%-a oroszpárti vélekedésű –ez az arány a háború alatt duplázódott meg. Az ő esetükben az oroszpártiság azt jelenti, hogy véleményük szerint akár az Európai Unióhoz fűződő viszonyunk kárára is erősíteni kellene ezt a viszonyrendszert. A kutatás minden vészjósló adata ellenére azt mutatja, hogy a magyar társadalom alapvetően nyugati orientációjú. Azonban a Fidesz relativizáló érvelési logikája lehetőséget ad arra, hogy saját szavazóik negatívabban lássák az ukránokat, mint az agresszor oroszokat. A beszélgetés másik témája az USA megítélése volt. Jól látszik a Fidesz narratívája ebben a kérdésben is: saját szavazóik körében csak Dél-Korea és Ukrajna áll az USA mögött abból a szempontból, hogy kivel kellene Magyarországnak erősítenie a kapcsolatait.

A 2024. évi költségvetés benyújtásával szinte egy időben jelentette be a kormány, hogy a lakossági megtakarításoknál olyan adóemelést vezet be, amely inkább áttereli a pénzeket az állampapírok irányába. Erről és a jövő évi költségvetésről beszélgettünk Büttl Ferenc közgazdásszal.   A bankban tartott lakossági megtakarításokra a kormány egy 13%-os extra adót vet ki. Ez alól akkor lehet mentesülni, ha a megtakarítást áthelyezik állampapírba vagy ingatlanalapba. Nyilván az előbbi megtakarítási forma erősítése az államadósság finanszírozását segíti. Legalábbis a külföldi hitelezőknek és befektetőknek  kevéssé lenne kiszolgáltatva az állam abban az esetben, ha nagyobb arányban – még ha drágában is – lenne képes bevonni hazai forrásokat. Büttl Ferenc arra is felhívta a figyelmet, hogy akár a hozamok csökkentését is elősegítheti egy ilyen lépés. Amennyiben a nemzetközi tőkealapok azt látják, hogy csökkent a kormány finanszírozási kitettsége, akkor kisebb hozamelvárásokkal is be fogják érni. Ez azért is fontos lépés lenne, mivel a kamatkiadások megugrása jelenti a jövő évi költségvetés egyik fő kockázatát. A 2024-es költségvetés megalkotása során egyik kérdés, hogy ilyen hektikus környezetben szabad-e ezt meglépni nyár elején. Jelenleg túl sok bizonytalanság övezi a magyar gazdaság reálfolyamatait. A kormány láthatólag azt a narratívát fogadta el inkább, hogy ha nincs most költségvetés, az növeli a bizonytalanságot. Ezért a félkész büdzsé is jobb, mint a semmilyen. Ez utóbbi arra vonatkozik, hogy a veszélyhelyzet ideje alatt bármikor – a parlament megkerülésével – lehetőség van a költségvetés átírására. A büdzsé tervezése során egy 4%-os GDP-növekedés és egy 6%-os infláció volt az a két sarokkő, amelyre a bevételi és kiadási várakozásokat alapozták. A beszélgetés során érintettük azt a dilemmát, hogy nem alakulhat-e ki egy ár-bér spirál, ha a csökkenő keresletet a bérek növelésével akarja kezelni a kormány. Azaz ha többet keresnek az emberek, akkor többet tudnak vásárolni. Ez ugyanakkor megjelenik az árakban is, mivel a növekvő munkaerőköltséget meg kell fizetnie valakinek. Büttl Ferenc azt látja kitörési lehetőségnek, hogy a termelékenység annyival javulhat, amennyi a bérek emelkedésére elmegy. Ez pedig „kilövi” az inflációs hatást. A kormány is azzal számol már, hogy lesz reálkereset-növekedés a versenyszférában a jövő év során. A kockázatok közül az egyik legnagyobb az, hogy lesznek-e EU-s források. Ez ugyanis alapvetően befolyásolja az ország finanszírozási igényét. Amennyiben továbbra is húzódik a megállapodás a Bizottság és a kormány között, könnyen lehet, hogy a döntés a következő Európai Bizottságra marad. Ez pedig nemhogy az idei, de akár a jövő évi eurók megérkezését is veszélyeztetheti. Közben nem lehet teljesen leállítani a fejlesztéseket, mivel időzavar alakulhatna ki, ha csak 2024 végén vagy 2025-ben indulnak el a korábban eldöntött nagy állami programok.

Egy jelentős gazdasági válság közepén és egy tragikus földrengés után sikerült újra választási győzelmet aratnia Recep Tayyip Erdogan elnöknek. A törökországi elnökválasztás tanulságairól Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője beszélgetett Bódi Mátyással, a Választási földrajz oldal szerkesztőjével, az ELTE doktoranduszával. A választások előtt a közvéleménykutatásokban még 10 százalékpontos előnyt is mértek a hatpárti török ellenzék jelöltjének, ez a mért előny azonban folyamatosan csökkent. Bódi Mátyás már a választások előtt is Erdogan elnök és az AKP győzelmét tartotta valószínűnek a Válasz Online-on megjelent elemzésében. Ennek egyik oka, hogy az AKP már nem egyszerű pártként működik és szorosan összefonódott az állammal. A gazdasági válság és a földrengés sem rengette meg Erdogan hatalmát A gazdasági nehézségeket tükrözi, hogy habár győzött Erdogan, a kormányzó AKP 20 éve nem ért el ilyen rossz eredményt. Ennek az egyik magyarázata, hogy az elnök a választások előtt függetlenítette magát a párttól és egyfajta „one man show” jellemezte a kampányát. Ezzel az elnök lényegében a nehézségeket a pártjára hárította, miközben ő maga a kiutat mutató vezető szerepét vette fel. A rossz gazdasági helyzet és a török adósságválság sokakban éppen azt erősítette meg, hogy a stabilitást válasszák, míg az ellenzék hatalomra kerülése egy kockázatos döntésnek tűnt. Egy másik fontos esemény a választást megelőző tragikus földrengés volt. Sokan arra számítottak, hogy ennek következtében sok szavazatot fog veszíteni Erdogan, mivel sok összeomlott, rossz minőségű lakóingatlan az építőipari korrupció és a nem hatékony szabályozás miatt épülhetett meg. A várakozásokkal ellentétben azonban csak 1-2 százalékponttal csökkent a földrengés sújtotta területeken az AKP támogatottsága. Bódi szerint további magyarázat lehet, hogy a válsághelyzetek gyakran a hatalmon lévő erők támogatottságát erősítik. A helyreállítási munkákat a választások előtt elkezdték és a kormány nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a „cselekvő állam” imázsát erősítse. Elvidékiesedett török városok és konzervatív diaszpóra A meghatározó törésvonal a török társadalomban a kemalista „fehér törökök” és a „fekete törökök” között van. Az AKP a korábbi iszlamista pártok szervezeti hálójára támaszkodva emelkedett fel, ami a gazdasági periférián lévő területeken helyezkedett el – Belső-Anatóliában, déli és keleti területeken. A szociális intézkedéseket használva ezekről a területekről terjeszkedett a szomszédos régiókba az AKP szervezete. Szintén fontos jelenség, hogy jelentős belső migráció jellemezte Törökországot az 1960-as évektől kezdve. A belső, vidéki területekről a nagyvárosokba települő törökök azonban nem felvették a kozmopolita értékeket, hanem épp hogy kulturálisan „ruralizálták” ezeket a településeket. Erdogan pártjának fontos felismerése volt, hogy megcélozták ezt a társadalmi csoportot – például a lakhatás fejlesztésével – és elhódították a baloldaltól a hagyományosan hozzá közelebb álló ipari munkásokat. Szembetűnő, hogy – például a magyar vagy cseh diaszpórával ellentétben – a Nyugat-Európában élő törökök körében nem a progresszív szavazók, hanem Erdogan támogatói vannak többségben. Döntően arról van szó, hogy a török vendégmunkások leginkább az anatóliai, vidéki Törökországból származó, konzervatív, vallásos emberek. Kivétel az USA-ban élő török diaszpóra, ahova főként értelmiségi, magasan képzett törökök emigráltak és az idei választáson is többségében az ellenzékre szavaztak. Szintén egyedi mintát mutat Svédország, ahol sok törökországi kurd él, akik hagyományosan a Kurd Munkáspárt szavazói. Svédország NATO-csatlakozásának blokkolása lényegében egy kampányfogás volt Erdogan számára, amivel a kurd-kérdést tudta tematizálni. Ismerős helyzetkép Habár limitált a politikai és sajtószabadság Törökországban, maga a választás lebonyolítása úgy tűnik, hogy tisztán zajlott. Erdogan győzelme újabb legitimációt adott a rendszerének, ezért Bódi Mátyás szerint nem tűnik logik

Az elmúlt hónapokban szinte folyamatosan a politikai napirenden szerepel a közoktatás kérdése. Alacsony bérszínvonal, növekvő tanárhiány, túlterhelt dolgozók – ezek a problémák címszavakban. Közben a kormány egy státusztörvénnyel át akarja írni a pedagógusi életpályamodellt. Erről beszélgettünk Ercse Kriszta oktatáskutatóval.   A státusztörvényt, amely alapvetően átírná a pedagógusok szabályozási környezetét, Ercse Kriszta szerint nem kifejezetten túlzó bosszútörvénynek hívni. Az elmúlt időszak polgári engedetlenségi mozgalmai miatt ez a jogszabály totális kontrollt akar elérni a tanárok, a gyerekek és a szülők felett is. A tanárok fenyítésének egyik módja az átvezényelhetőség megteremtése, míg a gyerekek esetében a fegyelmi eljárások tankerületi szintre kerülése. Ezáltal a szülők azzal szembesülnek, hogy ha a gyerekük szervezőként fellép egy, a tanárok érdekében tartott demonstráción, akkor a tankerület könnyen olyan helyzetbe hozhatja, ami alapvetően befolyásolja a további tanulási lehetőségeit. Miközben a célnak az esélyteremtő képzésnek kellene lennie, ez a törvény ebbe az irányba egyáltalán nem lép. Egy problémát alapvetően jól azonosít – ami nem nehéz –, ez pedig a tanárhiány. Ercse Kriszta szerint a mostani helyzet nemcsak a jelenlegi kormány hibája, de a probléma most kezd igazán csúcsosodni és kezelhetetlenné válni. A járáson belüli átvezényelhetőség elvi lehetőségét megadja, hogy az akut tanárhiányt megpróbálják mérsékelni, de ez csak mélyíti a problémát más területeken. Jelenleg a bérek mellett gondot okoz a tanárok adminisztratív túlterhelése és a megfelelő, nyugodt munkakörnyezet hiánya. Valójában „nem végezhetnek értelmiségi munkát”, miközben a fokozott terhelés ellenére nem kapnak például mentálhigiéniás gondoskodást, amely csökkentené a munkából adódó feszültséget. „Az alkalmazkodás a kulcsszó, ez pedig autonómiát jelent” – hangzott a beszélgetés tételmondata, amely leginkább meghatározza a mostani helyzet tarthatatlanságát. Az „egyenrendszer” nem tudja az egyéni oktatási igényeket figyelembe venni. A túlzottan centralizált rendszer miatt a kormányzat az oktatás egy négyzetcentimétere felett sem képes elengedni az irányítást. Ennek következtében nem esélyteremtő oktatás folyik, hanem hátrányteremtés. Azaz a társadalmi pozícióból eredő helyzetek konzerválódnak, és a mobilitás érdemben befagyott. Ez pedig az egyenlőtlenség elleni küzdelem szempontjából káros. A beszélgetés során a „mit kellene tenni” kérdést is érintettük. Újra kellene gondolni az oktatási rendszer alapjait, így például a fizikai tereket, ahol az oktatás zajlik. De ugyanilyen fontos lenne az elvárások megfogalmazásával együtt a feltételrendszerek biztosítása is.

Hogyan gondolkodik a magyar társadalom a zöld ügyekről, és milyen megoldásokat vár a döntéshozóktól környezetük védelme érdekében? Erről beszélgettek az Új Egyenlőség podcastjában Bíró-Nagy András és Szászi Áron, a Policy Solutions elemzői, akik legújabb, „Zöld kommunikáció Magyarországon” című fókuszcsoportos kutatásukat ismertették.    A kutatásban számos környezetvédelmi problémával kapcsolatos attitűdöt felmértek, az eredményekből pedig egyértelműen látszik, hogy az emberek már a bőrükön érzik a környezetszennyezés és a klímaválság következményeit. Egyáltalán nem magától értetődő azonban, hogy az egyes zöld intézkedések mögött milyen társadalmi támogatottság alakul ki, és éppen ezért nagyon fontos, hogy miként kommunikálunk róla. Szászi Áron kiemelte, hogy leginkább a légszennyezés és a műanyagszennyezés témaköreire voltak érzékenyek az öt városban végzett fókuszcsoportok résztvevői. “Már a csecsemőkben is találunk mikroműanyagot” - hangzott el az egyik résztvevőtől.   Napjaink egyik legégetőbb kérdésévé vált az orosz-ukrán háború által előidézett energiaválság, melyre a nemzeti kormányok és nemzetközi szervezetek változó sikerrel igyekeznek megoldást találni. Szászi hangsúlyozta, hogy ebben a helyzetben különösen fontos, hogy az ország energiamixébe zöld, fenntartható alternatívák is bekerüljenek, illetve prioritásként kezeljük az épületek energiahatékonyságát, ami a magyar társadalom anyagi érdeke is. A kutatás bizonyos ellenérzéseket is napvilágra hozott a magyar társadalomban az elektromobilitással szemben. Több résztvevő is kiemelte az elektromos autók alkatrészeit előállító akkumulátorgyárak környezetszennyező hatásait.   Megoldási javaslatok terén az ipar és áruszállítás zöld átállása, illetve az újrahasznosítás és a különböző támogatási programok a voltak legnépszerűbbek. A kutató szerint a magyarok abban érdekeltek, hogy a klímaváltozás elleni harc költségeit ne ők fizessék meg, viszont saját pénztárcájuk is jól járjon a zöld átállással.  A vállalatokat érintő különadókkal, illetve a lakosságot sújtó szankciókkal és bírságokkal az emberek igen elutasítóak. Úgy vélik, a cégeket érintő szankciók szintén a hétköznapi embereken csapódnának le áremelés formájában. Szászi Áron a résztvevők szociális érzékenységét is kiemelte, szerintük az alacsonyabb társadalmi rétegek által okozott kibocsátás összefügg a mélyszegénységgel, amit nem büntetéssel, hanem támogatással kellene megoldani.   A szakpolitikák népszerűsítését célzó zöld üzenetek közül az életminőséget javító, pozitív hangvételűekre reagáltak legjobban a résztvevők. Az elitellenes, főként a nagyvállalatok felelősségét hangsúlyozó üzeneteket több csoportban határozottan elutasították. A kutató szerint zöld ügyekben az emberek “nem vevők” a gyűlöletkeltő kommunikációra, amit egyes csoportokban a kormánypártok szlogenjeihez hasonlítottak. A politikai döntéshozókkal kapcsolatban azonban már jóval kritikusabbak voltak, hiszen “a vállalatoktól nem várhatjuk el, hogy Máltai Szeretetszolgálatként működjenek”, azonban a politikusok felelősek azért, hogy olyan jogszabályokat hozzanak, amelyekkel a cégeknek is megéri fenntarthatóan működni.

Az elmúlt hetekben felerősödött a társadalmi ellenállás az izraeli kormány tervezett intézkedései ellen. Általános sztrájkot hirdettek a szakszervezetek, többszázezeres tüntetések voltak, bezártak az egyetemek. Olyan lépések, amelyek Magyarországon szokatlanok. Pogátsa Zoltánnal beszélgettünk erről, aki szemtanúja volt a legnagyobb tüntetéseknek, és alig tudta elhagyni az országot.   Az Új Egyenlőség podcast adásaiban általában szakértők segítségével járunk körbe egy-egy témát. A mostani adás annyiban rendhagyó, hogy ugyan egy szakértővel beszélgetünk, de nem a téma szakértőjével. Sokkal inkább egy szemtanúval, aki Izraelben volt, amikor egyre élesebb lett a helyzet a Netanjahu-kormány által tervezett demokráciát csökkentő intézkedések kapcsán. Pogátsa Zoltán egy konferenciára érkezett, amikor közölték, hogy nem tartják meg a rendezvényt, mivel az összes egyetem bezárt. Ugyanakkor az országot sem lehetett elhagyni, mivel a Ben Gurion reptéren dolgozók sztrájkba kezdtek. Nem mellesleg még a McDonalds-ok is bezártak… Talán Magyarországról nézve szokatlan, hogy szakszervezeti mozgalmak egy demokratikus jogokat korlátozó törvénycsomag ellen szólítják utcára a dolgozókat, sőt még általános sztrájkra is hajlandóak. Ehhez persze az is kellett, hogy a társadalmi szolidaritás olyan mértékű legyen, amely megadja a kritikus tömeget ehhez. Egyes kutatások szerint a lakosság 20%-a részt vett az elmúlt hónapokban valamilyen tüntetésen, gyűlésen. Ez magyar viszonyok között 2 millió ember jelentene, amely jelenleg teljesen elképzelhetetlen.  Ennek az éles társadalmi ellenállásnak annyiban meglett az eredménye, hogy a Netanjahu-kormány nem tudta elfogadtatni még a törvénycsomagot. Ugyanakkor egyértelműen nem is tett le róla. A szélsőséges – korábban inkább politikai karanténban lévő – koalíciós partnerei azonban nem valószínű, hogy engednék a kormányfőnek a javasaltok elengedését, miközben a társadalmi ellenállás nem fog csökkenni. Egyetlen politikai kiút látszik: a sokszor kijátszott „arab kártya”. Az elmúlt napokban ismét erősödött annak a lehetősége, hogy a palesztin területeken élőkkel katonai konfliktus robban ki. Ebben az esetben a társadalmi önvédelmi reflex felülírhatja a belpolitikai konfliktusokat, és megnyílik a kormányzati csomag elfogadásának politikai kiskapuja. Érdekes kérdés, hogy a szakszervezetek miért álltak bele ebbe az ügybe ilyen erősen. Pogátsa Zoltán ennek kapcsán azt is elmondta, hogy például a reptéri sztrájk mögött a kormánypártokhoz közelálló szakszervezet állt. Ennek egyik oka, hogy ez a konzervatív alapállás nem írja felül a szakszervezeti érdekeket. Márpedig a szakszervezeti mozgalom hagyományai nyugat-európai eredetűek. Ebbe pedig nem fér bele egy antidemokratikus irányvonal, amelyet főképpen a koalíció szélsőséges pártja követnének.

Túlélőprogramot fogadott el nemrégiben a Fővárosi Közgyűlés, ami újabb lépés annak érdekében, hogy a budapesti vezetés a kormányzati pénzelvonások – illetve a nem folyósított központi költségvetési támogatások – ellenére fenntartsa a város működőképességét. Legalábbis addig, ameddig előre lehet látni, az iparűzési adó szeptemberi beérkezéséig. A budapesti városvezetés leszögezte azt is, hogy a nehéz helyzet ellenére is a béreket ki fogják fizetni és a közszolgáltatások színvonalát fenntartják. A kormány hadviselése az ellenzéki többségű önkormányzatokkal szemben egyértelmű, de Kiss Ambrus főpolgármester-helyettes arra is felhívta a figyelmet, hogy az önkormányzatoktól a kormány már több mint tíz éve elvont számos feladatot, ahogyan a szolidaritási hozzájárulás néven a tehetősebb városokra terhelt befizetés is 2019 előtt keletkezett. Így tehát a kormánynak nem kizárólag az ellenzéki városvezetésekkel van baja, hanem általában véve szűkíti az önkormányzatok cselekvési és anyagi mozgásterét. Maga a szolidaritási adó akár lehetne a települések közötti újraelosztás alkalmas eszköze is, azonban semmi nem igazolja, hogy a kormány valóban a szegényebb településekre fordítja ezeket a pénzeket. Az eredmény inkább az, hogy ahol forrás keletkezik, onnan a kormány elvon, de ezzel együtt nem növekszik a szegényebb települések vagy az ott ellátott önkormányzati funkciók támogatása. Ebből következően a tehetősebbnek tekintett települések gazdálkodása nehezebbé válik, de a szegényebbek helyzete ettől nem válik kedvezőbbé. A szolidaritási hozzájárulás növekedése miatt Budapest – néhány más településsel együtt – a központi költségvetés nettó befizetőjévé vált, ami nem csak súlyos nehézségekhez vezet, de a fővárosi vezetése szerint törvénytelen is, ezért indít Budapest pert az állammal szemben. Kiss Ambrus nem gondolja, hogy a kormány politikai hozzáállása megváltozna a fővárossal szemben, számol azonban azzal, hogy az ország versenyképességét hangoztató kormány tisztában van vele: működőképes budapesti közszolgáltatások nélkül az ország egészének teljesítménye visszaesik. Kérdésre válaszolva Kiss Ambrus azt is elmondta, korábban részletesen tájékoztatták a kormány illetékeseit arról, milyen helyzetben van a főváros, ezért a túlélőprogram bejelentése nem érhette váratlanul a kormányzatot. A budapesti bejelentés óta azonban a kormány nem kereste a városvezetést, a főpolgármester-helyettes szerint valószínűleg zajlik a helyzet elemzése. Mindeközben, a főváros komoly erőfeszítéseket tesz a költségcsökkentésre, az energiabeszerzés speciális helyi modelljét működtetve mindeddig 29 milliárd forintot spórolt Budapest, amely most arra vár, hogy a kormány is végezze el a maga feladatát az önkormányzatok finanszírozása érdekében.

Magyarországról nem sokat lehet látni azzal kapcsolatosan, hogy pontosan mi zajlik az Orbán-kormány és az Európai Bizottság vezető tisztségviselői között. Halmai Katalinnal, a Népszava brüsszeli tudósítójával Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője beszélgetett arról, hogy részleteiben hogy állnak az uniós pénzekről folyó tárgyalások. Többféle tárgyalásról, és többféle EU-s pénzről van szó – kezdte a beszélgetést Halmai Katalin. Létezik egy 22 milliárd eurós kohéziós boríték, ami 2021-2027 között áll Magyarország rendelkezésére. A jogállamisági eljárás részeként 6,3 milliárd eurót fagyasztottak be ebből a magyarországi rendszerszintű korrupcióhoz kapcsolódóan, további 2,5 milliárdot pedig az egyetemi szabadságot, a melegeket és a bevándorlókat érintő jogsértésekért. A fennmaradó 13 milliárd euró elérhetőségét a Bizottság egy igazságügyi reform csomaghoz kötötte. Van továbbá egy külön Helyreállítási Alap, ahonnan Magyarország 5,8 milliárd eurót kaphat a szupermérföldkövek teljesítése esetén. A közeljövő egyik legfontosabb kérdése, hogy átfogó megállapodás keretében születhet-e csak egyezség a magyar kormány és az Európai Bizottság között, vagy lehetségesek megállapodások részterületekről. Halmai Katalin elmondta, hogy a Bizottság egy csomagban szeretné rendezni a kérdéseket. Ugyanakkor lehetséges, hogy a magyar igazságügyi reformokról szóló, külön megállapodással az ehhez kötött a forrásokat (tehát 13 milliárd eurót) fel lehetne szabadítani. A jogállamisági mechanizmushoz kötődő kohéziós források és a Helyreállítási Alap tekintetében viszont biztosan a feltételek közös teljesítésére van szükség. Újabb csavar, hogy ez alól is van egy kivétel: az egyetemi  közalapítványokról meg lehet külön állapodni. Egyes jóslatok szerint három hónap az a szűk időablak, amíg még lehetséges áttörést elérni az EU és a magyar kormány között. Ez arra a feltételezésre alapul, hogy a nyári szünet után már kampányüzemmódba kapcsolnak a brüsszeli politikusok, így Ursula Von der Leyen is, amennyiben újrázni szeretne a Bizottság elnökeként, és a magyar kormánynak ekkor már nem lesz lehetősége érdemi egyezségre. Halmai szerint ennél talán nagyobb lehet a valós időablak, de ez legfeljebb az őszi hónapokat jelenti. Hogy állnak a tárgyalások? Halmai Katalin értékelése szerint a legjobban a kohéziós büdzséhez kötött igazságügyi reformokkal áll Magyarország. E kérdésben egy szakértői egyezség már megszületett, de még politikai megállapodásra is szükség van a források felszabadításához. A Bizottságnak ebben a témában négy kérése volt Magyarországtól: növelje az Országos Bírói Tanács hatáskörét, erősítse meg a Kúria függetlenségét, szüntesse meg a gyakorlatot, ami alapján megbüntetik a bírákat, ha az Európai Unió Bíróságához fordulnak előzetes döntéshozói kérelmekkel, továbbá azt, hogy állami szervek ne kérhessenek alkotmánybírósági felülvizsgálatot a rájuk vonatkozó bírósági ítéletekről. Itt nem tudni arról, hogy pontosan mit ajánlott a magyar kormány, de azt lehet tudni, hogy egy hosszú folyamat eredményeként konkrét törvényjavaslatokat véleményez a Bizottság. Elképzelhető, hogy 2023 őszén elérhetőek lesznek Kohéziós Alapnak az igazságügyi reformokhoz kötődő forrásai, amennyiben politikailag jóváhagyják a megállapodást. A korrupció kérdésében részeredményeket ért el a magyar kormány, például a korrupcióellenes Integritás Hatóság felállításával. Két területen azonban nincs előrehaladás: ezek a vagyonnyilatkozatok kérdése, valamint a bírósági kontroll az ügyészségi döntések felett. A jogállamisági mechanizmushoz kapcsolódik a közalapítványi formába szervezett egyetemek támogatásának felfüggesztése, valamint ezen egyetem hallgatóinak kizárása az Erasmus-programból. Ez az egyik legsürgetőbb kérdéskör, mivel a nyárig meg kéne kötni azokat az egyezségeket, amik lehetővé tennék ezeknek a programoknak az elérhetőségét jövőre is. Halmai Katalin értesülései szerint rosszul áll ez a folyamat...

A KATA adózással kapcsolatos tüntetések, vagy a COVID ideje alatti az étel házhozszállítás felfutása miatt egy darabig a napi hírek fókuszába kerültek a futárok. Közben a mindennapok részei lettek, mégis keveset tudunk arról, hogy miképpen is működik a rendszer. Erről beszélgettünk a podcastben Ürmössy Anna szociológussal, aki két részes cikksorozatot írt az Új Egyenlőségen a téma kapcsán.   Anna számára a téma iránti érdeklődés onnan jött, hogy a COVID alatti felfutása a szakmának azt is megmutatta, valamilyen másfajta munkaszervezési mód van a háttérben. Érdekes kutatási területnek tűnt, hogy egy algoritmus miképpen képes szervezni a munkát, és milyen előnyei-hátrányai vannak egy ilyen rendszernek. Ezért a szakmában dolgozók körében végzett interjúzás mellett 25 órára ő is beállt futárkodni, hogy személyes tapasztalatai legyenek a működésről. Fontos, hogy egy futárcéget ismert meg, és az ott dolgozók körében vizsgálta a folyamatokat, ezért nem lehet azt állítani, hogy mindenhol pontosan így működik a munka szervezése. Személyes véleménye szerint a legmeglepőbb és egyben a legaggasztóbb is az volt, hogy nincsen ember a „munka megszervezése és kiosztása” mögött. Ebből következően kiismerhetetlen a munkaszervezési módszer, nehéz a problémákkal konkrét emberhez eljutni, és valójában nagyon magára van hagyva a dolgozó. Néhányan a kiszámíthatatlanság miatt inkább  szerencsejátékhoz hasonlítják, ahol váratlanul kijön a nyerőkombináció, de nem tudni miért, és igazából kevéssé ismert annak következménye. Az algoritmus osztja ki a munkát, amely jutalmaz és büntet is egyszerre. Ugyanakkor, ahogy Ürmössy Anna mondja mégsem tartja főnöknek. Ezen a ponton érdemes azt is megvizsgálni, hogy a munka világa szempontjából mi a futár, és minek is tartja magát. Ha jogilag nézzük, akkor gazdasági egység, hiszen nem munkaviszony keretében dolgozik. Azaz nincsenek meg azok a jogai, amelyek egy foglalkoztatottat alapból megilletnek (szabadság, táppénz, végkielégítés, munkaidő). Ugyanakkor valójában foglalkoztatotti létről van szó, hiszen megmondják, hogy mit csináljon, hogyan végezze azt a munkát, csak éppen a termelőeszközt (járművet) nem biztosítják ehhez. Az algoritmus egyik ereje és innovációja a játékosításban van. Azaz a futárt csalikkal, ösztönzőkkel, bónuszokkal próbálja rávenni a több munkára. Ezzel önkizsákmányolásba hajtja a dolgozót, aki közben fél az algoritmus megfigyelésétől, és büntetéseitől. Egyszerre az alulról jövő játék logikájára épít, amikor egymás között versenyeznek a futárok a ranglistán elfoglalt helyek kapcsán. És egyszerre van meg a felülről jövő játékosítás, amikor bónusznapokkal húzzák be extrapénzért a dolgozókat. A beszélgetés során Anna elmondta, hogy beszélni kell a rendszer negatív oldaláról is. Ez egy kiszolgáltatott élethelyzetet jelent, amely persze sok munkaórával akár jó fizetést is jelenthet, de nem stabil ez. Az algoritmus büntetésekkel bármikor hátrébb sorolhat, és ezáltal csökken a pénz. Ezenkívül nincsen munkajogi védelem, ezért még inkább kiszolgáltatott a dolgozó. Szabályozás nélkül csak erősödnek ezek a negatív hatásai az algoritmus által irányított munkának. Arra is kerestük a választ, hogy mely területeken terjedhet el ez a munkaszervezési forma. Ürmössy Anna úgy látja, hogy a takarítás, a gyermekfelügyelet, a korrepetálás lesz, ahol leginkább teret nyerhet Magyarországon is, ahogy már Nyugat-Európában megfigyelhető. Ezeken a területeken fontos az értékelés a „megbízó” által, és ez lesz a fegyelmező eszköz az ottani algoritmusok kezében.

A választás óta egy érdemi kihívás érte az Orbán-kormányt, egyelőre nem látjuk, hogy milyen módon képes kezelni. Ez pedig az Európai Uniótól jövő pénzek zárolása és emiatt a gazdasági bizonytalanság tartós jelenléte. Erről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással, az Új Egyenlőség szerkesztőjével.   A januári szerkesztői podcast egyik fő kérdése az volt, hogy mikor várható az EU-s pénzek „elindulása” Magyarország felé. Akkori adásban Bíró-Nagy András azt mondta, hogy nyárnál előbb nem várható ebben áttörés. Az akkori jóslata nagyon pesszimistán hatott, de ma már ugyanezt mondani inkább a hurráoptimizmus kategóriájába sorolható. Navracsics Tibor miniszter azt mondja, hogy nyárig lezárulnak a viták az Európai Bizottsággal. Ennek kapcsán arra hívta fel figyelmet Bíró-Nagy András, hogy ez még nem jelenti azt, hogy tényleges kifizetésekre kerül sor. Azt is látni kell, hogy ténylegesen három hónapja van mindenkinek, mivel a nyári szünet után már kampányüzemmódban vannak az európai pártok. Ez pedig szinte ellehetetleníti a megállapodásokat, kompromisszumokat. A magyar kormány rutinos a brüsszeli pályán, ezért is kérdéses, hogy miért vesztegetett el az év elején két hónapot. Január-február ugyanis úgy telt el, hogy nem történt előrelépés a konfliktusos ügyekben. Azt is persze hozzá kell tenni, hogy nem transzparens a folyamat. A magyar kormány nem mutatta meg tárgyalási menetrendjét, nem látszanak a vitás ügyek. Sok tekintetben a brüsszeli jól értesült tudósítók jelentik a referenciapontokat egy olyan kérdésben, amely alapvetően meghatározza magyar gazdaság jelenét, és rövid távú jövőjét. A beszélgetés során azt is megnéztük, hogy mi lehet az oka ennek a kialakult és mélyülő konfliktusnak? Az egyik verzió, hogy a magyar kormány nem akar, vagy belpolitikai okok miatt nem tud engedni. Ez azon a hiten is alapulhat, hogy kisebb kompromisszumok is elegendőek lehetnek, nem kell teljes megegyezés ahhoz, hogy jöjjenek a források. A második verzió szerint valójában van érdekeltség a megegyezésben mindkét fél részéről, de a kormány bénázik, és nem megfelelően kezeli ezeket a vitás kérdéseket. A harmadik lehetőség, hogy már az Európai Bizottság sem akar igazán engedni, és kifejezetten arra játszik, hogy a magyar fél ne tudja könnyedén teljesíteni a kéréseket, illetve a kompromisszum fájdalmas legyen. Bíró-Nagy András szerint keményedett a hangulat a magyar kormány irányába az Európai Unió szinte minden döntéshozatali szervénél. Ezért inkább a három verzió együttese adhatja ki azt, hogy mi áll a helyzet eszkalálódása mögött. A kormány külpolitikai kihívásai szempontjából Bíró-Nagy András a NATO-n belüli konfliktus, az amerikai viszony és az EU-val való viszály közül ez utóbbit tartja a legveszélyesebbnek. Ugyanakkor mindezek a problémák a Fidesz támogatottságát nem igazán érintették, ami azt mutatja, hogy válság tekintetében ütésállónak látszik belpolitikailag a kormány. Ez pedig a kormánypártok működése szempontjából mindig visszaigazolást jelent.

Magyarországon egy főre vetítve a világ legnagyobb akkumulátorgyártó kapacitása jött létre. Ennek kapcsán beszélgettünk Szabó Milánnal, aki szakdolgozatát ennek a témának szentelte, és azt vizsgálta, hogy ez új függőségi helyzetet hoz-e létre, vagy paradigmatikus változás történik a magyar gazdasági fejlődésben.   Szabó Milán két cikket is megjelentetett az Új Egyenlőség virtuális hasábjain, amelyben azt elemezte, hogy mit jelent az akkumulátorgyártás volumenének növelése a magyar gazdaság szempontjából. Nem elsődlegesen a környezeti hatásokat vizsgálta, hanem arra keresett választ, hogy a jelenlegi függőségi helyzetünkön mennyiben változtat ez az ágazat. Az elmúlt évtizedekben a magyar gazdaság a külföldi működőtőkére és az olcsó orosz földgázra épült. Ehhez társult az olcsó munkaerő és a munkavállalói jogok alacsony szintje. Ez a modell az autógyártás területén azt eredményezte, hogy 150 ezer munkavállalóval a GDP 20%-át állítják elő, emellett pedig erős német autómárka-függőséghez vezetett. A keleti nyitás politikája mintha az akkumulátorgyártással érett volna be. A debreceni gyár építése a legnagyobb keleti magánberuházás Magyarország területén. Ugyanakkor itt nem paradigmatikus váltásról van szó, hanem hangsúlyeltolódásról. A nyugati működőtőkét felváltja a keleti tőke megjelenése és a környezeti tényezők kiárusítása. A magyar gazdaság számára kétséges ennek a hozzáadott értéke, hiszen a jelenlegi gyártói kapacitások nem számolnak a hazai beszállítókkal. Sokkal inkább a hazai tőkét hozzák helyzetbe az infrastruktúra építése kapcsán, de ez egyszeri lehetőség csak. A globális szerep szempontjából van egy másik vizsgálható aspektus, ez pedig Magyarország kelet-nyugati szerepe. Ebben nem egyértelmű az eredmény, de tény, hogy az Orbán-kormány arra törekszik, hogy kaput nyisson a keleti tőkének és általa előállított akkumulátoroknak a nyugati piacok, autógyárak számára. Ez elméletileg növelheti a magyar kormány gazdaságdiplomáciai mozgásterét, de ennek a realitása kérdéses. Az akkumulátorgyárak környezeti terhelése sokdimenziós. Például a debreceni gyár vízigénye csúcsteljesítménynél akár a debreceni lakosság vízigényét közelítheti meg. Közben azt is lehet látni, hogy villamosenergia-igény is óriási. Az évtized végére Paks kapacitásának felét az akkumulátorgyárak viszik el. Azaz vagy extra kapacitásokra van szükség, vagy ismét rá leszünk utalva az olcsó orosz gázra, amely nem biztos, hogy adottság innentől kezdve. A beszélgetés során érintettük azt is, hogy mennyire garantált ezeknek a cégeknek a jövőképe Magyarországon, kell-e attól tartani, hogy felszámolják egy technológiai váltás esetén a mostani gyárakat.

Február végén az ellenzéki vezetésű zuglói önkormányzat képviselőtestülete elé olyan határozati javaslat került, amely megszüntetni indítványozta a 2015-ben, Karácsony Gergely kerületi polgármesteri időszakában – az akkori vezetés kezdeményezésére megszületett – zuglói szociális modellt. Az Új Egyenlőség e heti podcastjában Scharle Ágota közgazdásszal, a Budapest Intézet ügyvezető partnerével, vezető kutatójával, a zuglói modell egyik kidolgozójával, valamint a megszüntetés elleni szakmai, társadalmi tiltakozás egyik kezdeményezőjével beszélgettünk. Az interjúban elhangzik, hogy a zuglói modell részben pótolni igyekezett a szociális ellátásból mindinkább kivonuló állam szerepvállalását, de a minimumjövedelem, lakásfenntartási támogatás, adósságkezelési szolgáltatás hármasával, valamint a rászorulóknak a szociális szolgáltatások felé terelésével, és az ott nyújtott valódi segítség, tényleges szakmai munka fejlesztésével próbált mintát nyújtani arra, milyen elemekből állhatna a szociálpolitika helyi vagy adott esetben országos szinten. Scharle Ágota arra is emlékeztetett, hogy a zuglói kezdeményezés, így például a minimumjövedelem gondolata  több ellenzéki párt programjába is beépült a későbbiekben, ami azt a benyomást keltette, hogy ez a szakmai modell egy újfajta társadalompolitikai szemlélet kialakulásához is hozzájárulhat. A 2015-ös bevezetést követő többszöri felülvizsgálat, amelyek közül az utolsó 2020-ban készült, elsősorban azt kritizálta, hogy nem következett be a 28.500 forintos minimum további emelése, a kutató szerint ennek ma már 45.000 forint körül kellene lennie. Scharle Ágota szerint jó kiindulási pontot jelentett a zuglói családsegítő szolgálat eleve magas színvonalú működése, és határozottan azt a szakmai véleményt fogalmazta meg, hogy a szociális modell kifejezetten munkára ösztönző hatással bír. Az ugyanakkor mindvégig megoldatlan probléma volt, hogy mennyire lehetséges nyilvántartani azt, ki számít ténylegesen zuglói lakosnak, ami alapvetően befolyásolja, ki számít helyi rászorulónak, ez ugyanis ténylegesen meghatározza, a szociális juttatások költségvetési kereteit. A mostani, a megszüntetés érdekében elhangzott érveket ellentmondásosnak tartja a kutató abból a szempontból, hogy a modell ellenzői egyszerre hivatkoztak az ellátás alacsony anyagi színvonalára és arra, hogy túlságosan megterheli a helyi költségvetést, miközben viszont a szociális keret növelését helyezték kilátásba. Scharle Ágota szerint az eseti és kötött felhasználású, továbbá a politikai kontrollt erősítő ellátásokra való átváltás helyett a minimumjövedelem összegének emelésére és az adminisztratív problémák tisztázására lenne szükség. Azt is elmondta, miután az önkormányzat vezetése végül is visszavonta a megszüntetésről szóló indítványt, lát esélyt arra, hogy szakmai párbeszéd kezdődjön a zuglói modell jövőjéről a helyi döntéshozókkal.

Magyarországon az egészségügyi rendszer a szocialista örökség terhét nyögi” – kezdi a beszélgetést Rékassy Balázs egészségügyi menedzser, szakközgazdász És innen jutunk el a beszélgetés végén ahhoz, hogy miért ment neki frontálisan a Magyar Orvosi Kamarának a kormány és a parlamenti többség.   Az egészségügyi rendszer nyögi a szocialista örökség terheit, mivel sok az aktív kórházi ágy, közben a járóbeteg-ellátásra és az alapellátásra kevés forrás jut. Fontos, hogy az aktív ágyak csökkentése mögött a mostani egészségügyi kormányzatot sem az a cél vezérli, hogy forrást vonjon ki az alrendszerből, hanem ezzel próbálja kezelni az egészségügyi személyzet hiánya miatt fellépő gondokat. A diagnózis az egészségügyi rendszer strukturális problémáiról már 2006 óta a politika napirendjén van. A lokális érdekek azonban nem engedik az átalakítást, hiszen a települések féltik a saját intézményrendszerüket. Ugyanakkor annyi változás történt az elmúlt évtizedekben, hogy fokozódott a munkaerőhiány. Rékassy Balázs szerint minden negyedik szakdolgozó hiányzik, aminek köszönhetően egyre több helyen kénytelenek osztályokat bezárni, ha csak időszakosan is. Egy ilyen pillanat lehetőséget ad arra, hogy át lehessen alakítani az intézményrendszert. Miközben a MOK alapvetően támogatta az egészségügyi rendszer átalakítási terveit, 2022 végén az egyeztetések megszakadtak a kormánnyal. Ezt követően világossá tette a tagság, hogy két dologhoz ragaszkodnak. Egyrészt az egészségügy csapatmunka, ezért nem elegendő, hogy az orvosok bérezése rendezésre került korábban, szükség van a szakdolgozói bérek rendezésére is. A másik sarkalatos pont az volt, hogy a háziorvosi ellátást is meg kell erősíteni. Ennek részeleme az ügyeleti rendszer átalakítása. Rékassy elmondta, hogy változásra van szükség ezen a területen. Jelenleg a rendszer állami és önkormányzati kofinanszírozásban működik 300 ponton. Alapvetően egészségügyi vállalkozások látják el a feladatot, de ezeknek nincs visszacsatolásuk a háziorvosi rendszer fele, ami hatékonyságbeli problémákat okoz. A kormány úgy gondolta, hogy a korábban egy megyében tesztelt ügyeleti rendszert kiterjeszti a többi megyére is. Ennek fő szerveződési csomópontja a mentőszolgálat lenne. Ugyanakkor a MOK tagsága úgy érezte, a háziorvosi rendszer megerősítésének kikényszerítése csak akkor lehetséges, ha ebben a kérdésben ellenállnak. Az egészségügyi rendszer átalakításának menetrendje nem ismert, a kormány pedig megpróbálja félretolni az orvosok érdekképviseleti szervét. Ez a modell nem újdonság. 2006-ban már egyszer megtörtént ugyanez, és éppen a mostani kormánypártok állították vissza a MOK kötelező tagságát a 2010-es választások után. Élt 13 évet, de nagy kérdés, hogy egészségügyi reformját képes lesz-e politikailag továbbvinni a Fidesz.

2022. február 24-e olyan történelmi pillanat volt Európában, amely évtizedekre meghatározza majd a gazdasági, kulturális együttműködési lehetőségeket. Az elmúlt egy év megmutatta, hogy Európa nem fagy meg orosz gáz hiányában, és nem omlott össze a gazdaság sem. Szankciókról, támogatásokról, az EU-n belüli törések lehetőségéről beszélgettünk Pogátsa Zoltánnal és Bíró-Nagy Andrással.   2022 őszén a Gazprom egy propagandavideót tett közzé, amely „Winter is coming…” címmel terjedt az interneten. Az apokaliptikus vízióban a gázcsapok elzárása miatt megfagynak az emberek Nyugat-Európa utcáin. Egy évvel a háború kitörése után és tavasz közeledtével most már látszik, hogy ez az apokaliptikus vízió távolról sem vált valóra. A podcastban azt elemeztük, mennyire helyes a kérdésfeltevés: „működnek-e a szankciók?” A kérdésnek valójában így kellene szólnia: „lehetett volna úgy tenni Oroszországgal szemben, mintha nem történne semmi?”. Erre a többségi válasz – talán nem 97% –, hogy nem, azaz a katonai agresszióra a nyugatnak is reagálnia kellett. Ez pedig, ha nem akar bohócot csinálni magából az EU és a NATO, nem merülhet ki néhány elítélő nyilatkozatban és komor arcú politikai kiállásban. Ezért a szankcióknak morális alapon nem volt alternatívájuk. Az is fontos, hogy mi volt a „sikercél” a szankciók kapcsán. Ettől nem volt reálisan várható, hogy Oroszország megállítja inváziós erőit, és visszafordul legalább a 2015-ös határig. Az elvárás az volt, hogy megdrágítsa a háborút, és fokozatosan megnehezítse annak finanszírozását. Ebből a szempontból a szankciók működnek. Természetesen az sem volt elvárás, hogy a szankciók teljesen térdre kényszerítsék Oroszországot. A 2%-os GDP-visszaesés kis túlzással egy normál ügymenetes recessziónak felel meg, nem történt összeomlás. Sőt a Nyugat iránt elkötelezett, de nem értékalapú, hanem inkább gazdasági realista külpolitikát folytató országok, mint Japán is megőrizték kereskedelemi kapcsolataikat az agresszor országgal. Ugyanakkor közben Európai Unió is képes volt egységesen reagálni. Az egységesen elfogadott 10 szankciós csomag hatással van az orosz gazdaságra is. 67 milliárd euró segítséget már megmozgatott az EU, és ennél nagyságrenddel nagyobbat az USA is. Ezek a lépések nemcsak katonai támogatást jelentettek, hanem rákényszerítették Oroszországot a tartalékaik felhasználására. Egyes elemzések szerint 2023-ban fogy el a technológiai tartaléka Moszkvának, amelynek hatására pl. a polgári repülés területén komoly problémák keletkeznek majd. Fontos, hogy Európa gazdasága nem szenvedett drámai károkat, elkezdődött a leválás az orosz fosszilis energiáról. Azt is látjuk, hogy az infláció csökkenésnek indult, amely arra is választ ad, hogy ez valójában milyen mozgatórugó által hajtott gazdasági probléma volt. A magas infláció ez alapján inkább a Covid utáni gazdasági helyreállási szakasznak volt a terméke. Európa gazdasági problémáinak elmaradása azt is jelentette, hogy nem voltak földcsuszamlásszerű politikai átrendeződések. Olaszország is megmutatta, hogy kormányon még a Meloni vezette koalíció is erős partnerséget mutat Ukrajnával. Egyelőre annak sincs jele, hogy az idei évi választások után (Finnország, Spanyolország, Lengyelország, Görögország) az EU-tagállamok között olyan politikai erő kerülhet hatalomra, amely aktívan tenni akar Ukrajna támogatásának a megszüntetése érdekében.

A 2022-es választások egyik meglepetése volt, hogy a Mi Hazánk bejutott az Országgyűlésbe. A párt jelenlegi helyzetéről és jövőjéről Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség podcastjának szerkesztője beszélgetett Hunyadi Bulcsúval, a Political Capital radikalizmus kutatásainak vezetőjével. Habár a kampány során a bejutási küszöb alatt mérték a Mi Hazánk támogatottságát, a szavazatok 6 százalékát szerezte meg a párt a 2022-es országgyűlési választásokon, így bejutott a Parlamentbe. Hunyadi Bulcsú szerint ehhez jelentősen hozzájárult, hogy a párt hatékonyan kampányolt a Covid-intézkedések, és főként az oltások ellen. A választások után a Mi Hazánk kihasználta a rá irányult figyelmet és olyan provokatív eszközökhöz nyúlt, mint Novák Előd jelölése a nemzetbiztonsági bizottság vezetésére, amit hagyományosan a legnagyobb ellenzéki frakció politikusa vezet. Hunyadi Bulcsú szerint az ilyen húzásoknak is köszönhető, hogy egy rövid időre a teljes népességben 9 százalékra is nőtt a párt közvélemény-kutatók által mért támogatottsága. Ez a növekedés viszont úgy látszik, hogy megtorpant, és az utóbbi hónapokban 6-7 százalék körül stagnál a Mi Hazánk szavazóinak aránya. Mivel a pandémia lekerült a politikai napirendről, a Mi Hazánknak új témákat kellett találnia. A párt által képviselt programpontok közé tartoznak – a hagyományosan inkább a baloldalhoz köthető – jóléti témák, valamint jobboldali, szigorú rendpárti üzenetek egyaránt. Előbbihez tartozik a tanárok, az egészségügyi dolgozók és a KATA-s vállalkozók melletti kiállás, a szakszervezetek támogatása, a kilakoltatások elleni fellépés és a multi-ellenesség. Szintén a párt szociális fókuszát jelzi számos javaslatuk, például a közalkalmazotti béremelés, a férfiak kedvezményes nyugdíjkorhatára, fiatalok lakhatási támogatása és a diákminimálbér. A szociális fókusz mellett ugyanakkor továbbra is jobboldali, rendpárti nézetek jellemzik a Mi Hazánkot, amik gyakran cigányellenes hangulatkeltéssel és a bevándorlás ellenes üzenetekkel kapcsolódnak össze. A Mi Hazánk radikalizmusának jele, hogy a párt szorosan együttműködik azokkal a szélsőjobboldali szervezetekkel (például a Betyársereggel), amelyek a néppártosodás előtti Jobbik szövetségesei voltak. Hunyadi Bulcsú szerint a párt által képviselt harmadik fontos pozíció a Mi Hazánk külpolitikai víziója, amit erős EU- és NATO-ellenesség, illetve oroszpártiság jellemez. Fontos különbség a Mi Hazánk és a Fidesz között, hogy míg a kormány legalábbis hivatalosan elítéli az orosz agressziót, addig a Mi Hazánk teljes mértékben NATO-ellenes és határozottan Ukrajna-ellenes állásponton van. Mindezek mellett a Mi Hazánk világmagyarázatának fontos részét jelentik az összeesküvés-elméletek, valamint a kultúrharcos témák, mint az „LMBTQ és gender lobbi” elleni harc. Az EP-választásokon a Mi Hazánk minden bizonnyal kemény EU-kritikát fog megfogalmazni. Mivel az önkormányzati választásokon az ellenzék koalíciókényszerben van, ezért a Mi Hazánk újra arra játszhat, hogy „harmadik utas” alternatívaként mutatkozzon a választók előtt („Se Orbán, se Gyurcsány”). Fontos ugyanakkor, hogy a Parlamentbe jutása óta a párt elsődlegesen a Fidesszel szemben határozza meg magát, mint a kormány „igazi ellenzéke”. A Mi Hazánk bázisa demográfiai jellemzőikkel nehezen megfogható. Eddigi kutatásokból az körvonalazódik, hogy a párt szavazói inkább férfiak, felülreprezentáltak közöttük a középkorúak és szakmunkás végzettségűek. A pártnak erős a vidéki jelenléte, és vannak olyan települések, ahol a Mi Hazánk nyerheti el a polgármesteri címet. Ugyanakkor Hunyadi Bulcsú szerint a Mi Hazánkból nem lesz „Jobbik 2”, és a jelenlegi politikai helyzetben se jobbról, se balról nem veszélyezteti semmi a Fidesz pozícióját.

Nemzetközi beágyazottsága a magyar gazdaságnak vitán felüli. Ebből következő kitettségünk akármilyen globális folyamattal szemben szintén nem lehet kérdés. Ugyanakkor izgalmas kérdés, milyen hatása van egy háborúnak a szomszédos országban. Erről beszélgettünk Büttl Ferenc közgazdásszal.   „A magyar fejlődési modell véget ért” – így indult a beszélgetés, amelynek alaptémája az volt, hogy milyen mérleget lehet vonni Magyarország számára a gazdaság egy éves teljesítménye tükrében. Azért is érdekes időpont ez, mert az elmúlt napokban jelent meg a legfrissebb inflációs adat, amely 25% feletti pénzromlást mutat, a GDP változásáról szóló KSH gyorsjelentés pedig technikai recessziót jelez. A magyar fejlődési modell Büttl Ferenc szerint azért ért véget, mert a két komponense közül – a német ipartőke és az olcsó orosz energia – az utóbbi megszűnt. Ezáltal az összeszerelőüzem-modell, vagy ahogy a kormány mondja, a gazdaság újraiparosítása nem várt nehézséggel találkozott. Kérdés ebben a helyzetben, hogy olcsó energia nélkül működik-e az előbbi modell. Azért is releváns ezt feltenni, hiszen például a német gazdaság is hasonló nehézséggel szembesült. Ugyanakkor mintha ott lett volna erre tudatos felkészülés, és az energiaforrások diverzifikálása nem most kezdte el foglalkoztatni a német gazdaságot. Az is természetes volt a németek számára, hogy a diverzifikálásra költeni kell ebben a helyzetben, ami később versenyelőnnyé formálható. Magyarország nagyon nem tette ezt meg. Amennyiben a jelenlegi magyar gazdaságimodell ellehetetlenül, van-e más felzárkózási alternatíva? Kérdés, hogy a most fellendülő akkumulátorgyártást annak tekinti-e a kormány. Büttl szerint ez nem más modell, mint amit eddig láttunk. Most nem az olcsó energiára épít a kormányzati iparpolitika, hanem a tőke számára adott hazai erőforrások olcsóságára, azok kizsákmányolására. A beszélgetés végén érintettük a háború második évének gazdaságra gyakorolt várható hatásait. Ennek kapcsán a kulcsszó a kiszámíthatatlanság. Azt is lehet gondolni, hogy a várakozásokhoz képest könnyebb is lehet. Ebben Büttl Ferenc azt hozta fel érvként, hogy a jelentős aszály miatti rossz mezőgazdasági produktum talán idén nem ismétlődik meg.  Azonban a háború esetleges eszkalációja olyan helyzetet is okozhat, amely kilövi az egekbe az energiaárakat, és erősíti a mostani sokkhatást.

Orbán Balázs Magyarország középhatalmi státuszáról írt cikkében egy politikai víziót vázolt fel arról, hogy milyen felzárkózási pályát kellene bejárnunk. „Ez egy újabb felzárkózási vita” – hangzott el az Új Egyenlőség szerkesztőségi ülésén. Ezért is választottuk ezt témának, amelyről Kiss Ambrus, Éber Márk és Pogátsa Zoltán beszélget.   Amikor a felzárkózás lehetőségeiről van szó, akkor két elméletet érdemes elővenni. Az első a Wallerstein-féle világrendszer-elmélet, amely három blokkra osztja a világ országait: centrum, félperiféria, periféria. Ebben a leosztásban nagyon kicsi az átjárhatóság az országok számára. Ez az elmélet, ahogy Éber Márk rávilágított, azokra a kérdésekre is keresi a választ, hogy a mi a felzárkózás, kinek a felzárkózásáról van szó, és milyen áron történik ez meg. Ez azért érdekes, mert a belső egyenlőtlenségek növelésével, a gazdasági erőforrások kizsákmányolásával, kolonizálással lehet gazdaságokat fejleszteni, de ennek a társadalmak egy részére negatív hatása lesz. A másik felzárkózási elmélet a közepes fejlettség csapdájáról szól. A novekedes.hu oldalon megjelent elemzés erről azt mondja: „Az erős növekedést eddig jórészt az új munkaerő bevonása, a foglalkoztatottság növelése biztosította, azonban ennek elértük korlátait: nincs több bevonható munkaerő, pontosabban nem könnyű ezen az úton továbbhaladni. […] Ezt nevezi a szakirodalom a közepes fejlettség csapdájának, és az MNB szerint ez a veszély fenyegeti a magyar gazdaságot is, ha nem sikerül olyan változtatásokat elérni, amelyek hatására a gazdasági növekedést az eddigiektől eltérően már a versenyképesség, a termelékenység növeléses hajtja.” Pogátsa Zoltán szerint ez a felzárkózási modell lehet leginkább a szakirodalmi alapja az Orbán Balázs által leírt víziónak. Azonban a szakirodalmi anyag teljesen feldolgozása nem történt meg. Ugyanis a közepes fejlettségi csapda feloldása humántőke-befektetéssel valósulhat meg. Egyszerre felzárkózásról beszélni és hagyni tönkremenni a közoktatást nem lehetséges. Márpedig a magyar „modell” erről szól egyelőre. A felzárkózási vitának még egy fontos elméleti alapja van. Ez pedig az, hogy a kapitalizmus nem homogén rendszer, hanem különböző válfajai vannak, azaz több kapitalizmus létezik térben és időben. A Kelet-Európában megtalálható kapitalizmus a külföldi működőtőkétől függő modell. Azaz nem a centrumban vagyunk, amely megszervezi a gazdasági folyamatokat, hanem kiszolgálói vagyunk a centrumnak. Ennek ellenszere az erős magyar vállalatok létrehozása, ahogy ezeket meg is említi cikkében Orbán Balázs. Ugyanakkor a MOL, az OTP, a 4IG kevés ahhoz (ez utóbbi vitatható is), hogy a gazdasági terjeszkedést, az önállósodást megteremtse. Sőt, amikor a gazdasági siker mércéje egy országban, hogy nagy akkumulátor-gyártási kapacitás jöjjön létre külföldi működőtőke segítségével, akkor éppen a felzárkózási modellünk ellen megyünk.

A cseh elnökválasztás második fordulójában Petr Pavel volt vezérkari főnök fölényes győzelmet aratott populista ellenfele, Andrej Babiš ex-miniszterelnök felett. Az Új Egyenlőség podcastjának eheti adásában Bőtös Botonddal, az Átlátszó és a Jelen vendégszerzőjével értékeltük ki a választás eredményeit.   A szakértő szerint Csehország történetének harmadik közvetlen elnökválasztása egyben a nemzet posztkommunista időszakának lezárását is jelentette. Ennek az időszaknak emblematikus alakja volt a 2013-ban megválasztott leköszönő államfő, Miloš Zeman aki az ország emberi jogokra alapuló külpolitikája helyett egy Kína és Oroszország felé orientálódó irányt vitt. Petr Pavel vezetésével azonban visszatérhet a Nyugat felé elkötelezett, emberi jogokon és demokratikus értékeken alapuló elnöki hivatal.   A cseh elnökválasztást magyar szemmel is érdekes volt követni. Orbán Viktor régi politikai szövetségese, Andrej Babiš ugyanis a Fidesz receptjét próbálta bevetni az elnökválasztási kampányban. A választás első fordulójában a volt miniszterelnök még egy nyugodtabb kampánnyal próbálkozott, ám ez sikertelennek bizonyult: szorosan ugyan, de alulmaradt ellenfelével, Pavellel szemben. Ezt követően Babiš egy “180 fokos fordulatot vett” és azzal vádolta a volt vezérkari főnököt, hogy háborúba vinné az országot. Bőtös szerint a Fidesz által már jól bevett stratégiát próbálta alkalmazni Babiš saját kampányában is, azzal, hogy az emberek ukrán háborúval kapcsolatos félelmeire akart hatni, miközben háborúpártisággal és az egykori kommunista rezsimmel való szimpatizálással vádolta ellenfelét. Ez azonban nem bizonyult hatásos stratégiának a cseh választók körében.   A szakértő rámutatott, hogy a csehek inkább a lengyel álláspontot képviselik a háborúval kapcsolatban, és nem pusztán befogadják az Ukrajnából érkező menekülteket, hanem a társadalomba valló integrációjukat is segítik. Éppen ezért a cseh kontextusban nem volt szerencsés Babiš azon megszólalása (mely később bejárta a világsajtót), hogy nem küldene katonai segítséget a balti országok vagy Lengyelország számára egy esetleges háborús helyzet esetén. Ezzel szemben Pavel számára egykori NATO katonai bizottsági elnökként adott volt, hogy lecsapja az ötös cikkely labdát, és kötelezettségszegéssel vádolja a volt miniszterelnököt.   Bőtös Botond kiemelte, Pavel győzelmével csak tovább folytatódik Magyarország elidegenedése a régióban, a cseh elnök ugyanis egyértelműen elutasítja az orbáni autoriter politikát, és határozottan nyugati értékeket vall. “Csehország visszatérhet az unalmas, nyugat-európai témákhoz, mint az euró bevezetése, a New Green Deal, vagy a nyugdíjreform” – tette hozzá Bőtös. Habár Babiš elbukta az elnökválasztást, a szakértő szerint még esélyes, hogy további visszatérési kísérletekkel próbálkozzon a cseh politikába. Nem kizárt, hogy parlamenti pártját, az ANO-t szervezheti át egy, a Fidesz stratégiáját és üzeneteit szorosan követő politikai erővé.

Oroszország 2022-ben átfogó támadást indított Ukrajna ellen. A konfliktus jelentős emberáldozatokkal, a polgári lakosság kitelepítésével és az ukrajnai infrastruktúrában okozott helyrehozhatatlan károkkal jár. A szakértők között egyetértés van abban, hogy az orosz agresszió a nemzetközi jog szerint jogellenes. Ezzel összefüggésben felmerül a kérdés, hogy Putyin elnököt, mint Oroszország vezetőjét felelősségre lehet-e és kell-e vonni a konfliktus során elkövetett bűncselekményekért. Ezeket az eseményeket segít Hegedűs Arno jogász nemzetközi jogi alapon értelmezni. Hogyan értelmezi 2014-et és az elmúlt év eseményeit a nemzetközi jog? Milyen nyomozások vannak jelenleg, és, mik ezeknek a nehézségei, előnyei? Mi van, ha valaki pert indít nemzetközi bűncselekmények elkövetése miatt Ukrajnában Putyin ellen? Mennyire fér össze ez a politikai mentességgel és a szuverenitással? Mi a helyzet a zsoldos csapatok által elkövetett jogsértésekkel? Milyen felelősség terheli az egyes katonákat, akik egyszerűen parancsot teljesítenek? Ki vonható felelősségre a parancsnoki láncban? Ezekre és sok más kérdésre keressük a választ podcastunkban.

Az Új Egyenlőség podcastcsalád története során első alkalommal készítünk olyan adást, ahol egymást mutatjuk be. A Kék Egyenlőség podcast kritikai pszichológiával foglalkozik, és többek között ebből a szempontból elemzi a társadalmi problémákat. A mai beszélgetést a két szerkesztővel, Czabán Samuval és Fáber Ágostonnal folytattuk.   Hitvallása szerint a Kék Egyenlőség podcast meglehetősen tág témavilágot ölel fel: pszichológiai és társadalmi kérdésekkel foglalkozik kritikai perspektívából. A társadalom strukturalista elemzése mellett a kritikai pszichológia – korántsem egyetlen irányzatba tömörülő – megközelítéséről beszélünk röviden, amely a pszichoterápia és a pszichológiai tudástermelés sajátosságait vizsgálja hol pszichológusok, hol szociológusok, hol pedig történészek aktív közreműködésével. Kis túlzással, ha valaki kasszasikert akar elérni a könyvpiacon, akkor az egyénről, önismeretről, önmegvalósításról kell írni. Ezek a könyvek az individuumot állítják a középpontba, és őt ösztönzik valamifajta változásra. Mindezt úgy, hogy először kérnek egy „belépőt” a könyv árának kifizetésével, és utána nyitják meg az önmagunkhoz vezető új utat. Ennek emelt szintje a pszichológiai, életvezetési tanácsadások sora, amikor jelentős összegeket kell az egyénnek költenie arra, hogy „jól legyen”. Ez pedig a mai egyenlőtlen jövedelmi viszonyok mellett csak egy kis rétegnek biztosított, a többieknek nem marad más, mint az öngyógyítás vagy rosszabb esetben az addikciók felé fordulás. A mai pszichológia ezt erősíti sokszor neoliberális felfogásával. A Kék Egyenlőség podcast ugyanakkor nem pszichológiaellenes adásfolyam, hanem ráirányítja ezekre az ellentmondásokra a figyelmet. Mindezt úgy, hogy a beszélgetőpartnerek nem feltétlenül csak pszichológusok, hanem határtudományokból érkezett szakemberek. A Kék Egyenlőség podcast támogatói kampányt indított. Erről részletes információk találhatók az Új Egyenlőség honlapján.

Az Új Egyenlőség podcast ötödik évadjának második adásában a podcast három szerkesztője beszélget az elkövetkező félév legfőbb politikai kérdéseiről és várható témáiról.  Két nagy ügyre várnak választ: mennyire képes válságálló lenni a kormány és annak támogatottsága, illetve lehet-e politikailag és pénzügyileg rendezni a magyar–EU viszonyrendszert.   A Covid-válság megmutatta, hogy támogatottság tekintetében képes válságálló lenni a magyar kormány. Azaz érdemi támogatottságvesztés nélkül túléli a válság éveit, és erősíti a „ki más tudná ezt megcsinálni” image-et. Ugyanakkor a mostani gazdasági és társadalmi válsághoz nem volt hasonló politikai kihívása a Fidesznek 2010 óta. Ezért újra felvetődik a kérdés, hogy mennyire szakad, törik a szavazótábor, és lesz-e ebből politikai haszna az ellenzéknek. Kérdés persze, hogy mi az ellenzéki szempontból a siker fokmérője egy olyan évben, amikor nincs választás. A jelenlegi helyzet ugyanakkor esély is, hiszen a fragmentált ellenzéki térben mindenki számára adott a lehetőség, hogy meghaladja saját korábbi politikai agendáját és ezáltal támogatottságát. Ez azonban nyilvánvalóan nem magától értetődő, hiszen egyelőre nem látszik jele annak, hogy bármelyik párt is a nem kormánypárti térfélen szavazatokat söpört volna be. A másik fontos belpolitikai kérdés, hogy mi lesz magyar kormány–Európai Bizottság játszma vége. Az év végi alkuval Magyarország elkerülte a végleges forrásvesztést. Attól továbbra is messze vagyunk, hogy az EU-s támogatások elkezdjenek Magyarországra megérkezni. Abban konszenzus volt a beszélgetés résztvevői között, hogy nyár előtt nem lesz pénz, és valójában ez a legjobb forgatókönyv ahhoz, hogy ne nyíljon ki minden kérdés újra, és ne kezdjék a forintot rángatni a piacokon. Az elmúlt napok eseményei azt is megmutatták, hogy mit jelent kézzelfogható módon az, ha nincs a magyar kormány részéről korrekciós képesség az Európai Bizottság által kifogásolt ügyekben. Ez történt az alapítványokba kiszervezett magyar egyetemek esetében, amelyek kizárásra kerültek az EU-s K+F programokból, és a nemzetközi kapcsolatokat, külföldi tanulmányokat lehetővé tevő Erasmus programból. Ez a felsőoktatásban tanulók számára jobban átélhetővé teszi azt az elvont kérdést, hogy nem jönnek az EU-s pénzek Magyarországra. Kérdés természetesen, hogy ha tartósan elesünk ezektől a lehetőségektől, és ismét felerősödik a kormány részéről a „brüsszelezés”, akkor ez a magyar lakosság EU iránti elköteleződését, a tagságunk támogatottságát mennyire fogja érinteni. Ebben az ellenzéknek ott lehet  szerepe, és felelőssége, hogy képes-e átkeretezni az eddigi politikai narratívát, és Orbán Viktort tenni felelőssé azért, hogy ezek a források nem érkeznek meg.

A 2022. évet elbúcsúztattuk, de az éveleji adásban visszatekintést adunk. Ennek alapja pedig az az 1610 perc, amelyet közreadtunk tavaly. A visszatekintő adásban azokat a szerkesztői beszélgetéseket vettük elő, amelyek során elemeztük Új Egyenlőség értékrend alapján a politikai eseményeket. Az adást készítve jöttünk rá, hogy 1610 percet, vagy másképpen 365 napot összefoglalni lehetetlen, ezért a belpolitikára, választásokra összepontosítottunk. Az adás első részében a januári szerkesztői beszélgetést idézzük vissza, amikor többek között Bíró-Nagy András beszélet arról, hogy milyen esélyei vannak az ellenzéknek. Közben kiderült, hogy ezek időtálló mondatok. Sőt azt is hozzá kell tenni, hogy nem csak időtállóak, hanem utólag kicsit optimisták is voltak ezek a szavak. Ma már tudjuk, hogy nem az volt a kérdés, lesz e kormányváltás, hanem, hogy elkerülhető-e a kétharmad. A választ most már tudjuk. Persze a kétharmad pontosan minek köszönhető arról sok vita lesz még, de érdemes meghallgatni, hogy miként láttuk a helyzetet. Az április választások után elemeztük szerkesztői beszélgetésen az okokat, és következményeket. Az első kérdés az volt, hogy volt-e esély arra, hogy egy ilyen hatpárti koalíció érdemi baloldali politikát folytasson, ha kormányra kerül. Azért is fontos dilemma ez még utólag is, mivel egyes értelmezések szerint egy jobboldali-liberális-szociáldemokrata-zöld összefogás szükségszerűen kilúgozódhat szakpolitikai karakterét tekintve. Ezt nyilvánvalóan nehezítette, hogy az előválasztáson kiválasztott miniszterelnök-jelölt vállaltan jobboldali gazdaságpolitikát vallott. És ódzkodott arról, hogy a progresszív adórendszer választási téma legyen.   A beszélgetésen elhangzott, hogy az értékkutatások alapján – ilyen a Policy Solutions rendszeres vizsgálata is – baloldali értékeket vallanak a szavazók egy jelentős része. Ezzel szemben ezek az értékek nem jelentek meg a kampányban, hiszen a legkisebb közös többszörös a demokrácia, sajtószabadság, korrupció volt. Ez pedig nem bír mobilizáló erővel, sőt nem találkozik még az ellenzéki választók problématérképével. Ezért van olyan értelmezés, hogy a kampány során néhol balról előzött a Fidesz, és kiszorította onnan az ellenzéki erőket.   2022-ben nem csak a három szerkesztőnk jelentkezett adással, hanem vendégszerkesztőnk is volt Szűcs Zoltán Gábor személyében. Egy nagyon izgalmas beszélgetét rögzített Egry Gábor történésszel, a Politikatörténeti Intézet vezetőjével. A téma természetesen a választások voltak.   Az évad utolsó szerkesztői beszélgetése szeptemberben már, mintha egy másik Magyarországon lett volna. Már messzi távolban voltak a választási eredmények, ellenzék még kevésbé volt érdekes, ugyanakkor a kormány 2010 óta a legnagyobb kihívásokkal szembesült. Az EU-s megállapodás esélyeit elemeztük, elég nagy találati pontossággal. Ez volt 2022, és találkozunk idén is.

A Szikra Mozgalom Fizessenek a gazdagok címmel indított kampányt, amelyben fel kívánta hívni a figyelmet a gazdasági válság nyertesei és az elszegényedő társadalmi rétegek közötti szakadékra. Ez egy újfajta ellenzéki politizálás kezdete, vagy egy korábbi politikai szlogen újrahasznosítása? Erről beszélgettünk az Új Egyenlőség podcastadásában Jámbor András országgyűlési képviselővel.   A Szikra Mozgalom által indított Fizessenek a gazdagok kampánynak nem az volt a célja, hogy a kormány politikai cselekvéseire adjon választ. Sokkal inkább a kialakult gazdasági-társadalmi helyzetre kívánt reagálni, amely nem a mostani válsággal kezdődött. Jámbor András elmondta, hogy egyszerre nő a milliárdosok száma az országban, miközben egyes kutatások alapján 160 ezer háztartás van a bedőlés szélén. Ez egy polarizált társadalom képét mutatja, ahol szükség van arra, hogy felhívjuk a figyelmet a nehéz helyzetben lévőkre. Annak kapcsán, hogy ez mennyiben egy újrahasznosított szöveg, hiszen 2016–2017-ben az MSZP már próbálkozott egy ilyen kampánnyal, az volt a válasz, hogy az ügy kezelésében mást szeretnének. Véleménye szerint a korábbi kampány inkább megragadt a politikai szlogen szintjén, és nem volt tudatos építkezés mögötte. Ezzel szemben most folyamatosan szeretnék napirenden tartani a kérdést. A kampány két részből áll össze. Egyrészt felhívják figyelmet arra, hogy milyen jelentős vagyonok halmozódtak fel, és ezek között vannak kormányzat által támogatottak (pl. kaszinók), másrészt pozitív cselekvést is szeretnének. Ez utóbbira példa, hogy saját forrásokból energiahatékonysági programot indítottak, amely révén kisebb támogatás segítségével próbálják a családok energiafogyasztását mérsékelni. Jámbor András úgy érzi, hogy megérkezett a magyar társadalomba a válság érzete. Egyre többen mondják, hogy nem tudják, hogyan jönnek ki a hó végén, ugyanakkor ebből politikai változás még nem következik. Miközben a kormánypártok hónapok óta építik azt a narratívát, hogy ki a felelős a válságért, az ellenzék nem képes történetté változtatni ezt. Ezért sem változnak a pártpreferenciák a közvéleménykutatásokban.

Az Európai Unió és Magyarország közötti kötélhúzás fontos mérföldkövéhez érkeztünk a napokban. A nagyon várt megállapodás részleteiről és az uniós pénzek további sorsáról Zsíros Sándorral, az Euronews brüsszeli tudósítójával beszélgetett Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője. A hét elején érkezett hírek alapján megállapodás született a helyreállítási alappal és a hétéves költségvetési forrásokkal kapcsolatban, mégpedig úgy, hogy a magyar kormány elengedte a korábbi vétófenyegetéseit. Zsíros Sándor értelmezése szerint Magyarország egy hosszú csatát veszített el: szinte teljesen az a kimenetel érvényesült, amelyet az uniós intézmények eleve javasoltak. Ráadásul az Orbán-kormány több kérdésben is feladta az álláspontját: az Ukrajnának szánt támogatás vétóját visszavonta, valamint a globális minimumadó blokkolásától is elállt. Eközben alig kapott érte valamit: a helyreállítási terv jóváhagyásával annyit ért el, hogy nem veszik el végleg pénz az év végén, de még rögös út vezet a források valódi folyósításáig, illetve a tagállamok a jogállamisági eljárást is úgy zárják le, hogy a pénz egy része egyelőre befagyasztásra kerül. Habár Orbán Viktor sikerként értékelte, hogy a korábbi 65 százalék helyett az érintett források 55 százalékát fagyasztották be, az Euronews brüsszeli tudósítója szerint ez aligha értékelhető jelentős eredményként. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a magyar kormány reputációja soha nem látott mélységbe került, és a szövetségesek számában is drasztikus csökkenés tapasztalható. Az uniós forrásokhoz továbbá 27 olyan szupermérföldkövet alakítottak ki, amelyek teljesüléséig Magyarország semmilyen forráshoz nem juthat egyik alapból sem. Zsíros Sándor véleménye szerint a hirtelen jött megállapodásnak két oka lehetett: egyrészt időnyomás alatt is volt a magyar kormány, másrészt igazi fordulópontot jelentett, hogy a cseh elnökség és a 26 tagállam elkötelezte magát amellett, hogy Magyarország nélkül is biztosítanák a pénzügyi segítséget Ukrajna részére. Az Euronews brüsszeli tudósítója kiemelte, hogy általános bizalmatlanság uralkodik a magyar kormánnyal szemben, sokaknál betelt a pohár az utóbbi hónapokban. Ennek következményeként értékelhető, hogy a Bizottság és a Tanács is meglepően kemény álláspontot képviselt az ősz folyamán. Az uniós intézmények szigorú döntéséhez hozzájárult Magyarország különutas külpolitikája is, amely ellentétes a tagállamok Ukrajnát támogató politikájával. A podcast végén szóba került, hogy a magyar kormány hova eszkalálhatja tovább az Európai Unióval való kapcsolatát. Zsíros Sándor kevés esélyt lát egy Huxit bekövetkeztére, annak ellenére, hogy Orbán Viktor az év folyamán beszélt arról, hogy 2030-ban érdemes elgondolkodni Magyarország tagságáról, amennyiben nettó befizetővé válik az ország. Az erős gazdasági szálak és az uniós tagság magas támogatottsága mindenképpen egy ilyen öngyilkos lépés ellen szólnak. Orbán Viktor is egyre gyakrabban fókuszál a külpolitikai és ideológiai kérdésekre, így az Európai Unióból való kilépés számára személyesen is jelentős törést jelentene – tette hozzá Zsíros Sándor.

Az infláció lett az európai gazdaság egyik fő problémája. Magyarország még ebben is az élmezőnyben van. A kormány árszabályozással küzd ellene, míg a Magyar Nemzeti Bank már arról beszél, hogy megtört az összhang a kormányzati gazdaságpolitikai és a jegybanki monetáris politika között.   Pogátsa Zoltán Válság és infláció című könyve történeti áttekintést ad arról, hogy hogyan alakult az elmúlt évszázadokban a pénz, a pénzromlás szerepe a nemzetközi gazdasági térben. A beszélgetésben két időszakot emeltünk ki, amely időbeliség szempontjából a lehető legközelebb van a mához, ugyanakkor akár paradigmatikus változásokat is hozhat az inflációhoz, a pénzteremtéshez való viszonyrendszerben. A 2020-as, Covid okozta humánjárvány, majd az ebből következő válság azt eredményezte, hogy a kormányoknak be kellett avatkoznia a gazdasági folyamatokba. A korábbi évtizedhez képest minőségi változás következett be a válságkezelésben, mivel nem a megszorítási politika, hanem a pénzbőség politikája került előtérbe. Olyan, korábban tabunak számító elméletek kerültek a viták központjába, mint a modern monetáris elmélet. A kormányok helikopterpénzeket juttattak a lakosságnak annak érdekében, hogy ne álljon le a fogyasztás. Korábban ez elképzelhetetlen volt, mivel a neoliberális gazdaságpolitikai vélekedés alapján ezek az ingyen pénzek extra keresletet generálnak, ami növeli a pénzromlás mértékét. A Covid alatt azt látták a kormányok, hogy támogatás nélkül bizonyos társadalmi rétegek lényegében éhen halnának, ezért a többletpénz nem extra keresletet generáló, hanem a korábbi szintet fenntartó tényező. Az adatok Pogátsa szerint azt mutatják, hogy a pénzosztás nem eredményezett inflációt. Szerinte az infláció felfutását nem ez okozta, hanem az 2021. év végétől az oroszok által hozott energiapiaci lépések, az elektronikus chipek világpiaci hiánya, az élelmiszerek árának növekedése és a szállítási költségek növekedése. A magyar helyzet annyiban sajátos, hogy a mostani magas infláció mögött nemcsak világpiaci, hanem belső okok is állnak. Pogátsa Zoltán szerint a külső tényezők jelentik a nagyobb súlyt ebben a képzeletbeli kosárban. Belső okok mögött ott áll az euró/forint árfolyam romlása, a fosszilis energiától való magyar függés mértéke és az alacsony devizatartalék. Arra ugyanakkor nincs válasz, hogy az élelmiszerárak növekedése miért ilyen mértékű. Ennek fundamentális okai nem látszanak. Nagy szerepük van benne azoknak a hiteknek és képzeletbeli korlátoknak, amelyek inkább várakozásokon, semmint egzakt tényeken alapulnak. Mintha a kereskedők és a termelők is azt éreznék, hogy átszakadtak olyan gátak, amelyek az árak emelkedését és a fogyasztók által történő elfogadását akadályozták volna. A beszélgetés előtt hozta meg a döntését a kormány, hogy kivezetik az üzemanyagra vonatkozó és már csak a lakosságot érintő szabályozást, a benzinársapkát. Erről Pogátsa Zoltán véleménye az, hogy jobb lett volna, ha a lakossági kompenzáció szociális ágon valósult volna meg, illetve a kkv szektor tovább élvezte volna ennek előnyeit. Az élelmiszerekre alkalmazott ársapka nem gazdasági, hanem politikai döntés volt, és így is kell kezelni az inflációs keretrendszer kapcsán. A rezsicsökkentés mint harmadik ársapka korrekcióra került. Ennek elmaradása 3000 milliárd forint lyukat okozott volna a költségvetésnek. A kamatstop, amely érdemi forrásokat hagyott ott a lakosságnak és a vállalkozói réteg egy részének, még működik. Ennek kivezetése azonban sokkszerű lehet.

Az Új Egyenlőség podcast adásában a szociális törvény nagy vihart kiváltott módosításával foglalkozunk, amely mintha új kereteket szabna az állami felelősségvállalásnak. Közben az egészségügyi törvény pedig a szociális és egészségügyi határterület problémáját feszegeti. Az adás vendége Lakner Zoltán volt, aki szociálpolitikusként próbált rendet tenni ebben a „zajban”.   A szociális törvény módosítása célja szerint az öngondoskodás előtérbe állításáról szól, ugyanakkor ez a narratíva Lakner Zoltán szerint nem állja meg a helyét. Eddig is a szereplők (kormány, önkormányzatok, civilek, egyház) együttes felelősségéről volt szó, és jogi értelemben az állam kezdett hátrálni ebben a kérdésben. Önmagában nem is az jelezi, hogy mit akar a kormányzat a legnehezebbek helyzetével, hogy mit ír le róluk egy törvény preambulumában, hanem hogy mennyit költ a szociális rendszerre. Ebben a tekintetben 2010 óta egyértelmű volt az irány, mivel már a Széll Kálmán terv is forrásokat vont ki ebből a rendszerből. Az aktív munkaerőpiaci programok átalakítása közfoglalkoztatássá, az álláskeresési járadék időtartamának csökkentése azt mutatta, hogy ebben a tekintetben egy koherens és ideológiai alapokon álló változást látunk. Azaz a konzervatív társadalomfilozófia nyer teret, és próbál minél többet az egyénre hárítani. Mivel eddig is megtehette és tette is ezt a kormányzat, nem világos, hogy miért kellett a szociális törvény módosításával ebbe a rendszerbe belenyúlni. Lakner Zoltán szerint ennek két oka lehetett: ·        egyfajta koherenciazavart akartak megszüntetni a rendszeren belül és a többszereplős felelősségi rendszerben meghatározni a prioritásokat; ·        ezen az alapon hozzá lehet nyúlni az ápolási ágyak kérdéséhez. Ez utóbbi egy régi közpolitikai dilemma, amely arról szólt, hogy mit kezdjen az egészségügyi rendszer a krónikus ágyakkal. Szervezeti átalakítási tervek készültek évtizedek óta, amelyek azt mondták, hogy úgy lehet irányvonalat szabni a kórházi struktúrának, ha a felesleges kapacitások krónikus helyekké alakulnak át, ezzel együtt centrumok jönnek létre, amelyek az aktív ellátással foglalkoznak. A beszélgetés során megemlékeztünk arról, hogy az utolsó ilyen kísérlet 2015-ben azzal bukott el, hogy Tapolcán elvesztette egy időközi választáson kétharmados többségét arra ciklusra a Fidesz, és az egyik kampánytéma a helyi kórház jövőjének és átalakításának a kérdése volt. Most is az határozza meg ezt az ügyet, mennyi politikai ereje lesz a kormánynak a helyi érdekek felülírására és a szakellátás átalakítására. Arra is kerestük a választ, hogy a Fidesz miért mer saját szavazóival szemben lépni ilyen kérdésekben. A választási térkép azt mutatja, hogy a kormánypártok támogatottsága a legnehezebb helyzetűek között a legnagyobb, ezért az öngondoskodásra épülő szociálpolitika őket hozza a legnehezebb helyzetbe. Ennek ellenére a választási preferenciájuk mégis a konzervatív társadalompolitikát követő Fidesz felé irányul – ez a dilemma a magyar baloldal legnagyobb feladványa.

A Policy Solutions kutatási programja több alkalommal is megmérte, hogy mit gondol a magyar társadalom a Covidról, a járványügyi intézkedésekről és a home office munkaformáról. Az adatok azt mutatják, hogy a globális veszélyek közül a járványoktól való félelem van az első helyen, de a járványok megelőzése már az intézkedések szintjén sem fontos. Az Új Egyenlőség e heti podcastjában erről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással, az intézet vezetőjével.   A globális veszélyek között még mindig a járványok kialakulását tartja a magyar társadalom a legfőbb problémának. Ez jelen pillanatban a háború okozta félelmeket is megelőzi. Ami azért is érdekes, mert az adatfelvétel 2022 szeptemberében történt, amikor a hírekben sok információt hallhattunk az orosz agresszió miatti háborúról, miközben a Covid okozta megbetegedések száma alacsonyan állt, ezért a hírekben is ritkábban lehetett találkozni vele. A járvány 48 ezer halálos áldozatot követelt Magyarországon. Ebben a tekintetben lakosságarányosan mindenképpen a negatív ranglista első felében van az ország. A politikai logika szerint ennek a ténynek a választásokat eldöntő hatással kellett volna bírnia, miközben láthatóan nem ez történt. Arra a kérdésre, hogy hány halálos áldozata volt a Covidnak Magyarországon, a válaszadók fele nem is mert tippelni, és csupán 19%-uk tippelt nagyságrendileg helyesen. Miután jó kormányzati kommunikációval a Fidesz „nem engedte meg”, hogy megtanulják a választók, hogy egy kisvárosnyi lakosságot vesztettünk el a Covid alatt, nem kell csodálkozni azon, hogy kifejezetten jó értékelést adtak a válságkezelésről. Egytől ötig terjedő skálán a kormánypárti szavazók 4-es osztályzatot adtak, amit valamelyest rontottak az ellenzékiek által adott gyenge jegyek, de így is hármas fölött volt az átlag. Ez a megítélés a járványkezelést ismerve mindenképpen hízelgő a kormány számára, és mutatja, hogy milyen mértékben képes uralni a kormánypropaganda a politikai napirendet. A kutatás vizsgálta a poszt-Covid és long Covid hatást is. A társadalmi jelentős része szenved ettől, ami a munkaképességre, a mindennapi életre is hatással lehet. Ugyanakkor sokan nem kerülnek az egészségügyi látóterébe, ez pedig ismét ráirányítja a figyelmet arra a problémára, hogy minél kisebb településen lakik valaki, annál kevésbé tudja igénybe venni az alapellátást. Ez azért is érdekes, mert közben zajlik az egészségügyi rendszer átalakítása, és nem látszik, mitől lenne az alapellátás hatékonyabb és jobb a kisebb településeken élők számára. A kutatás kitért a járványügyi intézkedések megítélésére is. Településtípus alapján van törés a magyar társadalomban. Miközben a budapestiek többsége azt gondolja, hogy influenzajárvány idején is legyen kötelező a tömegközlekedésen, üzletekben a maszk, a többi településtípuson élők kétharmada nem támogatna ilyen intézkedéseket.

Az Új Egyenlőség podcastadásaiban rendszeresen visszatérő téma az egészségügyi rendszer helyzete és a változtatási javaslatok. A kormány társadalmi vitára bocsátott elképzelése egy újabb centralizációs javaslat. Ennek a társadalmi egyenlőségre gyakorolt esetleges hatásairól beszélgettünk Rékassy Balázs egészségpolitikai szakértővel. A Belügyminisztérium által társadalmi vitára bocsátott javaslat alapvetése, hogy az egészségügyi rendszer problémáira erőteljes centralizációval lehet érdemi választ adni. Ugyanakkor a szervezési problémák mellett a finanszírozás alacsony szintje is jellemző az egészségügyre, és ez utóbbira nem ad választ az elképzelés. A magyar GDP 5,5%-át költi az egészségügyre, miközben Nyugat-Európában ez az arány 8%, azaz százalékban mérve is van lemaradásunk, nem beszélve a nominális különbségről. A szervezési problémákra adott válasz Rékassy Balázs szerint a Belügyminisztérium filozófiájából eredő centralizációs kísérlet. Ennek legfőbb problémája, hogy egyoldalú és nem stratégiai jelentőségű. Azaz hiányzik belőle a vízió, annak kifejtése, hogy milyen egészségügyi rendszert tart kívánatosnak a kormányzat, és nem szól a magánegészségügy és a közellátás szétválasztásáról, illetve azok egymáshoz való viszonyáról. A beszélgetés során három változtatásról volt szó. Az első a háziorvosi rendszer átalakítása, amely a körzethatárok meghúzásának jogkörét jelenti – pontosabban annak elvételét az önkormányzatoktól, és áthelyezését a kormány feladatai közé. Ez egy nagyvárosi közegben még értelmezhető is, hiszen a városok belső átalakulása, a fluktuáció miatt érdemi módosulások kellenének a körzethatárokban. A jelenlegi finanszírozási rendszer arra ösztönöz inkább, hogy helyettesítésekkel oldják meg az orvosok pótlását. Kistelepülések esetében ugyanakkor a fő gond az, hogy nem lehet találni orvost, aki elvállalja az adott települést. Ezeket az eseteket a földrajzi távolságok miatt nem lehet kezelni a körzethatárok bővítésével. Rékassy szerint nyugat-európai példák alapján ilyenkor pályájuk elején lévő orvosok lakhatásának támogatásával tudnak kistelepüléseken háziorvosi ellátást biztosítani. A második átalakítás a szakrendelők államosítása. Jelenleg főképpen nagyvárosokban az önkormányzatok működtetik és saját forrásaik terhére próbálják fejleszteni ezeket az intézményeket. Az állam a közoktatáshoz hasonló centralizációra készül, amikor is az ingatlan a település kezében marad, míg az ellátási feladat a megyei kórházi rendszerbe kerül át a munkaerővel együtt. Ez megnyitja az utat az előtt, hogy a belső munkaerőhiányt átvezényléssel kezeljék. Ez az elméletben érhető változtatás azonban azt is jelenti, hogy várhatóan az alsó ellátási szintekről vonnak el majd embereket azért, hogy ne kelljen kórházi osztályokat bezárni. Az ügyeleti rendszer átalakítását pozitív példaként említette Rékassy Balázs. A mentőszolgálat veszi át a jövőben ennek ellátását, mivel ezzel lesz biztosíthatóbb a szakmailag ellenőrzött visszacsatolás az ügyelet és a háziorvosi rendszer között. A jelenlegi probléma az, hogy az önkormányzatok feladata az ügyeleti rendszer megszervezése, amelyet főszabályként a saját háziorvosaival biztosítana. Ez azonban a gyakorlatban nem működőképes, és így piaci szereplők lépnek be. Az állam modellkísérletet végzett Hajdú-Bihar megyében annak érdekében, hogy kipróbálják az ügyeleti rendszer működését akkor, ha az teljesen az Országos Mentőszolgálat szervezésében valósul meg. Rékassy szerint ennek kiterjesztése az egész országra jó megoldás lehet, de nem ismertek a modellkísérlet tapasztalatai, a szűk keresztmetszet pedig a munkaerő. A mostani elképzelés az, hogy egy háziorvos havi két ügyeleti napot kell vállaljon, a kérdés az, hogy egy 70 év feletti orvos esetében elvárható-e.

Luiz Inácio Lula da Silva győzelmét hozta az elnökválasztás második fordulója Brazíliában, ahol a munkáspárti jelölt szoros küzdelemben, 1,9 százalékkal előzte meg a leköszönő államfőt, a szélsőjobboldali Jair Bolsonarót. A brazil elnökválasztás globális jelentőségéről, Bolsonaro örökségéről és a Lula előtt álló számos kihívásról beszélgettünk az Új Egyenlőség eheti podcastjában Lenti Attila politológussal.   A két elnökjelölt küzdelmét nagy nemzetközi figyelem kísérte, hiszen a szélsőjobboldali Bolsonaro gazdasági eliteket kiszolgáló politikája fokozatosan építette le a környezetvédelmi szabályozásokat Brazíliában, amivel óriási károkat okozott az Amazonas esőerdőiben. A szakértő szerint Lula győzelmével az esőerdőknek van esélye a túlélésre, de kétséges, hogy az új elnök mennyire tudja átvinni politikáját egy jobboldali többségű törvényhozásban.   Lenti Attila szerint Bolsonaro egy összetartó, boldog trópusi országból egy végletekig polarizált társadalmat épített ki. A leköszönő elnök politikája nem csak ideológiai téren, de megélhetési szempontból is kiélezte a társadalmi ellentéteket, ugyanis amíg egy szűk gazdasági elit viszonylagos jólétben él, addig közel 33 millió ember éhezik Brazíliában.    A választási kampány rengeteg kihívással járt a politikába nemrég visszatért Lula számára. A dél-amerikai országban is jelentős szerepe van a „fake news gyáraknak”, amik az elnökválasztási kampányban nagy erőkkel dolgoztak azon, hogy különféle árhírekkel járassák le a munkáspárti jelöltet. A Bolsonarot támogató egyházaknak szintén jelentős politikai befolyása van, a választások alatt pedig álhírekre alapozott lejárató kampánnyal terjesztették, hogy Lula bezáratná ezeket az egyházakat. A munkáspárti jelöltnek végül a nyilvánosság előtt kellett megcáfolni a vádakat, amivel sikerült megnyugtatni a neoprotestáns brazil választók egy részét.    Lulának szintén komoly kihívást jelent, hogy a törvényhozás jelentős része jobboldali, amivel igencsak nehéz lesz a baloldali elnöknek kormányoznia. Komoly politikai alkukon és lobbierőn múlik majd, hogy milyen mértékben tudja megvalósítani a programját. A baloldali fordulat Dél-Amerikában sehol sem könnyű: Lenti Attila hangsúlyozta, hogy minden dél-amerikai ország nehéz gazdasági és társadalmi kihívásokkal néz szembe, ahol az utóbbi években baloldali fordulat következett be. A nemzetközi kapcsolatok tekintetében fontos változás, hogy a munkáspárti jelölt győzelmével Brazília a több éves elszigeteltségből végre visszakerül a nemzetközi térképre, újra elfoglalhatja regionális vezető szerepét. A külkapcsolatokban ugyanakkor sok múlik majd a 2024-es amerikai elnökválasztáson is, mivel Lula az USA-ban leginkább a Demokraták támogatására számíthat.

A magyar gazdaság egészéről nehéz beszélgetni, ezért kiválasztottuk a három baljós jelet, amely egyenlőség és társadalmi igazságosság szempontjából legmeghatározóbb. Ezek a munkanélküliség, a bérek helyzete és az infláció. Büttl Ferenc közgazdásszal beszélgettünk.   A magyar gazdaságot a változás és a bizonytalanság jellemzi. A nemzetközi politikai és gazdasági viszonyrendszer éppúgy alakítja, mint a Covid utáni helyreállítási szakasz anomáliái és az EU-s forrásokhoz való hozzáférés bizonytalansága. A három legnagyobb problémaforrás oldaláról próbáltuk meg elemezni a helyzetet. A munkanélküliséget illetően a magyar miniszterelnök vészjósló képet fest, amikor év végére 12%-os munkanélküliséget vizionál. Ezzel szemben a munkaadói oldal részéről Rolek Ferenc, az MGYOSZ alelnöke sokkal inkább azzal számol, hogy csak minimális növekedés várható ezen a területen. Ennek szerinte az az oka, hogy a munkaerőhiány részben kezeli a megszűnő munkahelyek miatti problémát. Büttl Ferenc arra hívta fel a figyelmet, hogy a vállalati szintű alkalmazkodás más és más. Számítani kell arra is, hogy nem munkahelyek szűnnek meg, hanem béralkalmazkodás történik, és a projektszerű munkahelyeken (a nem hagyományos nyolcórás alkalmazásnál) már a bérek csökkentésével próbálják átvészelni ezt az időszakot. Szerinte a miniszterelnök jóslata túlzás. A második téma a beszélgetésen a bérek kérdése volt. Többen az ár-bér spirál veszélyére hívják fel a figyelmet. Büttl nem látja annak érdemi veszélyét, hogy a mostani helyzetben a bérek infláció miatti emelése magas és tartós inflációs környezetet eredményezne. Ennek oka, hogy az infláció jelenleg költségoldali, főképpen az energia miatt, másrészt kereslet oldalon van nyomás, ami elsősorban  a kormányzati kiköltekezésnek köszönhető. Nehéz megmondani, hogy a magyar gazdaság miért van a TOP5-ben a magas inflációt tekintve, illetve hogy ebből mennyi a kormányzati hatás, és mennyi a nemzetközi környezeté. Ugyanakkor Büttl Ferenc szerint, mivel egyszeri tételek adják az infláció nagy részét, amely elvileg nem nőhet tovább 2023-ban, nem várható a folyamatos árnyomás, amely magával vonzaná a bérek folyamatos emelését. A beszélgetés során egy pékség helyzetét elemezve próbáltunk közelebb kerülni a makrogazdasági folyamatok leképeződéséhez.

A választói értékrendek kutatása átfogóbb képet mutat a társadalomról, mint egy pillanatfelvétel a pártpreferenciákról. Hogy egy pártot mennyien választanak, sok minden befolyásolja, de ha nem nézzük meg a szavazóik értékválasztását, akkor túlságosan leegyszerűsítő véleményt tudunk csak kialakítani. Az Új Egyenlőség podcastadásában Bíró-Nagy Andrással, a Policy Solutions vezetőjével elemeztük Magyarország Értéktérképe 2022 című kutatásuk adatait. A Policy Solutions 2018 után második alkalommal készített felmérést arról, hogy mit gondolnak a magyarok egyes társadalmi és gazdasági kérdésekről. Ez a sokdimenziós felmérés képet ad arról, hogy nem önbesorolás szerint, hanem egy klasszikus politikai értékrendet felrajzoló koordinátarendszerben hogyan néz ki a választói rétegződés. Ahogy 4 évvel ezelőtt is azt a sommás megállapítást tehetjük, hogy a többség a baloldalon van. Ez ugyanakkor ellentmond annak, hogy ismét kétharmados többséget szerzett a Fidesz, amely magát deklaráltan jobboldali pártnak mondja. Ez az ellentmondás csak látszólagos, hiszen az értékválasztások mögött hitelességi kérdés is van. Azaz hiába mondja egy választó, hogy az állam feladata a jó minőségű, mindenkire kiterjedő ingyenes állami egészségügy biztosítása, ha ezt a Fidesz által véghezvihető szakpolitikai megoldásnak hiszi. Ugyan az adatok szerint a többség baloldali besorolású, de vannak érdemi változások a négy évvel ezelőtti adatokhoz képest. Ez főleg a gazdasági bal-jobb tengelyen érhető tetten. Miközben Budapest esetében szinte semmilyen változás nem tapasztalható, a kistelepülések világa gazdasági értelemben véve jobbra tolódott. Ez persze nem azt jelenti, hogy piacpártiak lennének, de kevésbé jellemző a piackritikus attitűd. A beszélgetés során is kiemeltük, hogy ennek egyik dimenziója a szegénységhez és a munkához való viszony. A falvakban, kisvárosokban erősebb az a vélekedés, hogy aki szegény, az önmaga tehet erről. Ennek ellenkezője tapasztalható a fővárosi választók körében, annak ellenére, hogy egy nagyvárosban élő sokkal kevésbé találkozhat a közösségek által felmutatott szolidaritással. Annak érdekében, hogy a kutatás ne csak a gazdasági skálán írja le az értékválasztásokat, a társadalmi értékek kutatása is része volt a felmérésnek. Ezek a rendpártiságot, a halálbüntetést, a cigánysággal kapcsolatos előítéleteket mérő kérdésekre adott válaszok összességében azt mutatták, hogy e tekintetben nincs változás a magyar társadalomban. Egyedül a fővárosi választók mentek el progresszívebb irányba, amelyet társadalmi szinten „kiegyenlített” a községekben lakók konzervatívabbá váló világképe. Nehéz megítélni, hogy mi történik az elkövetkező hónapokban a társadalomban, és képes-e a Fidesz saját elképzelése szerint igazítani a választói értékrendet. Erre biztosan lesz kísérlet a szankciókkal szembeni politikai akció során. Azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy bár a többségnek értékalapon nem a mostani kormánypártok szavazójának kellene lennie, mégis ott talál magának politikai otthonra.

A legjobb talán az lenne, ha a szociáldemokraták ragaszkodnának a gazdasági, jóléti és elosztási kérdésekben képviselt álláspontjukhoz, és nem próbálnának meg versenyre kelni a szélsőjobboldal által diktált, bevándorlás-ellenes narratívával – vélekedik Labanino Rafael politológus, a Konstanzi Egyetem tudományos munkatársa a szeptemberi parlamenti választás után Svédországban kialakult helyzetről. A szeptember 11-i választást követő leggyakoribb kommentárokkal szemben valójában nehéz lenne jobboldali áttörésről beszélni a svéd politikában. Valódi változást a szélsőjobboldali Svéd Demokraták újabb néhány százalékpontos erősödése jelentett, és legfőképpen az, hogy a jobbközép hagyományos fő ereje, a Mérsékeltek hajlandónak mutatkoztak szövetségre lépni a szélsőjobboldallal. Ez alapozta meg a jobboldal szűk parlamenti többségét. Velük szemben azonban továbbra is erősek maradtak a szociáldemokraták, akik Magdalena Andersson vezetésével visszatértek 30 százalék fölé. Bár a 40-50 százalékos sávon belüli szociáldemokrata választási eredményeknek alighanem vége, Labanino Rafael ehhez hozzáfűzte, hogy más országokban is szétaprózódott a pártrendszer az elmúlt két-három évtizedben, és e folyamat során a balközép pártok nagyon érzékeny veszteségeket szenvedtek. Ehhez képest a svéd szociáldemokraták továbbra is centrumpozíciót töltenek be, abból a szempontból, hogy nem csupán a baloldal vezető ereje maradtak, de a törékeny jobboldali blokk fő kötőanyaga is a szociáldemokratákkal szemben felvett pozíció. Annak megértéséhez, hogy mihez képest jelentett változást a 2022-es választás, Labanino Rafael részletesen bemutatja a szociáldemokraták baloldali értékeken alapuló, de sajátos politikai pragmatizmussal kivitelezett, az osztálykompromisszumokra és a választói koalíciók kialakítására épülő több évtizedes stratégiáját. A svéd modell kialakításában nagy szerepet játszottak egyebek mellett a szakszervezetek, és Labanino Rafael arról is beszél, hogy a szakszervezetek és a Szociáldemokrata Párt viszonya is pragmatikus, egyensúlyi jellegű volt. Bár szoros volt az együttműködés, mindkét fél autonóm szereplő maradt. Szó esik arról is a beszélgetésben, hogy a svéd „harmadik utas” szociáldemokrácia mennyire mást jelentett, mint a brit és a német „harmadik út”, s hogy éppen az volt a lényege, hogy a jóléti modellt, amennyire csak lehet, megőrizzék, még ha a gazdaságpolitikában történtek is elmozdulások a hagyományos baloldali irányvonaltól. A svéd szociáldemokraták az elmúlt 108 évben minden parlamenti választást megnyertek, és az elmúlt 90 évből csak 17-et töltöttek ellenzékben. Ezért számít különleges fejleménynek, hogy a 2022. szeptemberi választást követően nem folytathatták a kormányzást. Mindazonáltal egy sok belső feszültséggel bíró jobboldali koalícióval szemben vehetnek most fel markáns ellenzéki pozíciót. Az igazi veszélyt az jelenti a szociáldemokratákra nézve, hogy a Svéd Demokraták jóléti sovinizmusa sokak számára lehet vonzó, ők ugyanis a bevándorlás-ellenességet baloldali szociálpolitikai ígéretekkel kapcsolják össze. Ebből a szempontból nagy kérdés az, hogy a szociáldemokraták az elosztási kérdések felé tudják-e ismét terelni a politikai élet meghatározó vitáit, háttérbe szorítva a bevándorlás ügyét.

A Gallup intézet évtizedek óta méri, hogy hogyan viszonyulunk a munkahelyünkhöz, mennyire szeretjük és kötődünk a munkánkhoz. A legfrissebb adatok alapján négy munkavállalóból három nem szereti a munkáját. Ezen adat mögötti okokról és következményekről beszélgettünk az Új Egyenlőség podcastadásában Czabán Samu viselkedéselemzővel az Új Egyenlőség állandó szerzőjével. Egy átlagos munkavállaló, aki teljes munkaidőben dolgozik, egy héten 41,36 órát tölt munkával. Mivel folyamatosan nő az átlagos nyugdíjba vonulási idő, az adatok azt mutatják, hogy az alvás után a másodok legtöbb időnk erre megy el. Közben a több mint 41 órában nincsenek benne azok a szürkezónák, amikor ha otthon vagyunk is, közben készenlétben állunk a munkáltatók számára. A munkahelyi e-mailek folyamatos ellenőrzése és a főnök munkaidő utáni telefonjai a pihenéstől veszik el az időt. Amennyiben erre azt mondhatnánk, hogy nem baj, hobbijának él az ember, és ha még fizetnek is érte, akkor az külön nyereség. De ez statisztikai értelemben nincs így. A dolgozók 60%-a nem kötődik érzelmileg a munkájához, sőt további 19%-uk konkrétan gyűlöli azt. Ehhez hasonló adatokat mutattak azok az Egyesült Királyságban készült kutatások, amelyekben a munkavállaló saját hasznosságukról nyilatkoztak. Sokan úgy érzik, nem szükségszerű az a munkakör, amit betöltenek, ezáltal nem látják, hogy miért ne lehetne bármikor helyettesíteni vagy akár elbocsátani őket. Idén minden idők legmagasabb szintjét érte el a stressz a világ munkavállalóinak körében. A munkavállalók 44 százaléka arról számolt be, hogy a válaszadást megelőző napon nagy mennyiségű stresszt élt át. Ez 2009-be még „csak” 31%-volt, és azóta folyamatosan emelkedik. Közben a társadalom arra épül, hogy dolgozzunk, mivel ezáltal lesz pénzünk, ami biztosítja a XXI. századi szinten megfelelő életet. Közben a munkánktól elidegenedünk, a kereseti adatok alapján pedig nem igaz az az állítás, hogy a munkahely stabil anyagi biztonságot ad. Miközben az emberiség fejlődését az jellemezte, hogy a technikai ugrások növelték a hatékonyságot, ezáltal csökkent a munkaidő, most nem feltétlenül érezzük ezt. A társadalommal szembeni elvárás az, hogy dolgozni kell akkor is, amikor valójában annak hasznossága és hatékonysága kérdéses. A munkaidőn kívüli létet inkább tétlenségnek próbálják beállítani. Ez alapvető morális probléma, hiszen ebből az következne, hogy azért élünk, hogy dolgozzunk. Ez pedig elfogadhatatlan alapvetés. Kérdés, hogy a digitalizáció és robotizáció okozta változások mivel kecsegtetnek. Az általános elidegenedési problémára lehetne egy kiút, hogy a munkaalapú társadalom mellett egy másik rendszer épül fel, amely figyelembe veszi az egyéni igényeket, és nem a munkahely lesz az életünk fő színtere. Kérdés, hogy a digitális forradalom sejtetése, mely szerint akár ugyanannyian is dolgozhatunk, mint eddig, csak kevesebbet, ígéret marad-e, vagy megint következik a morális nyomasztás azzal, hogy tétlenség veszélyes az emberre.

A szeptember 25-i olaszországi választások eredményeképpen Giorgia Meloni és pártja alakíthat majd koalíciós kormányt. Mi okozta a jelentős győzelmet és a szélsőjobboldali hatalomátvétel miként fogja befolyásolni az európai politikát? Többek között erről kérdeztük Bernáth Lászlót, a Mérce újságíróját.   A szélsőjobboldal általános népszerűségének növekedése az újságíró szerint közrejátszott Meloni és az Olaszország Fivérei sikeréhez, ám a politikus az utóbbi években pozícióelőnybe is került a jobboldali tömbön belül. Nem lépett be az olasz egységkormányba, így ki tudott maradni az összes olyan politikai zűrzavarból és népszerűtlen döntésből, amik a jobboldali koalíció politikusait, legfőképp Matteo Salvinit és Silvio Berlusconit érintették. Ilyen botrány volt például a La Republica és La Stampa olasz újságok által megszellőztetett oroszbarát szál, ahol a két politikust a moszkvai rezsimmel való összejátszással vádolták. Meloni ezzel szemben egy határozottan atlantista álláspontot képviselt az ukrán-orosz konfliktusban. A Mérce újságírója szerint a koronavírus-járvány hibás válságkezelési stratégiája szintén előnyére szolgált a szélsőjobboldalnak.   Az Olaszország Fivéreinek a leszakadó, a globalizációból kiábrándult társadalmi rétegek is sikerült megnyernie. Az alsóbb osztályok körében megjelenő kollektív elégedetlenséget és kilátástalanság-érzést egy szélsőjobboldali keretbe helyezték, ami viszont teljesen félreértelmezi Olaszország valódi problémáit. Bernáth László elmondta, a társadalmi egyenlőtlenségek egyik legfőbb kiváltó oka, hogy a gazdaság jelentős része egy szűk, északi nagytőkés réteg kezében összpontosul. Meloni és pártja ezzel szemben egy jobboldali konspirációs teóriát, az úgynevezett nagy népességcserét tette kampányuk egyik központi üzenetévé, melyben a bevándorlókat okolta az alsóbb osztályok nehézségeiért.   Nem csak a jobboldali blokk, de az olasz baloldal is jelentős átalakulásokon ment végbe az elmúlt években. Míg a 70-es években kialakult szakszervezeti mozgalmak és munkásszervezetek még be tudták csatornázni a szavazókat a baloldali pártokba, az utóbbi évtizedekben azok elszakadtak mozgalmi gyökereiktől. Szintén súlyos csapás volt, hogy Berlusconi miniszterelnöksége idején a kormány szisztematikusan számolta fel a baloldali gondolkodású embereket tömörítő társadalmi mozgalmakat. Bernáth László Meloni kormányzása alatt sem remél sokkal kedvezőbb helyzetet a baloldal számára. A szélsőjobboldal várhatóan tovább erősíti a kultúrharc narratíváját és a kisebbségellenességet, ám ezzel párhuzamosan kénytelen lesz rászorulni az atlantista, EU-párti álláspontra is, ha továbbra is uniós forrásokat akar szerezni Olaszország számára.

Június óta elkezdte komolyan venni az Európai Bizottságot a magyar kormány, és érdemi engedményeket tett. A 17 pontos vállalás olyan csomagnak néz ki, amelynek a végrehajtását követően lesznek uniós források. Ennek belpolitikai áráról, a szankciós politikáról beszélgetett az Új Egyenlőség podcast három házigazdája: Bíró-Nagy András, Kiss Ambrus és Lakner Zoltán. Az elkövetkező időszak fő kérdése belpolitikai szempontból, hogy képes-e és tud-e megállapodásra jutni az Európai Bizottsággal a magyar kormány a következő időszak fejlesztési forrásairól. Ez gazdaságpolitikai szempontból a túlélés záloga az Orbán-kormánynak, mivel enélkül elemzői vélekedések szerint aligha kezelhető a gazdasági válság. A Bizottság és a kormány között egy háttéralku érzékelhető, amely idén nyári fordulóponthoz kötődik. Ekkor vette komolyan a magyar miniszterelnök, hogy erős elszántság van Brüsszelben a magyar reformok kikényszerítésére. A kormány elfogadni látszik a 17 pontos csomagot, ami mintha ennek a háttéralkunak a lejátszása lenne. De azt is látni kell, hogy ez korrupcióellenes csomag, és nem szól a választójogi törvényről, a médiapluralizmusról vagy az igazságszolgáltatás problémáiról. Azaz egy olyan utat kínált fel a Bizottság, amely politikailag is kezelhető a kormány számára. Amennyiben november közepén olyan döntés születik, hogy Magyarország hozzáférhet a pénzekhez, akkor ennek a belpolitikai keretezése egyértelműen az lesz, hogy a kormánynak papírja van arról, hogy minden rendben van, az ország demokratikus berendezkedésű, a kritikák túlzóak voltak. A kérdés az, hogy ennek az alkunak magyar részről mi az ára. Ez most nem lehet látni, de könnyen lehet, hogy a szankcióspolitika további támogatása. Ennek ellentmond a most induló nemzeti konzultáció, ahol érezhetően ahhoz keres politikai támogatást a kormány, hogy szembemenjen a többségi állásponttal. Ezért is izgalmas kérdés, hogy van-e a kormányon belül törésvonal az oroszok megítélése tekintetében, illetve színjátékot és szereposztást látunk-e inkább. A beszélgetés végén arra a többségi véleményre jutottunk, hogy a Lavrov orosz külügyminiszterrel tárgyaló Szijjártó Péter a kormány valódi arca, és nem a brüsszeli alkut irányító Navracsics Tibor. Ez pedig megnehezítheti a Bizottsággal való alkut…

Az elmúlt hetekben foglalkoztunk a genderkérdés kapcsán azzal, hogy a magyar kormánypárt felemeli-e az abortusz ügyét a közpolitika centrumába. Azóta láttuk, hogy a jogalkotás elindult, de nem egyértelmű, hogy a lakossági attitűdök tesztelése vagy érdemi kormányzati munka kezdődött-e el. Gregor Anikó szociológussal beszélgettünk.   A belügyminiszter 2022 szeptemberében kiadott rendeletét sokan „szívhangrendeletként” azonosítják. Eszerint a terhesség megszakítását kérő nőnek orvosi lelettel kell igazolnia, „…számára az egészségügyi szolgáltató a magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt egyértelműen azonosítható módon” bemutatták. Bár nem egyértelmű, hogy ez pontosan milyen módon történik, de vélekedés az, hogy ez a „szívhang” (Doppler-hang) meghallgattatását jelenti. Mivel az elmúlt időszakban nem volt érdemi változás az abortusz kérdésében, a rendelet megjelenése azt mutatta, hogy kissé váratlan módon, de elkezdődhet ebben egy kormányzati akció, amelynek célja a terhességmegszakítás megnehezítése. A beszélgetés során Gregor Anikó elmondta, ugyanaz történik, mint genderügyben, azaz a kormány holdudvarában lévő civil szervezetek mennek előre, és próbálják befolyásolni a közvéleményt, alakítani a kormányzati magatartást. Jelenleg nehezebb lenne a társadalmi attitűddel szemben konzervatívabb szabályozást bevezetni, ugyanakkor van esélyük a kormánypártoknak arra, hogy változtassanak az ezzel kapcsolatos, most még liberálisabb társadalmi közhangulaton. Ennek fő terepei az oktatás, különösképpen az egyházi iskolák. Amennyiben a közhangulat változik ebben a kérdésben, Gregor Anikó szerint a szabályozást hozzá fogják igazítani az akkori attitűdhöz. Azaz kormányzati közpolitikai változásra maximum kisebb, a közhangulatnak még megfelelő mértékben kell csak számítani rövid távon. Nehezíti a vitát, hogy végtelenül polarizálódott a helyzet. Az egyik tábor az abortuszt mint a nők önrendelkezési jogát azonosítja, a másik tábor pedig a demográfiai problémák kezelését és az élet védelmének a kérdését helyezi fókuszba. Ez azért is probléma, mert nehezíti a kérdés árnyalását ez a szétszakított és egymástól nagyon messze álló két nézőpont. Közben nincsenek arra válaszok, hogy a fiatalkori terhességmegszakítások elsősorban a párkapcsolati bizonytalanságokra vezethetők vissza.

Milyen jellemzői vannak az Orbán-kormány elleni tüntetéseknek a negyedik kátharmad után, és lesz-e forró ősz az egyre súlyosabb megélhetési nehézségek miatt? Ezekről a kérdésekről Mikecz Dániel politológussal, a Republikon Intézet vezető kutatójával beszélgetett Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője. Az áprilisi választásokat követően korábban nem látott apátia uralkodott el az ellenzéki szavazók körében, ami az elmúlt hónapok tüntetéseinek – a korábbi ciklusokhoz képest gyengébb – mozgósító hatásában is megmutatkozott. Mikecz Dániel szerint a jelenlegi állapot leginkább a 2014-2018 közötti időszakhoz hasonlítható: a megmozdulások kapcsán újra erősödni látszik a civil-pártpolitikus ellentét, amelynek eredete az a feltételezés, miszerint a civilek hatékonyabban tudnak mozgósítani, mint a politikusok. Az április óta szervezett tüntetések többnyire civil kezdeményezésűek voltak, mely a szakértő szerint visszavezethető arra, hogy újra hitelességi válság jellemzi az ellenzéki pártokat, így a szavazóik valamivel könnyebben mozdulnak a civil kezdeményezések hatására. A KATA kivezetése, a tűzifarendelet és az oktatás állapota miatt kialakult tiltakozások folytatódásának sikerét nagyban befolyásolhatja, hogy a különböző társadalmi csoportok mennyire lesznek képesek szolidaritást mutatni egymás irányába, valamint a közösséghez való tartozás élménye képes lehet-e kompenzálni a politikai döntések befolyásolásának hiányát. A Republikon Intézet vezető kutatója kiemelte, hogy az ellenzéki oldalon is található egy szűk, de annál aktívabb és akár több ügy mögé is beálló tömeg, akik az általános kormánykritikájuk kifejezése érdekében a legkülönbözőbb tüntetésekhez is csatlakoznak. A szervezők szintjén azonban eddig kevésbé volt látható az egymás melletti kiállás. A podcastban szóba került az is, hogy az utóbbi időben a tüntetések egyre inkább fesztivál jelleget öltöttek. A politológus rámutatott, hogy a zöld-baloldali globalizációkritikus tüntetések már a 2000-es években is hasonló jellegűek voltak, melyek sokat merítettek a latin-amerikai és dél-európai mozgalmi hagyományokból – így a fesztivál jellegű tüntetések nem tekinthetők magyar sajátosságnak. Mikecz Dániel szerint, ha lesznek nagy tüntetések lesznek az ősz folyamán, akkor azok várhatóan kevésbé az ismert aktivista hálózatok szervezésében fognak megvalósulni, hanem akár teljesen újonnan felbukkanó civilek által. Ennek oka főképp abban keresendő, hogy a gazdasági válsággal, az energiaválsággal, az inflációval vagy a rezsiszámlákkal kapcsolatos elégedetlenséget könnyebben csatornázhatják be az elemi felháborodást hitelesen közvetítő ismeretlen szereplők – ahogy az például a netadós tüntetések során is látható volt.

A magyar kormánypártok 2017-ig nem emelték be a genderügyet a politika fősodrába. Néhány kiszólást eltekintve nem volt olyan érdemi politikai akció, amely azt mutatta volna, hogy ez válik pár éven belül a Fidesz politikai narratívájának alapkövévé. Hogyan jutottunk el eddig? Erről beszélgettünk Kováts Eszterrel, a Genderőrületek Németországban és Magyarországon című könyv szerzőjével.   A gender szó jelentése, és főképpen az ehhez kapcsolódó asszociációk változáson mentek át a magyar közéletben. Egy évtizede még a nők és férfiak közötti egyenlőtlenségek jutottak volna eszünkbe, míg ma már a társadalmi nem, a transz- és queerkövetelések kerültek közpolitikai fókuszba. Ez pedig mozgósította a nyugat-európai radikális jobboldalt, majd 2017 óta a magyar kormánypártokat is. Ennek a politikai átalakulásnak, amely a nők és férfiak közötti egyenlőtlenség elleni küzdelem – többé-kevésbé történő – támogatásáról szólt a Fidesz részéről, pár év alatt lett az a fő eleme, hogy a „az apa férfia, anya nő”. Ennek egyik materiális megjelenése volt az Isztambuli egyezmény ratifikálása. 2017 előtt nem látszott érdemi akadálya annak, hogy ezt a nemzetközi szerződést elfogadja a magyar parlament. Majd szinte pillanatok alatt jutottunk el oda, hogy a kormánypártok deklarálták: ez soha nem történhet meg. A kettő között az a politikai fordulat állt, amikor nyugat-európai mintákat másolva a Fidesz eldöntötte, hogy a „genderőrület” veszélyes. Azért is egyértelmű ennek a változásnak a politikai motivációja, mivel egységes genderelmélet mint olyan nem is létezik, a különböző genderideológiák egymással is vitában állnak. Ebből következően van olyan olvasta ennek, hogy ha a közbeszéd fókusza átkerül a társadalmi nemre vagy a nem bináris nem kérdésére, akkor ez elveszi a kommunikációs teret olyan alapproblémákról, mint a nők társadalmi hátrányainak vizsgálata. Kováts Eszter kiemelte, hogy ha megszűnik a biológiai nem mint nyilvántartott adat, akkor ezzel megszűnik annak kutathatósága, hogy hogyan változott a férfiak és nők közötti munkaerőpiai egyenlőtlenség. Azt is lehet látni az adatokból, hogy a magyar társadalom rezonált a kérdésre. A gyermekvédelmi népszavazáson az érvényes szavazatot leadók száma magasabb volt, mint a kormánypártra ugyanaznap leadott szavazatok száma. Ez pedig azt jelzi az ellenzék számára, hogy van társadalmon belül félelem, bizonytalanság ebben a kérdésben, amelyre kevés az a válasz, hogy ez buta kérdés, nem kell vele foglalkozni. A beszélgetés második részében arra kerestük a válaszokat, hogy a genderügy apropóján – mivel nyugat-európai és észak-amerikai politikai mintákat másolt a Fidesz – megjelenthet-e az abortuszkérdés is a politikai napirenden. A lengyel kormánypárttal hasonlította össze Kováts Eszter a helyzetet, és rámutatott, hogy a PiS-sel szemben a Fidesz sokkal racionálisabb ebben a kérdésben. Mivel a kutatások azt mutatják, hogy a társadalmi többség nem nyúlna az abortusz kérdéséhez, nem várható, hogy néhány politikai kiszóláson kívül ebben a kérdésben érdemi jogszabályváltozás következne. Kováts Eszter könyve – Genderőrületek Németországban és Magyarországon – 2022. szeptember 22-től kapható.

Az elmúlt heteket két politikai téma uralja: a rezsicsökkentés csökkentése és a tehetetlen, béna ellenzék. Erről a két ügyről beszélgettünk az Új Egyenlőség e heti podcastadásában Jámbor András országgyűlési képviselővel.   Szinte biztosan az év egyik leggyakoribb kifejezése lesz a rezsicsökkentés csökkentése. A kormány a háborúra és szankciókra fogja ezt a döntést, míg az ellenzék azzal vádolja a Fideszt, tudták, hogy ez jön, mégis hazudtak a kampányban róla. Közben kialakult egy szokásos választás utáni ellenzéki csodaváró hangulat, amely főképpen arról szól, hogy az ellenzék csináljon valamit, amitől a kormány lemond… Ez pedig nyilvánvalóan nem valósul meg, emiatt megszületik a béna ellenzék percepció a sajtóban és a választók egy részében is. Az is egyértelmű, hogy egy országgyűlési képviselő mozgástere, főleg ha ellenzéki, akkor a hétköznapi problémák felismerésében, és problematizálásban van. Erre jó példa, hogy a rezsicsökkentés kivezetése során a kormány megfeledkezett az előrefizetős kártyás mérővel rendelkezőkről, mintegy 120 ezer háztartásról. Számukra eleinte egy napi elszámolási rendszert javasoltak, amely szinte azonnal a piaci árba nyomja ezeket a felhasználókat. Jámbor András ellenzéki képviselőként hívta fel erre a figyelmet, méghozzá saját választóinak érdekében. Az előrefizetős kártyás mérőrendszer főként a szociálisan hátrányos helyzetben lévőket érinti, emiatt éppen a legrosszabb érdekérvényesítő képességgel bíró rétegre hat hátrányosan. A politikai nyomásgyakorlás eredményeként automatikus elszámolási rendszert ígért az MVM, amely ha megvalósul, a kedvezményes tarifához azok is hozzáférnek, akiknek előre kell kifizetniük a szolgáltatás árát. A konkrét eset mutatja, hogy milyen ellenzéki szerepfelfogás lehetséges, és a csodavárás helyett milyen parlamenti munkát lehet elvárni az ellenzéktől.

A lakhatási, megélhetési költségek növekedése jelentették az elmúlt évben a legfontosabb témát a magyarok számára. Ezzel együtt a kormánypártok elhitették, hogy a megoldást erre ők tudják elhozni, és ismét nagyarányú győzelmet arattak. Az Új Egyenlőség podcastadásában arról beszélgetett Lakner Zoltán és Kiss Ambrus, hogy a mostani kormányzati intézkedéseknek milyen társadalmi és politikai hatása lehet.   Az élelmiszer- és a háztartásienergia-költések tették ki az elmúlt évtizedben is a legnagyobb kiadási szeletet a háztartások esetében. Az élelmiszerek drasztikus árnövekedése és a rezsiköltségek emelkedése azt jelenti, hogy ez a kiadási tétel arányaiban tovább növekszik, és logikusan más háztartási kiadásokat szorít majd ki, vagy sorol hátrébb a képzeletbeli fogyasztói kosáron belül. Ennek a pszichológiai hatását nehéz túlbecsülni, mivel egyre több embert napi szinten foglalkoztat, hogy mennyi lesz a fűtés- és a villanyszámlája. Azért is jelent ez a helyzet politikai kihívást a kormány számára, mert a középosztályt is eléri a krízis, amely – még ha nem is érzi ezt önmagán – politikai érdekérvényesítő erővel bír, és képes kiállni sérelmei miatt. A rezsi növekedése furcsa politikai stratégiát hozott elő a Fideszből. Úgy néz ki, hogy a kormány részéről semmilyen rákészülés nem volt szociálpolitikai szempontból erre a helyzetre. Jó példa erre a tűzifával fűtők támogatásának kérdése. A Habitat for Humanity felmérése alapján 180 ezer háztartás kap szociális tűzifatámogatást. Ennek összege kb. 5 milliárd forint. Amennyiben megduplázódott volna az erre szánt összeg, még akkor sem kellett volna a teljes költségvetéshez viszonyítva hatalmas összeget ebbe beletenni. Az is látszik, hogy politikai térképet nézve ezek a családok főként azokon a településeken élnek, ahol az átlagnál nagyobb a Fidesz támogatottsága. Ennek ellenére a kormány nem lépett még ezen a területen sem. Az egyik olvasata ennek a politikai stratégiának az, hogy már a 2011-2012-es recesszió idején is képesek voltak nagyobb társadalmi konfliktus nélkül túllenni egy ilyen válságon, ezért úgy érezhetik, hogy kezelhető a helyzet. Valószínű, hogy tesztelik a társadalom ellenállóképességét, és nézik, hogy mikor kell egyáltalán valamilyen jóléti intézkedéssel beavatkozni. Az előző évtized elejéhez képest azonban van egy változás. A mostani lépések direkt hatásban több embert érnek el, mint amikor például az oktatási rendszerből vett ki forrást a kormány. Az ugyanis nem a mindennapokat érintette, és a politikai eszköztár megvolt a probléma relativizálására. Ezenkívül most érdedi reálbércsökkenéssel kell szembenézni, amely simán elérheti az egyhavi összeget. Azaz a korábbi 12 havi fizetés 11 havi vásárlóértéknek felel majd meg. De a társadalmi percepciós szint még ennél rosszabb is. Politikailag a kormány abban bízhat, hogy leginkább 2026-ra kell optimalizálnia. Azaz a mostani támogatottságvesztést elég a ciklus második felében visszaszereznie, addig pedig az a feladata, hogy gyorsan túl legyen ezen a válságon. Kérdés, hogy ennyire egyszerű-e ez a politikai képlet, vagy sokkal inkább a 2006-2010 időszak következik be, amely permanens válságokat jelentett.

Milyen jövő várhat a Jobbikra Jakab Péter távozása után, és meddig növekedhet a Mi Hazánk? A magyarországi radikális jobboldal átrendeződéséről Róna Dániel politológussal, a 21 Kutatóközpont vezetőjével beszélgetett Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője. A Jobbik vesszőfutását elemezve Róna Dániel máig tartó jelentőségű lépésnek tartja Vona Gábor 2018-as visszavonulását. Emellett a Mi Hazánkosok kilépése Toroczkai László vezetésével szintén sokat rontott a párt helyzetét, amit a 2019-es EP választáson elért 6 százalékos eredmény is jelzett. Ennek ellenére Jakab Péter vezetésével sikerült újra 10 százalék fölötti párttá tenni a Jobbikot, azonban az áprilisi választáson egyetlen egyéni választókerületet sem sikerült megnyerniük, és ma 5 százalék környékén áll a párt támogatottsága. Róna Dániel szerint több tényező egyszerre okozza a Jobbik jelenlegi válságát: egyrészről a vezetői kérdésre adott válasz meghatározza majd a párt jövőjét, másrészt a szervezeti háttér 2018 után jelentősen meggyengült. A mondanivalóban mutatkozó inkonzisztencia is jelentősen hátráltathatja a pártot: a gyakori vezetőváltások és az ebből fakadó változó stratégiák hosszú távon megzavarhatják a szavazótábort. A Jobbik új elnöke, Gyöngyösi Márton is új irányba szeretné vezetni a pártot: Gyöngyösi elutasítja Jakab Péter radikális stílusát, kifejezetten jobboldali és ideológia alapú politikát hirdet, valamint a DK-val való szövetséget sem tartja kifizetődőnek. Mindettől függetlenül azonban még az ellenzéki szavazók között is kevésbé népszerű politikusról van szó, így vélhetően kisebb eséllyel fog tudni megszólítani vagy megtartani szavazókat, mint korábban Vona Gábor vagy Jakab Péter. A Jobbik gyengülésével párhuzamosan a Mi Hazánk látványos sikert ért el az áprilisi választásokon. Róna Dániel szerint a koronavírussal kapcsolatos közhangulat meglovagolása, az ellenzéki közös lista várakozás alatti szereplése, valamint a Jobbik szervezeti és vezetési nehézségei eredményezték, hogy a párt frakciót alakíthatott a választásokat követően. Emellett kiemelte azt is, hogy minden olyan tényező azonosítható a radikális jobboldali pártnál, ami most hiányzik a Jobbiknál: egy közismert elnök vezeti a pártot, egyértelmű programot képviselnek, komoly szervezeti erő segíti a pártot, illetve a fegyelmezettség és a pénzügyi háttér is adott a Mi Hazánknál. A jelenleg 10 százalék körüli közvélemény-kutatási eredményeket felmutató párt számára a további növekedési lehetőségek több irányban is léteznek: a Fidesz gazdasági válság miatt leszakadó szavazói, az ellenzéki pártokból kiábrándult választók, valamint a bizonytalanok közül is növelheti a szavazótáborát. Azonban Róna Dániel kiemelte, hogy a markánsan szélsőjobboldali imázzsal rendelkező Mi Hazánk számára is a 20 százalék körüli eredmény jelentheti a plafont, ahogy az a Jobbiknál is látható volt 2013-2014 környékén.

A globális elit osztályként működik, szereti magát nemzetállami keretek között értelmezni, ugyanakkor globális jellegzetességei vannak. Pogátsa Zoltán Globális elit című könyvéről készült beszélgetésünk második részében európai példákat, esettanulmányokat tekintettünk át.   A Globális elit című könyv földrajzi egységenként ad arról áttekintést esettanulmányok segítségével, hogy miképpen is működnek azok a felső ezrelékhez tartozók, akik vagyonuk által képesek alapvetően befolyásolni a politikai folyamatokat. Ahogy az első részben is láttuk több összekötő eleme is van a globális elit tagjainak. Ilyen a jótékonykodás, és az ezáltal is „vásárolt” profit és befolyás, a másik pedig a politikai hatalom iránti vágyódás. A beszélgetés során az első állomág Görögország volt. Pogátsa Zoltán elmondta, hogy a jelentős vagyonra szert tevő görögök főképpen a hajózási szállítmányozásban voltak érdekeltek. A helyzet szürrealitását az mutatja, hogy az ország méretéhez képest bár jelentős flotta áll rendelekzésre, de gyakori, hogy idegen  - ún. offshore paradicsombeli – országok zászlói alatt hajóznak ezek. Ez az adók megkerülésére szolgál. Az egyik meghatározó oligarcha Arisztotelisz Onasszisz volt, aki egyszerre próbált politikai befolyásra szert tenni, a celebvilágban forgott, és vagyonával a globális elitre oly jellemző jótékonykodást is folytatott. Ez utóbbi azonban a görög oligarchákra jellemző módon történt, azaz olyan labdarúgó klubokat vásárolt fel, amelyek a csőd szélén álltak. A klub megmentése társadalmi presztízst és ezzel együtt egy szurkolói tábort is hozhatott magával. Görögország és Németország története a 21. században is összekapcsolódott. A görög pénzügyi válság alatt a német kormány volt a meghatározó szereplője annak, hogy az EU-IMF-EKB hogyan kezelje a helyzetet. Érdekes momentum volt a könyv szerint, hogy eleinte a francia és német vezetést hagyta volna csődbe menni a déli országokat, de többek között a Deutsche Bank vezetésének hatására egy drasztikus megszorítási programot kényszerítették rá a görögökre. Ennek az volt az oka, hogy a DB erősen kitett volt a dél-európai pénzpiacoknak a befektetései révén, amely megrengethette volna az európai bankrendszert is szerintük. A beszélgetés második esettanulmány éppen  a DB-vel foglalkozik. Amely történet a XX. század legmocskosabb időszakát is átöleli, megmutatja, hogyan váltotta át pénzzé a nácizmust ideológiáját a bank, és milyen szerepet töltött be a század második felében. Végül az USA előző elnöke, Trump is megjelenik a történetben, akit finanszírozott a DB. A beszélgetés során az utolsó állomás Franciaország, ahol Bettencourt-affér néven írja le a könyv a L’Oreal birodalom örökösének Liliana Bettencourtnak a történetét. Ebben is megjelenik a nácizmus, majd a század második felében a politika korrumpálódása, és ezáltal a gazdasági hatalom politikaivá transzformálódása. A beszélgetés végén arról is szó esett, hogy nagy think thankek mögött hogyan jelenik meg a globális elit tőkéje, és ez hogyan képes befolyással lenni a közpolitikai gondolkodásra, és ezáltal egyes országokban a kormányzásra.

A globális elit birtokolja a világ vagyonának aránytalan részét, ezzel számarányánál nagyobb befolyással bír a politikai folyamatokra, és legfőképpen nem érdekelt a igazságtalanságok tartós felszámolásában. Ez a globális elit leírtható-e osztályként, és legfőképpen kell-e „hangulatot kelteni” velük szemben erre keresi a választ Pogátsa Zoltán Globális elit című új könyve kapcsán az Új Egyenlőség podcast adása.   Kornai János Piketty kapcsán azt mondta, hogy nem szabad hangulatot kelteni a gazdagok ellen, mivel jól szétválaszthatóan vannak jó és rossz gazdagok. Az elsőt támogatni, ünnepelni kell, a másodikat, ha törvénytelen a vagyona, akkor börtönbe juttatni. Pogátsa Zoltán azonban árnyalja ezt a képet legújabb könyvében, amikor erről a globális elitről ír, aki alapvető befolyással bír társadalmi folyamatokra. Ez a globális elit globális nagyvárosokban lakik, globális iskolákba járatja a gyerekeit, globális üdülőövezetekben pihen, és közben sokszor nemzetállami keretek között mutatja magát. Ezért is izgalmas kérdés, hogy a globális elit egy osztály-e. Ennek kapcsán Pogátsa válasza az, hogy igen, hiszen bár kevesebb emberből áll, mint a klasszikus középosztály, de megtalálhatóak benne azok az osztálytudatot biztosító elemek, amely által ide sorolhatóak. Fontos rögzíteni, hogy a globális elit esetében statisztikai értelemben nem a meritokrácia érvényesül. Azaz nem az tud a globális elit részévé válni, aki korán kel, későn fekszik, sokat tanult, és szorgalmas, lelkes. Ezek sok emberben megvannak, de ettől biztosan nem lesznek gazdagok. A könyvben bemutatott esettanulmányok sokkal problémásabb képet festenek erről. Ez azért fontos, mert a szupergazdagok ezáltal nem egy kiválasztott réteg képviselői, hanem olyan kiváltsággal bírók, amely nem azonos módon áll rendelkezésre másoknak. Ebből következően érdemes néhány dolgot megvizsgálni, amely osztályképző elemként megjelenik a globális elit kapcsán. Ilyen erős összekötő kapcsos a jótékonykodás, amely sok esetben inkább a még több profit jelleggel bír semmint rendszerszintű segítséggel. Ahogy Pogátsa a beszélgetésben is fogalmaz, ha a globális elit is befizetné adóját olyan mértékben, mint a középosztály, akkor az állam nem lenne alulfinanszírozott, és nem adományokból működne egy kulturális intézmény, hanem állami támogatással. Márpedig a globális elit adományai nem neutrálisak, és ebből adódik a hátránya az állammal szemben. A jótékonykodó saját koordinátarendszere alapján oszt vissza, és nem a társadalmi szükségletek felől közelít. Azt is látni lehet, hogy a globális elit a jótékonykodását sokszor társadalmi pozíciója erősítésére használja fel. Erre egy példa a görög oligarchák foci iránit érdeklődése. Pogátsa bemutatja, hogy több görög oligarcha az igazságtalan újraelosztási rendszer, és adóelkerülések által megszerzett pénzéből rossz anyagi helyzetben lévő klubokat vesznek. Ezeknek a közönségét is „kvázi megveszik” ezáltal, akik támogatóként mozgósíthatóak. A beszélgetés során azt is megnéztük, hogy hol él a globális elit, honnan származik. Ebben van egy változás, hiszen a kínai gazdaság erősödése által most már onnan „jön” a globális elit nagyobb része. Ugyanakkor éles határvonalat lehet húzni a kínai elit és például az orosz oligarchák fejlődéstörténete között. Erre is választ ad a podcast adása.

A magyarországi szegénységgel és a szegények helyzetével évtizedek óta foglalkozó kutató, Bass László szociológus szerint súlyos szociális következményei lesznek a kormány nemrégiben bejelentett megszorító intézkedéseinek. Az élelmiszerárak hosszabb ideje tartó emelkedése mellett a közmunka-lehetőségek további szűkülése súlyos helyzetbe sodorhatja az amúgy is a legrosszabb helyzetben lévő régiók háztartásait. Az sem igaz, hogy mivel eddig a rezsicsökkentés nem érintette a legszegényebbeket, így a rezsicsökkentés eddigi formájának megszüntetése sem gyakorol rájuk hatást, mert például a tűzifa árának emelkedése az illegális fagyűjtéshez való visszatérés felé löki őket – vagy pedig ahhoz, hogy az eddiginél is kevesebb helyiséget fűtsenek otthonaikban. A szociológus arra is felhívta a figyelmet, hogy a legszegényebbek nem feltétlenül esnek az átlag alatti áramfogyasztás kategóriájába sem, mert gyakran kénytelenek régi, korszerűtlen háztartási gépeket használni, amelyek nem energiatakarékosak. Bass László úgy látja, hogy bár a társadalmi szolidaritás továbbra is jelen van, irreális azt várni, hogy állami feladatokat és súlyos társadalmi problémákat magánjótékonyságra alapozva oldjanak meg civil és egyházi segélyszervezetek, még ha erős is a segítő szándékuk. Az önkormányzatok lehetőségei úgyszintén igencsak behatároltak, elsősorban azokon a kistelepüléseken, amelyeknek ahhoz is gyenge e teherbíró-képességük, hogy a települési támogatás összegét finanszírozzák.  A kutató saját tapasztalatai szerint ismét visszatérőben van az illegális pénzkölcsönzés, az uzsorázás gyakorlata, amitől, habár rettegnek a szegények, mégis rászorulhatnak, ha semmilyen egyéb pénzszerzési forma nem áll rendelkezésükre. Átmeneti megoldást jelenthet a mezőgazdasági napszámos munka, de ez idényjellegű, az így keresett pénzből nem lehet egész évben megélni. Eddigi társadalomkutatói tapasztalatai alapján Bass László nem számít arra, hogy a megszorítások, illetve a jövedelmi különbségeket teljesen figyelmen kívül hagyó rezsicsökkentés-visszavonást a kormányzat utóbb majd korrigálja. Inkább azt lehet várni, hogy az érintettek ismét kisodródnak az illegális pénzkereseti lehetőségekbe, valamint arra, hogy az államhatalom számol a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok gyenge érdekérvényesítő képességével, vagyis azzal, hogy elégedetlenségük és elkeseredettségük nem formálódik politikai erővé. Az már egy másik kérdés, hogy a megszorítások által sújtott középosztály ugyanígy kordában tartható marad-e.

Történelmi jelentőségű győzelmet könyvelhet el a baloldal Kolumbiában: Gustavo Petro lett az ország első baloldali elnöke. A regionális trendbe is beleillő siker jelentőségéről és a baloldali kormányzás várható irányvonaláról Lenti Attila politológussal beszélgetett Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője. Lenti Attila szerint Dél-Amerikában már beszélhetünk baloldali hullámról, amelyet megelőzött egy kiterjedt tüntetéshullám 2019-2020-ben, majd pedig a kolumbiai elnökválasztás előtt Bolíviában, Argentínában, Chilében és Peruban is baloldali kormányok kerültek hatalomra. Míg a többi országban kevésbé meglepő a baloldal győzelme, addig Kolumbiát évtizedek óta jól beágyazott oligarchia által irányított jobboldali pártok vezették, és a baloldalnak nem volt még lehetősége vezetni az országot. E trendet a politológus szerint várhatóan hamarosan Brazília is erősíteni fogja: a baloldal jelöltje, Luiz Inácio Lula da Silva magasan vezeti a közvélemény-kutatásokat az októberi elnökválasztás előtt. Több tényező is szerepet játszott abban, hogy Kolumbia történetében először baloldali jelölt nyerte az elnökválasztást: egyrészt a Santos-kormány által elindított békefolyamat (a gerillaszervezetekkel kötött megállapodások) jelentős változásokat okozott a politikai kultúrában, másrészt az elmúlt 4 évben a gazdasági válság hatására a jobboldal hitelessége és támogatottsága jelentősen csökkent. Emellett Lenti Attila kiemelte Gustavo Petro integráló képességét is: sikerült olyan politikusokat és szakértőket is maga mellé állítani, akik nem feltétlenül baloldali érzelműek, de olyan tudással és tapasztalattal (például kampánystratégia kialakításában) rendelkeznek, amelyek jelentős szerepet játszottak a történelmi győzelemben. A frissen megválasztott elnök számára a klímaváltozás és környezetvédelem kérdése, valamint ezzel összefüggésben az energiapolitika minden kétséget kizáróan kiemelt területek lesznek. A korábbi kizsákmányoló gazdasági szisztémával szakítva olyan irányvonalat fog képviselni, amelyben hangsúlyos szerephez jut a fenntarthatóság és a biológiai sokféleség megőrzése. Emellett a regionális összehasonlításban is regresszív adórendszer reformja, valamint a multinacionális cégek és az osztalékok megadóztatása is a várható kulcsintézkedések közé tartoznak. Mindezek mellett az oktatás, a kutatás-fejlesztés és az egészségügy radikális reformja is a fontos célok közé tartoznak. Gustavo Petro a dél-amerikai baloldalon belül a mérsékelt irányvonal képviselője, így a külpolitikai kapcsolatokat is az együttműködési lehetőségek és a partnerségi viszonyok keresése fogja jellemezni. Várhatóan a nemzetközi kapcsolatok legfontosabb témáit a békefolyamatok elősegítése, valamint a klímaalkalmazkodáshoz kapcsolódó regionális együttműködések kialakítása képezi majd. Fontos kérdés továbbá, hogy mivel Petro kormányában liberális és konzervatív szereplők is helyet kapnak, így mennyire szükséges az új elnöknek kompromisszumokat keresni és engedményeket adni a zöld-baloldali elképzeléseiből? Lenti Attila szerint az országban jelentősen meggyengült a jobboldal, valamint a nem baloldali miniszterek (például a konzervatív külügyminiszter vagy a jobbközép oktatási miniszter) is szükségét látják a rendszerszintű reformoknak, így várhatóan a felvázolt politikai elképzelések jelentős részét meg tudja valósítani a Gustavo Petro által vezetett új kolumbiai kormány.

Az Új Egyenlőség podcast adásában Egry Gáborral, a Politikatörténeti Intézet főigazgatójával beszélgettünk arról, hogy milyen nehézségekkel találkozunk, amikor egy személy történettudományi értékelését akarjuk adni. Két személy, két külön életpálya, mégis van egy kapcsolódási pont, hogyan lehet őket megítélni, egyáltalán kell-e.   Az adás rendhagyó egy kicsit a téma választás szempontjából. Viszonylag keveset foglalkozunk azzal, hogy miképpen ítélhető meg egy történelmi korszak, hogyan tudunk viszonyulni múltunkhoz, és kinek is van ezzel dolga. A beszélgetés első részében Moldova György halála kapcsán arra kerestük a választ, hogy miért ilyen kimért, óvatos a munkásságával kapcsolatos értelmezés. Azért is izgalmas kérdés, mert, ahogy Egry Gábor elmondta, munkásságának mennyisége alapján Jókai Mór szintjén volt, sőt azt is lehet mondani, hogy a Moldova kötetetek elterjedtsége a háztartások könyvespolcain is mérhető Jókaival. Ezzel együtt a szocializmushoz, Kádár Jánoshoz való viszonya miatt félve „nyúlnak” a témához. Ez egyébként díjain is látszik, mivel a rendszerváltás után az egyik legjelentősebb díj, amit kapott a Prima Primissima. Ezzel szemben a szocializmus évtizezedei alatt Kossuth-, és József Attila-díjat. Egry szerint erre a nehezen megítélhető, valamifajta irodalmi kánon szempontjából nehezen kezelhető munkásságra Moldova saját maga is rájátszott. A beszélgetés második részében Horn Gyuláról elnevezett közterület körüli vita adta az apropót. Nem is a konkrét ügy volt ebben az érdekes, hanem az a polémia, hogy kiről, és mikor nevezhet el a közösség bármit is. Az egyik érvelés arról szól, hogy egy kellő időt kell hagyni valakinek a halála után (pl. 20 év), és ez elég időt ad arra, hogy megítélése kapcsán valamilyen konszenzus alakuljon ki. A másik elvi megközelítés azt mondja – egy kicsit hasonlóan azzal, amit az időbeliségi érvelés -, hogy időt kell hagyni arra, hogy a történészek értékelni tudják az illetőt, és ez alapján adjanak „engedélyt” például a közterületi elnevezésre. Ezzel az érveléssel az a probléma, hogy most sem működik. A történészeknek nem az a dolga, hogy egy bináris igen-nem döntést hozzanak. Ez jól látszik annak kapcsán, ahogy Horthy Miklós kapcsán a Magyar Tudományos Akadémia is vélekedik. Az önkormányzati törvény alapján közterületek elnevetésére jogosult helyi önkormányzatok nem tudnak, nem akarnak vagy nem mernek határozni közterületeik elnevezéséről, mert kétségük merül fel, hogy a nevet viselő személy „részt vett-e a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában” vagy a közterület elnevezése tartalmaz-e olyan „kifejezést vagy szervezet nevét, amely közvetlenül utal XX. századi önkényuralmi politikai rendszerre”, döntésük meghozatala előtt kérhetik a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalását. Horthy életútját vizsgálta az MTA, és arra jutott, hogy nem telt el kellő idő ennek a kérdésnek az eldöntésére. Egry Gábor arra hívta fel a figyelmet, hogy a közterületek elnevezése körüli vita sokszor elkerüli a közösséget. Nem véletlen, hogy ritkán veszik észre az adott utcát, teret használók, hogy kiről is nevezték el, és milyen vélekedések vannak az adott személyről. Jó példa erre Fürst Sándor, akiről egyértelműen kimondta az MTA, hogy róla nem lehet elnevezni közterületet. Ugyanakkor most is van több utca elnevezés róla, akár olyan településeken ahol, nagyon erősen jobboldali a politikai beállítottsága a választóknak, ennek ellenére nem kerültek ezek az utcák átnevezésre. Láthatólag az utca neve és az arról elnevezett személy nem fonódott össze.

Mennyire megosztott a magyar társadalom? Bíró-Nagy András a politikai polarizációról szóló Policy Solutions kutatásról beszélgetett az intézet politikai elemzőjével, Szászi Áronnal. Tavalyi és idei, választások utáni adatok szerint is igaz, hogy a magyar társadalom az amerikainál érzelmileg kevésbé polarizált, emelte ki Szászi Áron az Új Egyenlőség podcastjában. A magyarok és az amerikaiak hasonlóan éreznek a saját táborukkal kapcsolatban, az Egyesült Államokban azonban valamelyest nagyobb az ellentáborral szembeni elhidegülés, mint Magyarországon. Ettől függetlenül a Policy Solutions adatai bőséges bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a magyarok jelentős részét érinti a politikai megosztottság, ami az emberi kapcsolatokat is megmérgezheti és a különböző politikai táborok valóságérzékelésére is komoly hatással van.   A Policy Solutions „Széttartó világok – Polarizáció a magyar társadalomban a 2022-es választások után” címet viselő tanulmányának több meglepő eredménye is volt. Ilyennek számított, hogy a választások után egy hónappal készített felmérésben csökkentek a negatív érzések a politikai táborok között, valamint az is, hogy az ellenzéki oldalon nem vélekednek kevésbé pozitívan az ellenzéki politikusokról, mint korábban. Az utóbbi eredményt azonban erősen árnyalja, hogy 2021 augusztusa és 2022 májusa között megközelítőleg 10 százalékponttal csökkent az ellenzéki szavazók aránya, ami a leginkább csalódottak lemorzsolódását jelzi. Fontos az is, hogy habár kevésbé intenzívek az ellenérzések a táborok között, mint a választás előtt, ennek ellenére továbbra is a negatív vélemények uralkodnak az ellenzékiek és a kormánypártiak viszonylatában. A kutatás fontos célja volt, hogy minél kiterjedtebb képet adjon a magyar társadalom polarizáltságáról, és ennek érdekében három módszer is alkalmazásra került. Az érzelmi hőmérő segítségével a táborok közötti kölcsönös ellenérzéseket mérték fel, továbbá a politikai sztereotípiák elterjedtségét és az egyes csoportok közötti „társadalmi távolságot” is vizsgálta a tanulmány. Szászi Áron felhívta arra a figyelmet, hogy a magyarok kifejezetten elutasítóak marginalizált társadalmi csoportokkal szemben, ami ráadásul politikai táborokon átívelő tendencia. Ez kifejezetten a muzulmánokkal és a romákkal kapcsolatban mutatható ki, míg a meleg közösséghez fűződő viszonyban a kormánypártiak jóval intoleránsabbak, mint az ellenzéki szavazók. Fontos továbbá, hogy kik az igazán megosztottak a magyarok között: a Policy Solutions eredményei alapján érzelmileg megosztottabbak az idősebbek, a budapestiek, a politikailag elkötelezettebbek, és azok, akik több politikai tartalmat fogyasztanak.   A tanulmány fontos hozzáadott értéke, hogy a Mi Hazánk szavazók más csoportokról alkotott attitűdjeiről és a más politikai táborok róluk alkotott véleményéről is érdekes eredmények kerültek napvilágra. Tanulságos eredmény, hogy az ellenzékiek és a kormánypártiak sem annyira elutasítóak a Mi Hazánk szavazói irányába, mint egymással szemben. Emögött többek között az is állhat, hogy az ideológiai önbesorolás szerint sem homogén a Mi Hazánk tábora, és a választásokon elért sikerességük abban is keresendő, hogy olyan témákat tematizáltak, amelyek a jobboldaliak mellett a liberális vagy baloldali választókat is megszólítottak (ilyen volt például a Covid miatti lezárások és az oltások megkérdőjelezése vagy a nehéz szociális helyzet témájának felkarolása).

Az Új Egyenlőség podcast többször is foglalkozott a szakszervezeti mozgalom helyzetével. Nincs érdemi változás, ha nincsenek erős munkavállalói érdekképviseletek és munkáltatói szövetségek. Főleg akkor nehéz a helyzet, ha a kormányzat dominálja a folyamatokat. Egyértelműen változások kellenek a szakszervezeteknél, erről is szólt a beszélgetés Zlati Róberttel, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökével.   A beszélgetés elején a nemrégen megválasztott elnök elmondta, hogy miért vállalkozik a jelenlegi politikai helyzetben valaki arra, hogy egy szakszervezeti konföderáció elnöke legyen. Egy olyan országos konföderáció, mint a Magyar Szakszervezeti Szövetség a nyilvánosság számára leginkább látszható szervezet, ugyanakkor csak minimális működési pénze van. A nyolcfős központi apparátusnak kellene ugyanolyan munkát elvégezni, mint amit egy nyugat-európai nagy szakszervezeti szövetségtől elvárnak a tagok. Ez pedig természetesen lehetetlen. Ezért elnökként egyik célkitűzése Zlati Róbertnek az, hogy változtatni lehessen az ágazatok és a konföderációk viszonyrendszerében. A beszélgetés második részében a belső reformokon túli feladatokról volt szó. Jól jellemzi a kormányzati partnerség hiányát, hogy egyetlen fórumon sem kerültek szóba a kormány és a szakszervezetek között az adóemelések, a megszorítások. Nem volt az új kormány megalakulása után semmilyen érdekegyezetési fórum. Ez pedig előrevetíti, hogy mennyire kiüresített rendszert kíván fenntartani a kabinet a továbbiakban is a szociális párbeszéd területén. Közben a 2022. évi jelentős, közel 20%-os minimálbér-emelés hatása kezd eltűnni a bérrendszerben. Miközben sok helyen munkahelyi bérmegállapodások kötődtek, az infláció „megette” a béremelést. Egyre többen tapasztalják, hogy alacsonyabb a bérük vásárlóértéke, mint tavaly ilyenkor. Természetesen a kiszámíthatatlan gazdasági helyzet a munkáltatóknak sem teremt érdemi mozgásteret bérkorrekciós intézkedésekre. A 2023-as évet illetően még nem indultak el a bértárgyalások, de célkitűzés az inflációt legalább elérő minimálbéremelés lehet. A beszélgetés során sokszor visszatérő elem volt, hogy ott könnyebben kezelhetőek a lokális válságok és a bértárgyalások, ahol van szakszervezet, ehhez azonban reformokra lesz szükség.

Bármennyire is pesszimisták a kutatói megállapítások, ha az ellenzéki közvélemény nem szembesül a valósággal, nem lehetséges a továbblépés, talán így összegezhető az Új egyenlőség piros podcastjában Szabó Andrea politológus, társadalomkutatóval folytatott beszélgetés legfontosabb tanulsága.   Szabó Andrea már a vele készült február eleji podcastbeszélgetésben is felvetette egy nagyarányú Fidesz-győzelem lehetőségét, arra az esetre, ha a kampány során nem sikerül meggyőzni az embereket arról, hogy a választási osztogatás eredményét nekik kell majd megfizetni. Azonban nem csupán a választáshoz kötött juttatások játszottak ebben szerepet, hanem az is, hogy a magyar társadalom nagyobb része a 2010 óta eltelt időszakot összességében emelkedő periódusként éli meg, amire mintegy ráerősítettek a kampány idejére időzített újabb intézkedések. Szabó Andrea azt is elmondta, hogy a háború sem csak önálló témáként fejtette ki a hatását, hanem úgy is, mint a rezsim által megteremtett – az emberek által megteremtettnek érzékelt – biztonság megőrzését vagy elvesztését kiélesítő szimbolikus létkérdés.   A beszélgetésben arról is szó esik, hogy a gazdasági szavazás és a Fidesz ideológiai üzenetei nem kizárják, hanem kiegészítik egymást, kölcsönösen erősítik az identitásjellegű kötődések kialakulását a kormányoldalon. Ma már 1,5-1,7 millió elkötelezett magszavazóról beszélhetünk a Fidesz táborában, és ez a létszám most valószínűleg meghaladja a teljes ellenzéki szavazótábor méretét, amit az is alátámaszt, hogy a tényleges eredménynél kisebb azoknak a kutatások során megkérdezetteknek a száma, akik „úgy emlékeznek”, hogy az ellenzéki közös listára szavaztak. A saját identitás nélküli ellenzéki blokk kialakítására tett kísérlet sikertelennek bizonyult, a megmaradt ellenzéki szavazók pedig döntően baloldali beállítódásúak.

Az Új Egyenlőség podcastjaiban többször foglalkoztunk az egészségügyi rendszerben fennálló egyenlőtlenségekkel. Az új kormány megalakulása után kiderült, hogy önálló egészségügyi minisztérium nem lesz, a Belügyminisztérium lesz a terület gazdája. Erről és az elkövetkező időszak feladatairól beszélgettünk Sinkó Eszter egészségügyi közgazdásszal.   Az egészségüggyel kapcsolatban egy viszonylag leegyszerűsítő problémafelvetés volt a kampány során és a kormányalakítás időszakában is, hogy lesz e önálló egészségügyi tárca. Időközben kiderült, hogy nem. Sinkó Eszter szerint szükség lett volna rá, az egészségügyi miniszter ugyanis ott ül a kormányüléseken, és képes az ágazati logika mellett érvelni az egyes előterjesztések kapcsán. Az ugyanakkor jó jel, hogy az új egészségügyi államtitkár előre rögzítette, szakmai egyeztetések alapján akar döntéseket hozni. A beszélgetés során többször is előkerült az elmúlt időszak béremelési kérdése. A kormány arról döntött, hogy a hálapénz kivezetésével egyidejűleg jelentős béremelést ad az orvosoknak. Ugyanakkor az eredeti szándék szerint szétválasztja a magán és közfinanszírozási rendszert. Aki a közfinanszírozásban dolgozik, annak a megemelt bérért cserébe el kell fogadnia, hogy csak engedéllyel lehet magánegészségügyben orvos. Ez a túlterhelés mérséklésével és egyértelműbb viszonyokkal járt volna. A lépés egyoldalú lett abból a szempontból, hogy a rá nehezedő nyomás hatására a kormányzat inkább engedi az orvosoknak a két rendszerben való munkát. Ugyanakkor a közellátásban való érdekeltségi rendszer nincs biztosítva – korábban sajnos ezt teremtette meg a paraszolvencia –, így az orvosok betegek iránti elkötelezettsége nem egyenszilárd. Az egyes ellátási szinteket megnézve látszik, hogy több területen is hamarosan beüthet a humánerőforrás hiányának problémája. Az alapellátásban korábban szó volt a praxisközösségek megteremtéséről, és ezáltal a területi háziorvoshiány mérsékléséről. Ez a folyamat nem ment végbe. Bár vannak hálózatszerű praxisközösségek és kisebb, de szorosabb integrációt igénylő közös csoportok, a betegek azonban azt érzékelhetik, hogy nehezebb bejutni az orvoshoz. A szakellátásban a problémát a várólista okozza. Ennek fő oka szintén a szakemberhiány. A várólisták ledolgozását illetően Sinkó Eszter szinte biztosra veszi, hogy lesz ilyen kormányzati törekvés. Több diagnosztikai eszköz is megjelent, ugyanakkor a szűk keresztmetszet a vizsgálatot végzők száma. Ennek kapcsán a kormány az RRF-forrásokra apellált, és ebből rendezné a béreket, akár valamilyen ösztönző bevezetésével. A helyreállítási alapról való megegyezés azonban nem történt meg a magyar kormány és az Európai Bizottság között. A harmadik szint a kórházi ellátás. Itt már a hírekben is többször megjelenő probléma a munkaerőhiány. Van olyan megyei kórház, ahol szűkíteni kellett a szülészet „nyitvatartását”, amely komoly ellátási problémákat mutat. A kórházak bezárása nem úgy merül majd fel, hogy az épületet, és ellátóhelyet zárják be, hanem sokkal inkább azt történik, hogy szakember nélkül lesznek, és emiatt nem lehet odamennie a betegeknek.

A Policy Solutions részletes kutatást tett közzé arról, hogy a magyarok milyen mértékben EU-pártiak vagy éppen EU-ellenesek. A viszonylag magas EU-párti támogatottság mögötti adatok sokkal inkább törékeny „békére” utalnak, és sok tekintetben megmagyarázzák a Brüsszel-ellenes politika sikerét. Erről beszélgetettünk Bíró-Nagy Andrással, a Policy Solutions vezetőjével.   Tény, hogy egy hipotetikus népszavazáson a magyarok 70%-a arra szavazna, hogy ne lépjünk ki az Európai Unióból. Ez a szám elsőre nagyon megnyugtatóan hangzik, azonban sokkal törékenyebb ez választói koalíció, mint elsőre gondolnánk. Persze messze vagyunk attól, hogy egy HUXIT képe érdemben felmerüljön a politikai elit tagjaiban. A Policy Solutions kutatása nemcsak azt nézte meg, hogy mire szavaznának a választók, hanem azt is, hogy valójában milyen elköteleződés van mögöttük. Ebben a tekintetben már árnyaltabb a kép. A társadalom 49%-a nevezhető tisztán EU-pártinak, míg euroszkeptikus 12%. A maradék 39% vagy semlegesnek mondható, vagy nem besorolható egyik kategóriába sem. A kutatás érdekessége volt, hogy a Policy Solutions munkatársai előzőleg alaphipotéziseket fogalmaztak meg. Az első izgalmas eredményt hozó állítás az volt, hogy „külföldi tapasztalatok mennyisége negatív összefüggésben áll az euroszkepticizmussal”. Ennek kapcsán az volt az előfeltevés, hogy minél több időt töltött valaki más EU-tagállamban, annál kevésbé lesz euroszkeptikus. Az adatok meglepő módon nem igazolták ezt. Ennek fő oka a kutatók szerint inkább az, hogy a mintába azok kerültek bele, akik inkább idényjelleggel dolgoznak külföldön. Ők pedig a nyelvtudás hiánya miatt sokszor nem képesek integrálódni az adott társadalomba, ezért kudarcnak érzik ezt. A másik izgalmas előfeltevés az volt, hogy az elitellenesség és az euroszkepticizmus szoros összefüggésben van egymással. Ezzel szemben kiderült, hogy az elitellenesnek tekinthető réteg inkább EU-párti. Ez abból adódik, hogy ennek a válaszadói körnek a többsége a Fideszt tartotta az elitnek. Mivel az EU-barát közeg az ellenzéki szavazóknál szignifikánsan nagyobb, nem állja meg a helyét a munkahipotézis. Az elit-, vagyis Fidesz-ellenes szavazókra inkább az EU melletti attitűd jellemző. Az EU megítélése jól megfigyelhető a kulturális és gazdasági értékskálán is. Minél baloldalibb gazdasági értelemben valaki, annál inkább euroszkeptikus. És ugyanúgy a kulturális konzervativizmus, a multikulturalizmus-ellenesség is az EU-val szembeni ellenérzékeseket növeli. A beszélgetés során kiderült, hogy a Fidesznek a differenciált szavazótábora okán egyszerre kell kiszolgálnia az euroszkeptikusokat és az EU-pártiakat. Ez utóbbiak főleg a nemzetek Európájában hisznek, azaz a Brüsszel-ellenes hangok nem disszonánsak ebben a közegben. A teljes kutatás letölthető a Policy Solutions honlapjáról.

Lassuló gazdasági növekedés, növekvő infláció, eredeti tervekhez igazított költségvetési hiány. Ezek a nehézségek jöttek szembe az ötödik Orbán-kormánnyal. A kabinet által összeállított megszorítási csomag értéke elérheti a 2000 milliárd forintot. Büttl Ferenc közgazdásszal beszélgettünk az Új Egyenlőség podcastadásában.   Érdemes feltenni a kérdést, hogy lehetne-e másképpen. Büttl Ferenc szerint a 2022-es költségvetési hiány tulajdonképpen elengedhető is lehetne, de az előző évek miatt valamit mutatnia kellett a kormánynak. Az alapvető probléma az, hogy a prociklikus növekedési pálya helyett át kellett volna térni egy anticiklikus gazdasági modellre, azaz akkor kellett volna fűteni a gazdaságot, amikor éppen leszálló ágban van. Ezzel szemben a kormány akkor adott többletforrást az egyes társadalmi csoportoknak, amikor a gazdasági növekedés amúgyis növelte a béreket.   A kormánynak tehát most lépnie kellett. A csomag hangsúlyos eleme a nyolc szektorban bevezetendő extraprofitadó lett. Kipróbált eszköz, elkenhető vele a valódi probléma, és a gazdasági erőcentrumok közötti átrendeződést is ösztönözheti. (Példaként Büttl Ferenc a légitársaságokra kivetett 30 milliárd forintos adót emelte ki, melynek révén a Liszt Ferenc reptér „vételi ára” csökkenthető is, hiszen a külföldi társaságok kikerülik majd átmenetileg ezt a repteret.)   A csomag másik eleme a minisztériumok fejezeti kezelésű forrásainak 5-10%-os csökkentése. Ez a politikailag neutrálisnak tűnő megszorítás valójában a kormányzati politika veleje is lehet. Ugyanis ezek a pénzek a valóságban a közoktatás, az egészségügy és a határon túliak támogatását vagy az egyházaknak jutatott forrásokat jelentik. Kérdés, hogy miközben ezek a források egész évben 8 ezer milliárdot tesznek ki, és ebből eddig már több mint 4 milliárd forint elköltésre került, van-e lehetőség jelentősebb megtakarításra politikai kár nélkül. Büttl szerint itt felmerülhet az állami szféra bérbefagyasztása, a burkolt létszámcsökkentés végigvitele. Kérdéses persze, hogy a közoktatásban fel-felbukkanó elégedetlenség mennyire írhatja felül ezeket a terveket. A beszélgetés során azt is feszegettük, hogy mit kezdhetnek ezzel a csomaggal az ellenzéki pártok. Egyetlen erősebb politikai megszólalás hangzott el eddig, amely a KATA-típusú adózás megvédéséről szólt, de ennek a szakpolitikai megalapozottsága erősen vitatható. Ugyanakkor volt egyfajta megszorításvárás az ellenzék részéről, és most a kormány egy kicsit úgy is tesz, mintha ezt teljesítené be. Érdemes lenne végiggondolni, hogy milyen más gazdaságpolitikai alternatíva létezik ezzel szemben, és hogyan kellene a hangsúlyokat átrendezni.

Mi várható az új Orbán-kormány struktúrájától, személyi állományától, és milyen kihívásokkal szembesül az új kabinet? A kedden megalakult ötödik Orbán-kormányról beszélgetett Mikecz Dániel politológussal, a Republikon Intézet vezető kutatójával Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője. Mikecz Dániel szerint Rogán Antal a kibővített felelősségi körrel rendelkező Miniszterelnöki Kabinetiroda – mely többek között a digitalizációért, valamint több titkosszolgálatért is felelős lesz – élén még komolyabb szerephez juthat a korábbiakhoz képest, és akár az is kijelenthető, hogy Orbán Viktor után ő lesz a legerősebb ember az új kormányban. A kormányzati struktúra bizonyos elemei – az uniós források felhasználásáért felelős miniszteri pozíció és az erős gazdaságfejlesztési fókusz – arra engednek következtetni, hogy a kormány előtt két kiemelt kihívás áll. Egyrészről hozzá kell jutni az uniós pénzekhez, így Navracsics Tibor feladata az Európai Bizottsággal folytatott kapcsolat rendezése és így az uniós források felszabadítása lesz. Másrészről, a párhuzamos válságok gazdasági következményeinek mérséklésére több gazdasági folyamatokat érintő tárca is alakult, de közülük is ki kell emelni a miniszterelnök belső köréhez tartozó Nagy Mártont. Mindkét kiemelt cél egyaránt azt szolgálja, hogy az infláció és más negatív gazdasági hatások miatt esetlegesen kialakuló lakossági elégedetlenséget mérsékelni tudják. A Republikon Intézet vezető kutatója szerint Orbán Viktor megtanulhatta az elmúlt évtizedekben, hogy a magyar választók fogyasztói elégedettsége nagy mértékben befolyásolhatja a kormány támogatását, így további innovatív eszközökkel is próbálhatnak megoldást találni az infláció fékezésére. Mikecz szerint kiterjeszthetik új termékekre is a lakossági árstoppot, valamint a külföldi kiskereskedő láncokkal fizettethetik meg mindennek a költségeit. Nagy Márton kulcsfeladata lesz, hogy a jövőben is olyan megoldásokat találjon a kormány a válságok kezelésére, amely nem a központi költségvetést vagy közvetlenül az állampolgárokat terheli. Annak, hogy ezúttal sem jött létre önálló egészségügyi, oktatási és környezetvédelmi minisztérium, Mikecz Dániel szerint a legfontosabb oka, hogy a miniszterelnök már a 2008-as szociális népszavazás idején megtapasztalta: a kiemelten konfliktusos szakpolitikai területeket érintő strukturális reformok a kormány támogatottságának csökkenésével járhatnak együtt. Az egészségügy területén fokozatosan előtérbe kerül a magánellátás, az állam felelősségi köre egyre csökken, mégsincs hangos morgolódás, továbbá a választások előtti tanársztrájkok sem befolyásolták a Fidesz-KDNP támogatottságát, így jelentős nyomást sem érzékel a kormány e területek mélyebb átalakítására. Míg a korábbi Orbán-kormányok esetében tudtunk olyan területet említeni, amely egyértelműen a legfontosabb politikai cél volt (a NER jogi, intézményi alapjainak létrehozása a 2010-2014-es ciklusban, a gazdasági hátország megerősítése 2014 és 2018 között, a kultúrharc a 2018-2022-as ciklusban), addig egyelőre nem látható hasonló kiemelt terület az új kormány előtt. Az utóbbi hónapok váratlan fejleményei miatt előtérbe kerülhet az energiabiztonság, amelynek korábban a Paks2 beruházás képezte fontos alapját, azonban az orosz-ukrán háború és a gazdasági szankciók hatására Orbán Viktornak alighanem át kell gondolnia a területet érintő koncepcióját.

Az elmúlt hónapokban egyértelműen az árak drágulása lett az első számú probléma az Európai Unió tagállamai lakók körében. És ez alól Magyarország sem kivétel. Az Új Egyenlőség podcast adásában Pogátsa Zoltán főszerkesztővel beszélgettünk ennek okairól, mozgásterekről, és a hazai eszközrendszerről.   Az Eurobarométer felmérése szerint az Európai Unióban lakók 50% tartja az inflációt az egyik fő, személyes problémájának. Magyarországon ez az arány 60% körüli. A kutatás még a háború előtt, január második felében készült. Azóta a helyzet több területen is rosszabb lett. A márciusi inflációs adatok alapján Magyarországon érzhetően az élelmiszerek drágulása mozgatja a folyamatokat. A 14,3%-os emelkedés a negyedik legmagasabb (Bulgária, Litvánia és Lettország után). Ugyanakkor nálunk – még – lassítják az árak teljes emelkedését a különböző árszabályozások, mint a rezsicsökkentés, és az üzemanyagárstop. Ezért is 9% alatti a teljes inflációs adat nálunk, amely már középmezőnyt jelent számunkra az összes tagállam között.   Pogátsa Zoltán ennek kapcsán elmondta, hogy év végéig az inflációs folyamatokat Magyarországon 70%-ban a külső elemek hajtották fel, míg most már ez az arány csökkent, és nőtt a hazai hatás. A nemzetközi tényezők az energiaárak robbanása (ez már a háború előtt kezdődött), az elektronikai chipek terén történő válság, konténeres szállítás problémái és az élelmiszer válság. Ezek közül több olyan elem van, amely nem oldható meg semmilyen hazai eszközrendszerrel. Ezért is mondja azt Pogátsa, hogy „tudomásul kell venni ez egy magas inflációs korszak”. Ugyanakkor azt is fontos hozzátenni, van egy tévhit az infláció és a friss pénz bevitele között a gazdaságban. Egyes közgazdászok azt tartják, hogy a koronavírus járvány alatti pénzosztások fokozták az inflációs nyomást. Ez azonban nincsen így. És itt fontos időzítést és a pénzosztás célját is jól megkülönböztetni. A Magyar Nemzeti Bank alelnöke azt mondta a drágulás kapcsán, hogy annak megfékezéséhez monetáris szigorra, fegyelmezett költségvetési politikára, reálkamatra van szükség. Cél, hogy megtakarításra ösztönözzék az embereket. Ennek kapcsán fontos kérdés, hogy az elmúlt hónapok jelentős költségvetési kiadásai minek számítottak. A nagy állami beruházások egy ilyen helyzetben természetesen rontanak a helyzeten. Ugyanakkor kérdéses, hogy a 13. havi nyugdíj bevezetése és a gyermekesek adójának visszatérítése minek számít. Ugyanis növelte a költségvetési hiányt, ugyanakkor kompenzálta az inflációt. Erről érdemes vitát nyitni, és megnézni, mennyire szolgálták ezek a lépések az igazságosabb társadalmi újraelosztást, és ennek megfelelően alakítani rajtuk. A kormány az árak elszaladását árszabályozással igyekezett megoldani. Ezek közül a rezsicsökkentés, és az üzemanyagárának szabályozása hatékony volt. Az élelemiszer esetében az adatok is mutatják, hogy csak politikai termékről beszélhetünk. A kérdés, hogy kell-e, lehet-e továbblépni ebben. Az árszabályozás gyors kivezetése biztosan komoly problémákat okozna. Sokkal inkább az merülhet fel, hogy milyen eszközrendszer van például az élelmiszerek árának védelme érdekében. Ebben az egyik lehetőség a hazai termékek piacvédelme, azaz ne exportra dolgozzunk, hanem itthon érje meg eladni ezeket.

Nem elég a buborékon belül politizálni a kétkezi munkások képviselete területén sem, mondja Komjáthi Imre, az MSZP elnökhelyettese, újdonsült országgyűlési képviselő, aki egyebek mellett arra készül, hogy nem csak szakszervezeti vezetőkkel, hanem közvetlenül az érintettekkel, a dolgozókkal vegye fel minél gyakrabban a kapcsolatot. Habár a parlamenti eszközöket fontosnak tartja, annak nem látja értelmét, hogy az országgyűlés minden egyes díszletfunkciójában, pofozógépként jelen legyenek az ellenzéki képviselők, sokkal inkább megszólalási, kérdezési lehetőségként tekint a parlamentre, miközben az elsődleges feladatnak országszerte a közösségépítés munkáját tekinti, amely szerinte megúszhatatlan, és mással nem helyettesíthető. Fontosnak tartja azt is, hogy nem csak a pártok, hanem a szakszervezetek is hagyják maguk mögött a személyes ellentéteket, és különösen a mostanra kialakult helyzetben keressék a közösen érvényesíthető dolgozói érdekeket. Már csak azért is, mert szerinte a kampányban is látták a választók és a munkavállalók, hogy nem igazán működik az összefogás, és hiba volt az is, hogy elmaradt az árnyékkormány létrehozása, mert annak révén demonstrálhatta volna az ellenzék a hozzáértését, kormányképességét. Képviselőként úgy gondolja, hogy nem a kormány döntéseihez kell alkalmazkodnia az ellenzéknek, hanem saját kezdeményezésekkel kell élni, ahogyan a szakszervezeteket is arra biztatja, hogy ne csak reagáljanak a kormány munkavállalói jogokat érintő lépéseire, hanem maguk a szakszervezetek írják meg a javaslatukat akár a komplett új Munka törvénykönyvére. Ha létezne ilyen kezdeményezés, akkor nem csak a kormány lenne kénytelen ehhez viszonyulni, de az ellenzéki pártok körében is világossá válna, hogy ténylegesen ki mennyire képviseli szociáldemokrata alapokon állva a dolgozók érdekeit. Azt is lényegesnek látja, hogy a magukat baloldalinak valló pártok tudatosan tartsák a kapcsolatot a szakszervezetekkel, és más civil szervezetekkel, ne csak országos, hanem a helyi szervezetek szintjén is. Az MSZP – újabb – megújulása kapcsán Komjáthi Imre azt mondja, a párt közösségelvű átalakulása most sem lesz könnyebb, mint bármikor korábban lett volna, de szerinte az akarat, a hozzáállás ehhez a feladathoz most végre tényleg megváltozhat. Arra lenne szükség, hogy a helyi problémákat minél gyakrabban be tudják emelni az országos politikába, és aztán folyamatosan tartsák is a kapcsolatot a helyiekkel. A különféle ágazati problémákat pedig munkavállalói problémákként kell tudni elmondani az országos médiában, hogy a különböző területeken dolgozók ráismerjenek egymás problémáiban a saját nehézségeikre és megtalálják a közös érdekeket.

Az április 3-i választásról, a baloldal vereségének okairól, az elmúlt egy hónap helyzetértékeléseiről és a teendőkről beszélgetett Egry Gábor történésszel, a Politikatörténeti Intézet főigazgatójával, ismert baloldali értelmiségivel Szűcs Zoltán Gábor, az Új Egyenlőség vendégszerkesztője.   Egry Gábor elismerte, igencsak meglepte a választási eredmény. Bár távol állt tőle Márki-Zay Péter politikája, programja, úgy érzékelte, hogy legalábbis a saját környezetében nagyon sokan nagyon elkötelezetten, akár anyagi ádozatokra is hajlandó módon vettek részt a kampányban és ez kifejezetten bíztatónak tűnt a számára. Ráadásul míg 2018-ban a közvéleménykutatók adatait igyekezett megmagyarázni magának, most azt gondolta, egyszerűen mérési problémák eredményei lehetnek. Ez utóbbi ugyan nem volt teljesen alaptalan, hiszen a legjobb mérések is igencsak távol álltak attól, amit végül a választásokon láttunk, az erre épített reménykedését végül nem igazolták az események. Az egyetlen dolog, ami kevésbé lepte meg, az a Mi Hazánk jó eredménye volt. Ez azért az utolsó hetek felfordulásáig benne volt az adatokban, hogy jól szerepelhetnek. A legnagyobb meglepetés a számára, az eredményen túl az volt, hogy kiderült, a magyar társadalom működése zavarbaejtő problémákat vet fel a társadalomtudományi megismerés számára. A magyar társadalom nem úgy működik, ahogy azt a megszokott modelljeink alapján várnánk, valami hiányzik az összképből, ami nélkül nemigen értjük, hogy miért sikeres a Fidesz és hogy mi lehet ennek az ellenszere. Nagyon fontos lenne jobban és alaposabban megérteni a Fidesz sikerének mélyebb társadalmi okait. Az eddigi magyarázatok között sok értékes megfigyelés volt, de a műfaj természetéből fakadóan nagyon sok a leegyszerűsítő, egy tényezőre fókuszáló magyarázat is, ennek pedig megvannak a maga korlátai. Egy másik probléma, hogy mind az elemzők, mind a politikusok részéről nagyon sok volt az érdemi helyzetelemzés mellett az önpozicionálás, ami persze bizonyos mértékig érthető (különösen pártpolitikusok esetében), de valamelyest le is von ezeknek az elemzéseknek az értékéből. Kicsit lehangoló az is, hogy jó néhány dolog, ami most előkerült, például Kovách Imre és munkatársainak eredményei a helyi helyi társadalmak működéséről, valójában évek óta hozzáférhető, a PTI szervezett róla 2018-ban konferenciát, a jelek szerint mégsem hasznosult eddig. Pedig annak az egyik legfontosabb tanulsága volt, hogy a helyi eliteknek igenis van autonómiaigénye, ami konfliktusba kerül a rezsim logikájával és ebben az ellenzék számára rejlett volna kihasználható lehetőség. Egry Gábor szerint 2019-ben az akkori önkormányzati választás egyik érdekes, bár nem sokat emlegetett fejleménye volt, hogy több helyen is a helyi elit és az ellenzék összefogásával váltották le a Fideszt. 2022 bizakodásának is ez volt az egyik forrása, bár, mint kiderült, alaptalanul, mert a 2019-ben elkezdődött folyamat láthatóan megtorpant és az ellenzék nem tudott profitálni a helyi elitek elégedetenségéből. Ez is része annak a már említett általánosabb problémának, hogy a társadalomtudomány nem igazán képes megérteni a társadlaom tényleges működését: hiába ért egyet az ellenzék által képviselt értékekkel a társadlaom egy jelentős része, hiába elégedetlenek a társadalom különböző csoportjai a korányzás eredményeivel, a Fidesz állampárti működése olyan mértékben telepszik rá a társadalomra, hogy képes az egyes embereket helyben, változatos egyéni ösztönzők révén a rendszer támogatására rábírni. A baloldal helyzete több szempontból sem könnyű. Egyrészt, sokféle baloldal van ma itthon, az egyes változatok egymáshoz viszonya sem teljesen magátólértetődő és ez rányomja a bélyegét azokra a vállalkozásokra is, amelyek a baloldal megújítására törekszenek. Másrészt, minden politikai erőnek választania kell aközött, hogy a rezsim egészével szemben dolgozik, hosszabb távú építkezésre törekszik vagy úgy tesz, mintha lehetséges volna 2026-ban leváltani a Fideszt.

Minek köszönheti újraválasztását Emmanuel Macron és mi várható a második elnöki ciklusában? A francia elnökválasztás tanulságairól beszélgetett Erőss Gábor szociológussal, a Párbeszéd elnökségi tagjával Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője. A francia elnökválasztás eredménye nem okozott meglepetést Emmanuel Macron meggyőző győzelmével – a regnáló elnök a szavazatok 58,5 százalékát gyűjtötte be ellenfelével, Marine Le Pennel szemben –, azonban az öt évvel ezelőttihöz képest szorosabb verseny alakult ki a második fordulóban. Erőss Gábor szerint a vártnál nagyobb különbségű sikerét a baloldali választóknak köszönheti, akik azért voksoltak végül többségükben Macronra, mert több közvéleménykutatás szerint is szűkült az olló a két jelölt között, és így tudták megakadályozni Le Pen áttörését. Ezzel együtt sem hagyható figyelmen kívül, hogy a szélsőjobboldali jelölt 13 millió szavazattal közel 42 százalékot tudhat magáénak. Erőss ennek hátterében főképp a politikai elittel szembeni elégedetlenséget és a gazdasági-társadalmi folyamatokkal kapcsolatos frusztrációt látja. A második körben a baloldali szavazók körében kétféle választói magatartás rajzolódott ki: míg a városi, értelmiségi szavazók Le Pennel szemben Emmanuel Macronra voksoltak, addig a vidéki, korábban jellemzően kommunista irányultságú szavazók körében magas volt az érvénytelen szavazatok aránya. Macron két közpolitikai gesztussal igyekezett megszólítani az első fordulóban Mélenchonra voksolókat: egyrészről nagy „ökológiai nemzetté” tenné a franciákat, így a következő miniszterelnök számára kiemelkedő feladattá tenné a zöld átállást, másrészről a korábban radikális változtatásokat előrevetítő nyugdíjreform-tervének egyes pontjain is enyhítene. Emellett Macron a kampányban és a két forduló között megrendezett elnökjelölti vitában is erősen hangsúlyozta Le Pen orosz kötődését és Putyinnal való kapcsolatát. A francia politikai rendszer komplexitásából adódóan a második ciklusát megkezdő Macron számára nem fejeződik be a kampány: a két hónap múlva zajló parlamenti választások eredményei még korlátozhatják az eltervezett politikai programjának végrehajtását. A fragmentálódó szélsőjobboldali tömb, valamint Macron En Marche pártja mellett a baloldal számára is nyitott választásról beszélhetünk. Mélenchon a zöldekkel, a szocialistákkal és az antikapitalista pártokkal közösen tervezi az indulást, amely beágyazottságából és a 33 százalék körüli támogatottságából kiindulva nem indul rossz esélyekkel. Erőss Gábor szerint jelentős irányváltásra nem lehet számítani Emmanuel Macron második ciklusa során. Az újraválasztott elnök szeretné megvalósítani azt a nyugdíjreformot, amelynek főbb irányvonalai már ismertek, azonban a jelentős társadalmi ellenállástól tartva kevésbé radikális reformra számíthatunk. Emellett a zöld átállás is valóban nagy hangsúlyt kaphat a következő ciklusa során. A rendpártiság is vélhetően jelentős szerephez fog jutni, ahogy a korábbi éveknek megfelelően a pragmatizmus képezi majd politikája középpontját. Emellett a koronavírus-járványból tanulva az egészségügy számára jelentős források érkezhetnek.

Ellenzéki szempontból a választások egyik eredménye, hogy egy pártpolitikai téren kívüli, új jelölt képes volt egyéni parlamenti mandátumot szerezni. Jámbor Andrással beszélgetettünk, aki a Szikra Mozgalom támogatásával tudott egy olyan kerületben győzni, ahol korábban a Fidesz-KDNP győzött. Van-e mozgalmi út az ellenzék számára?   Jámbor András a Mérce főszerkesztője, alapítója volt. Ezzel szerzett ismertséget ahhoz, hogy képes legyen a Szikra támogatásával (MSZP és a Párbeszéd jelöltjeként) elindulni az előválasztáson, és a papírforma ellenére meggyőzően megnyerte azt. Már ez az eredmény is feltűnő volt, és előrevetítette az országgyűlési választáson való győzelmet is. A beszélgetés során főképpen azt néztük meg, hogy van-e „mozgalmi út” egy kampányban. Jámbor András szerint ők valójában terepmunkában azt végezték el, ami a kötelező lett volna mindenkinek. Folyamatos utcai jelenlét volt, illetve egy pont után már ajtóról-ajtóra jártak, és helyi jelölt-helyi ügyek tengely mentén szólították meg a választókat. Ennek hatásosságát jól mutatja, hogy egyéniben kb. 1,5% százalékponttal felülteljesítették a listán szerzet szavazati arányt. Állítása szerint ez a kampány attól volt sikeres, hogy képes volt jelentős humánerőforrással gazdálkodni, hiszen a baloldali aktivisták – főleg a hagyományos pártokon kívüliek – nála találták meg azt a terepet, ahol segíthették a kampányt. Ez országosan már nem működhet ennyire hatékonyan, és kérdéses ennek kistelepülési alkalmazhatósága is. Arról is szó esett, hogy milyen politikai szerepet kíván magának. Választói logika alapján egyéni képviselő, akinek fő terepe a VIII.-IX. kerület. Ugyanakkor a média érdeklődése alapján sokkal inkább látszik egy országos terep is. Jámbor szerint még nincsen kialakult válasza erre. Kétharmaddal szemben nehéz politizálni a parlamentben, de a helyi ügyek miatt mégis csak kötelességei vannak. Az egyébként nem merült fel, hogy ne vegye fel a parlamenti mandátumot. A beszélgetés során arról is szó volt, hogy hol látja a Szikra Mozgalom jövőjét? Mennyire lehet pártpolitikai logikán beszéni róluk, és legfőképpen hogyan tudnak hatni az ellenzéki politizálásra?

Az Új Egyenlőség podcast legújabb adásában a választásokról beszélgettek a podcast szerkesztői. Nem az előrejelezések pontossága, vagy a kampány értékelése volt fókuszban, hanem sokkal inkább az, hogy baloldali/Új Egyenlőség értékvilága szempontjából mik a középtávú esélyei egy másfajta közpolitikai kormányzásnak.   Az első kérdés az volt, hogy volt-e esély arra, hogy egy ilyen hatpárti koalíció érdemi baloldali politikát folytasson, ha kormányra kerül. Azért is fontos dilemma ez még utólag is, mivel egyes értelmezések szerint egy jobboldali-liberális-szociáldemokrata-zöld összefogás szükségszerűen kilúgozódhat szakpolitikai karakterét tekintve. Ezt nyilvánvalóan nehezítette, hogy az előválasztáson kiválasztott miniszterelnök-jelölt vállaltan jobboldali gazdaságpolitikát vallott. És ódzkodott arról, hogy a progresszív adórendszer választási téma legyen. A változáshoz vezető útnak látszott, hogy először széles koalícióval – a választási rendszer által felkínált egyetlen lehetőséget kihasználva – leváltásra kerül a Fidesz-KDNP, majd egy új kormányzás megteremti a többpártrendszer feltételeit. Azaz a mostani bipoláris pártstruktúra  - még ha ebben a Mi Hazánk most megjelent – csak akkor felváltható, ha a választási rendszer átalakul. Az „Orbán-nem Orbán” választás azonban is ismét kétharmadot eredményezett, és ezzel ez az út is kipróbáltatott… A beszélgetésen elhangzott, hogy az értékkutatások alapján – ilyen a Policy Solutions rendszeres vizsgálata is – baloldali értékeket vallanak a szavazók egy jelentős része. Ezzel szemben ezek az értékek nem jelentek meg a kampányban, hiszen a legkisebb közös többszörös a demokrácia, sajtószabadság, korrupció volt. Ez pedig nem bír mobilizáló erővel, sőt nem találkozik még az ellenzéki választók problématérképével. Ezért van olyan értelmezés, hogy a kampány során néhol balról előzött a Fidesz, és kiszorította onnan az ellenzéki erőket. A 2022-es választás nagy kérdése, hogy milyen mértékben volt hatással rá a háború kérdése. Ennek kapcsán első elemzések alapján a béke, és biztonság iránti vágy volt nagyon erős. Ez pedig szavazói tömböket szakított le, vagy tartott otthon. Ez a kétharmadra valid magyarázat lehet. Az még kérdéses, hogy empirikus módon alátámasztható-e, hogy ez az összefogás ellenzéki oldalon győzhetett volna-e. Ha elfogadjuk azt a magyarázatot, hogy a Jobbik szavazóinak jelentős része sohase ment az összefogással, akkor a válasz az egyértelmű nem. De valójában nem tudjuk ezt alátámasztani még egyértelmű adatokkal. Az a beszélgetésben kiderült, hogy az ellenzéki pártok között együttműködésnek nincsen alternatívája. Ez főleg önkormányzati szinten látszik egyértelműen. Ugyanakkor még a siker receptje sem látszik, ez pedig átmenetileg biztosan demoralizáló erővel bír majd.

Az ellenzék választási kilátásairól, az Orbán-rezsim kiépülésének folyamatáról és túlélési esélyeiről beszélgetett Labanino Rafael politológussal, a közép-európai közpolitikák kutatójával, közíróval Szűcs Zoltán Gábor, az Új Egyenlőség vendégszerkesztője.   Paradox módon annak ellenére is meglepően jók az ellenzék esélyei az április 3-i választás előtt, hogy Magyarország választási autoriter rezsim, írta Labanino Rafael nemrég az Azonnalin. A podcastban erről azt mondta, hogy a paradoxon magának a rezsimnek a logikájához tartozik. Fontos látni, hogy egy ilyen rezsim nem érthető meg a demokrácia/diktatúra ellentétpár leegyszerűsítő logikája szerint. Magyarország széleskörű szakmai konszenzus szerint hibrid rezsim. Egy ilyen rezsimben nincs elvi akadálya az ellenzék győzelmének (még a Milosevics-rezsim is választásba bukott bele, ha nem is egyszerűen, kellettek hozzá utcai megmozdulások is), másfelől a rendszerszintű torzítások minimalizálják annak esélyét, hogy a hatalmon lévők vereséget szenvedhessenek. Labanino Rafael egyike volt azoknak, akik viszonylag korán, már 2014 előtt egyértelműen jelezték, hogy Magyarország politikai berendezkedése nem demokratikus többé (2013 áprilisában, a Népszabadságban jelent meg erről írása). Hogy honnan lehetett ezt már akkor tudni? Valójában a Fidesz és tágabb környezete meglehetősen őszintén beszélt a rendszerváltó szándékaikról 2010 környékén, a centrális erőtértől „az egyszer kell nyerni, de nagyot”-on át nemzeti együttműködés rendszerének bejelentéséig, a Fidesz belső pártéletének kultúrájáig, a belső demokrácia felszámolásáig, és persze már 98-2002 között is volt egy csomó jel, hogy van egy tekintélyelvű drive. Nem volt egyébként törvényszerű, a régiós tapasztalatok alapján, hogy ez egy jobboldali tekintélyelvűségként fog megjelenni. Nem csak, mert Antall József nem ezt képviselte, hanem mert a régióban (pl. Románia) létezett a baloldali tekintélyelvűség jelensége is. Nálunk végülis a Fidesz egy jobboldali változatot teremtett meg és vitt sikerre. Egyszóval tehát számos világos előjel volt, ezért sem gondolta 2010 környékén, sok más elemzővel ellentétben, hogy nem lesz baj egy esetleges Fideszes kétharmadból. S valóban, a folyamat hamar beindult és 2013-ra, az alaptörvény negyedik módosítása be is tetőzte az autoriter rezsim kiépítését. S hogy mit várhatunk április 3-ától? Egyrészt, az ellenzék által követett stratégia tankönyvi példája az autoriter rezsimek leváltására szolgáló úgynevezett „választási modellnek” (Magyarországon egyébként Karácsony Gergely javasolta elsők között, akkor még technikai koalíciót emlegetve), aminek az erejét mutatja, hogy a kutatók szerint sikerrel kecsegtet akkor is, ha a gazdasági helyzet rossz, akkor is, ha a gazdasági mutatók jók az adott országban. Ráadásul az előválasztás valóban nagyon erős felhatalmazást adott az ellenzéknek és komoly szakpolitikai programalkotó munkát végeztek el. Másrészt, meglehetősen késő van: több mandátum sorsa még csak nem is a rendszerszintű torzításokon múlik majd, hanem olyasmiken, amik nyílt választási csalásként értelmezhetőek. És mégis, mivel a rezsim nagyon sok tekintetben informális gyakorlatokon múlik, nem kőbe vésett szabályokon, a kormány esetleges választási veresége esetén a rezsim alapjai sokkal ingatagabbnak fognak bizonyulni, mint amilyeneknek most látszanak. A rendszer gyengébb, mint amilyennek tűnik.

Az ellenzéki listaállítás időszakában jó néhány hét telt el az akörül zajló vitákkal, hogy teljesíthető-e a vállalás, miszerint kerüljön befutó listás helyre három roma származású politikus. Berki Sándor, a Párbeszéd Nógrád megyei szervezetének vezetője ennek kapcsán arra emlékeztetett az Új Egyenlőség podcastjában, hogy az egyéni kerületi előválasztáson mindössze egy jelölt, a momentumos Lőcsei Lajos indulhatott el, ami bizonyosan nem fejezte ki a romák társadalmi arányát. Az Egységben Magyarországért listáján végül is Berki Sándor a 15., Lőcsei Lajos a 20. helyen szerepel és a 25. helyre kerülő jobbikos Varga Ferenc is minden bizonnyal az országgyűlés tagja lesz az április választás nyomán. Berki Sándor ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy a legfontosabb a politikai szándék, amely végre elég erős volt ahhoz az ellenzéki oldalon, hogy a roma képviseletnek helyet adjon. Erre már csak azért is szükség volt, mert az ellenzék a kistelepüléseken, a legszegényebb rétegekben, valamint a romák körében nem tudta megvetni a lábát az elmúlt évtizedben, sőt Berki Sándor szerint igazán erős kísérlet sem történt erre. Nem vitás, hogy sok fontos ügyben az ellenzék alkalmanként kinyilvánította szolidaritását a roma közösséggel, ám arra irányuló folyamatos, tartós és hathatós erőfeszítés nem történt, hogy alternatívát állítsanak a Fidesszel szemben. A kormánypárt a kiszolgáltatottság, az információhiány, a kényszerítés eszközeivel jut hozzá a romák szavazatainak nagy részéhez, ezekkel a módszerekkel szemben már az is esélyt kínál, ha egyáltalán látszani kezd egy másik lehetséges választás. Berki Sándor szerint ezt a munkát kezdte most meg az ellenzék, és ha nem is tudják most még a roma voksok többségét megszerezni, minden egyes áthúzott szavazat a Fideszt gyengíti. Az ellenzéki roma politikusoknak abban lehet különösen nagy szerepe, hogy személyes hitelességük révén építsenek bizalmat a roma közösség tagjaiban a politikai változás lehetősége iránt. Mindez nem pusztán választásmatematikai szempontból fontos, hanem azért is, mert Berki Sándor szerint elsősorban az uniós támogatások révén ma is rendelkezésre állnak azok a források, amelyek révén a romák életének oktatási, egészségügyi, lakhatási, közlekedési és közműfeltételei radikálisan javíthatók lennének, ehhez azonban meg kell akadályozni a pénzek korrupciós elszivárgását és át kell alakítani a helyi elosztási rendszereket, hogy a pénz tényleg a megoldandó feladatokra jusson. Olyan fejlesztésekről van szó, amelyek nem csak a romák, hanem az egész társadalom, egy-egy helyi közösség valamennyi tagjának érdekét szolgálják: ami jó a romáknak, az előnyös az egész társadalomnak. Berki Sándor emellett arra is készül, hogy más frakcióban helyet foglaló roma képviselőtársaival folyamatosan egyeztetni fognak, és tevékenységüknek kiemelt része lesz az érintettek meghallgatása, bevonása is. Ezen kívül Berki, aki munkásként dolgozott két évtizeden keresztül, a kétkezi dolgozók hathatós érdekképviseletére is készül a parlamentben.

Hogyan reagált az orosz-ukrán háborúra a cseh és a szlovák politika? Mit tesznek a menekültekért és hogyan lépnek fel az orosz dezinformáció ellen? Ezekről a témákról beszélgetett Bőtös Botond újságíróval Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.   A február 24-én indult orosz-ukrán háborút mind a cseh, mind a szlovák politika úgy értékeli, hogy az orosz katonai invázió új fejezetet nyitott a 21. század történelmében, amely alapjaiban változtatta változtatja meg a helyesnek tartott biztonságpolitikát és az állampolgárok hétköznapokhoz való viszonyát.   Csehországban nemzeti egység alakult ki az orosz invázió elítélésében. Annak ellenére, hogy Csehországban jelentős politikai szereplők – Miloš Zeman köztársasági elnök vagy Tomio Okamura, a szélsőjobboldali Szabadság és Közvetlen Demokrácia párt elnöke – korábban oroszbarát irányvonalat képviseltek, a cseh fősodor és a társadalmi közhangulat hatására még ők is elítélték az orosz agressziót, és Ukrajnát támogató nyilatkozatokat tettek. Az éles váltásnak a társadalmi nyomás a magyarázata: a cseh lakosság több mint 90 százaléka támogatja az ukránokat, ami jelentős adományozási hajlandósággal párosul, és több tízezres, háborúellenes tüntetésekben is megnyilvánult az elmúlt hetekben.   A szlovákiai politikai elit és közvélemény viszonyulása a háborúhoz kevésbé egységes. Míg a társadalom többsége és a kormányzó politikai pártok támogatólag lépnek fel Ukrajna mellett, és elítélik a háborút, addig az ellenzéki pártok (főként a Robert Fico vezette Smer-SD, a szélsőjobboldali Marian Kotleba vezette mozgalom (L’SNS) vagy az előbbiből kivált szintén szélsőjobboldali Republika mozgalom) a konfliktust bagatellizáló narratívával jelentek meg. A korábban szürke hivatalnokként aposztrofált Eduard Heger miniszterelnök és Zuzana Čaputová köztársasági elnök folyamatosan hangsúlyozzák Szlovákia Európai Unióhoz és a NATO-hoz való tartozását, illetve elítélik Oroszország agresszióját, így a fenti vélemények érdemben nem képesek befolyásolni a politikai fősodort.   Csehországban tehát marginális, míg Szlovákiában is kisebbségi vélemény a magyar kormány által képviselt viszony az orosz-ukrán háborúhoz. A két ország állampolgárainak kulturális emlékezetében az 1938-as és az 1968-as emlékek is élénken élnek. Ebből kifolyólag Bőtös Botond szerint Orbán Viktor és a visegrádi négyek további három vezetője politikai és kulturális szempontból sincs már egy „légtérben”, a közös megjelenések a háború kitörése óta csak protokollárisnak tekinthetők.   Míg a magyar közmédiában jelentős szerephez jut az orosz dezinformáció és az orosz narratívához kapcsolódó háborús értelmezés, addig Csehországban és Szlovákiában is jelentős lépéseket tettek a háború kitörése óta: több esetben indítottak eljárást vélhetően kémtevékenység miatt állami vezetők és diplomaták ellen, valamint szigorították a büntetőtörvénykönyveket is a hatékonyabb fellépés érdekében.   Szlovákiába az elmúlt három hét során megközelítőleg 210-250 ezer, míg Csehországba 100 ezer ukrajnai menekült érkezett. A két országban egyaránt szolidaritási hullám söpört végig az állampolgárok körében, azonban mindkét országban az állam is jelentős erőforrásokat és figyelmet fordított a menekültválság rövidtávú kezelésére. Megkönnyítették a vízumhoz való jutást, folyamatos tájékoztatást biztosítanak a menekültek számára a lehetőségeikkel kapcsolatban, illetve nagy figyelmet fordítanak a megfelelő elhelyezés és lakhatás terén.

Az Ukrajna elleni orosz katonai támadások lassan két hete zajlanak, és ennek következményeiként egyre nagyobb gazdasági károkkal kell Magyarországnak számolnia. Miért a forint kapja a rubel után a legnagyobb pofonokat, és mit lehetne tenni azért, hogy az infláció ne legyen tartósan kétszámjegyű? Erről szól az Új Egyenlőség podcast legújabb adása, amelynek Pogátsa Zoltán közgazdász, az Új Egyenlőség főszerkesztője volt a vendég. A beszélgetés időpontjában a forint átlépte a 400 forintos határt az euróval szemben. Az infláció 10% feletti mértékű lehet, sőt már az élelmiszerek esetében ez már a valóság. Egyre növekszik a jegybanki kamat, és nehéz megállítani ennek a gazdaságban való megjelenését. A beszélgetés első részében arra kerestük a válaszokat, hogy miért a magyar forint szenvedi el az orosz rubel után a legnagyobb pofonokat. Pogátsa Zoltán szerint ennek nem feltétlenül fundamentális okai vannak, hanem az orosz energiahordozóktól túlozott függősége a magyar gazdaságnak. Szerinte az alapvető gond az, hogy nem látják a piacok azt az elkötelezettséget, amivel ezen a magyar kormány enyhíteni akarna. Paks II. melletti kiállás azt jelzi, hogy nagyon sérülékeny a gazdaság, ha nincsen orosz együttműködés. Az üzemanyagokra, egyes élelmiszerekre, vagy akár a kamatokra rárakott mesterséges „sapka” elfedi a problémát. Ezért sokkhatást okoz majd, ha ezek eltűnnek a rendszerből. Ezért – bár politikai naptár  szempontjából, azaz a választások előtt közvetlenül – ezek gyors segítség látszatát kelthetik, de nem fenntartható intézkedések. E helyett Pogátsa Zoltán szerint szociálpolitikára lenne szükség, amely a nehéz helyzetbe kerülteknek tartós segítséget adhat.