Nyílt forrás - Egy podcast a tudás szabadságáról, könyvekről és azokról, akik gondolkodnak

Kresztyankó Annamária tíz éven át figyelte testközelből három magyarországi cigány közösség gyerekeit és családjait: hogyan szólnak egy magzathoz, hogyan ugratják egymást a fiúk, hogyan lesz a kedvességből női, a vagányságból férfi erény, hogyan beszélünk másként a konyhában, az osztályteremben, a buszon vagy az orvosnál. És közben lassan kiderül valami zavarba ejtő: amit az egyik világ udvariatlanságnak, hangosságnak vagy nyelvi hiánynak hall, az a másikban lehet humor, otthonosság, erő vagy pusztán a dolgok természetes rendje.

Minden mondatban ott van valami abból, honnan jövünk, kik között tanultunk megszólalni, kitől várunk elismerést, és kitől tartunk. Az iskola különös hely ebből a szempontból és félelmetessé is tud válni, mert egyszerre ígéri, hogy új nyelveket ad a gyereknek a világhoz, és kockáztatja, hogy közben leértékeli azt, amelyet már otthonról magával hozott.

A gyerekek pedig mindezt még le is rajzolják. A szép beszéd a fejbe kerül, a düh a gyomorba, a kedvesség a szívhez. És amikor arra kérik őket, rajzolják le azt a szobát, ahol majd felnőttként élni szeretnének, néha alig változik valami a jelenhez képest.

Annamária kutatása arra figyelmeztet, hogy talán nem az a legfontosabb kérdés, hogyan tanítjuk meg a gyereket „szépen beszélni”, hanem az, hogy megtanulunk-e elég pontosan hallgatni ahhoz, hogy észrevegyük: ugyanaz a mondat lehet sértés vagy tréfa, erőfitogtatás vagy szeretet – attól függően, hogy milyen világban hangzik el.

Talán egy jó iskola éppen ott kezdődik, ahol ezeket a világokat nem egymás ellen, hanem egymás számára próbáljuk lefordítani.

Kresztyankó Annamária kutatóként a nyelvi szocializációval foglalkozik, gyakorló középiskolai tanár, aki a nyelvi egyenlőtlenségek, a beszédmód és az identitás kapcsolatának területét vizsgálja. A magyarországi cigány gyerekek és családok nyelvhasználatának feltérképezése során azokra az ütközési pontokra és konfliktusokra koncentrált, amelyek az otthon elsajátított kommunikációs gyakorlatok és az iskolai nyelvi normák eltéréséből fakadnak. Saját kutatási módszerként dolgozta tovább a szociokulturális nyelvi portfóliót, amely rajzok, beszélgetések és önreflexió segítségével teszi láthatóvá, hogyan gondolkodnak a gyerekek saját beszédmódjaikról és identitásukról. Kutatói szemléletére jellemző, hogy a nyelvi különbségeket nem hiányként vagy „deficitként”, hanem eltérő szocializációs mintázatokként igyekszik értelmezni. Tízéves terepmunkájának eredményeit A szocializáció nyelvi különbségei – Beszédmód és identitás cigány közösségekben című kötetében foglalta össze, amely egyszerre szól a nyelvről, az iskolai sikerességről, a nemi szerepek kialakulásáról és a társadalmi egyenlőtlenségek mindennapi tapasztalatáról.

A beszélgetésben említett könyvek:

Kresztyankó Annamária: A szocializáció nyelvi különbségei – Beszédmód és identitás cigány közösségekben

Erdős Virág: Eltérő tartalom

Bognár Bulcsu vallássziológus az európai vallásosságot a társadalmi terek felől olvassa: a templom, a család, a test, a munkahely, az online világ, a politikai nyilvánosság és a nemzeti képzelet változó viszonyrendszere felől. Arra kíváncsi, hogy milyen válaszok születnek, ha nem azt kérdezzük először, hogy fogy-e a hit, hogy ritkulnak-e a templompadok, gyengülnek-e az egyházak, hanem azt, hogy hová költözik át a transzcendens tapasztalata.

Arról beszélgetünk vele, hogyan alakul át a vallás, amikor kilép a szűken vett szakrális térből, és megjelenik a wellnessben, a testkultúrában, az identitáspolitikában, a kultúrharcokban vagy éppen a vezérhez fűződő lojalitásban.

Szó lesz szekularizációról és „moralizálás nélküli hitről”, politikai kereszténységről és vallási szinkretizmusról, LMBTQ-vitákról és morális pánikról, valamint arról a különös európai paradoxonról, hogy miközben az intézményes vallásosság visszaszorul, a szentség nyelve tovább él, ám éppenséggel más terekben, más formákban és más célokra használva, mint ahogy az elmúlt századokban zajlott.

Bognár Bulcsuszociológus, habilitált egyetemi docens a vallást a modern és posztmodern társadalmi terek, az értékrendek, a nyilvánosság és a politikai diskurzus összefüggésében vizsgálja. Kutatási arra irányulnak, hogy miként változik meg a vallás szerepe akkor, amikor az egyházhoz kötött vallásosság visszaszorul, de a transzcendens iránti igény nem tűnik el. A vallásosság megjelenik a testhez, a gyógyuláshoz, a nemzeti identitáshoz, a közösségi hovatartozáshoz és a hatalomhoz fűződő viszonyainkban.

Vallás és társadalom Európában című kötete egyszerre társadalomelméleti áttekintés és empirikus kutatás: a szekularizált vallásosság, a „moralizálás nélküli hit”, a politikai kereszténység, az LMBTQ-kérdés körüli morális pánik, valamint a vezérkultusz és a vallásos értékrend kapcsolatának provokatív kérdéseit járja körül.

A beszélgetésben említett könyvek:

Bognár Bulcsu: Vallás és társadalom Európában

Charles Taylor: A Secular Age / Egy szekuláris kor

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Az Egyesült Államok 250 éves. De vajon van-e még előtte újabb 250 év?

Amerika sokáig nemcsak országként gondolt magára, hanemküldetésként: alkotmány, zászló, szabadság, Isten áldása és egy hallgatólagos közmegegyezés arról, hogy a politikai harc mögött mégis van valami közös. Ezt nevezzük amerikai civil vallásnak. Olyan jellemzője ez az Egyesült Államoknak, amelyet itt az Atlanti-óceán túlpartján adottságnak látunk, de amely valójában évszázados küzdelmek és fejlődés eredményeként született és formálódott.

De mi maradt ebből Trump után – vagy Trump második elnöksége alatt? A „God bless America” még közös ima, vagy már csak kampányfegyver? A vallás összetartja Amerikát, vagy éppen a politikai törésvonalakat mélyíti tovább?

Pintér Károllyal, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensével arról beszélgetünk, hogy merre tart az amerikai vallásosság: szekularizáció, evangelikál politikai mozgósítás, vallásos nacionalizmus vagy egy új, még alig látható közös nyelv felé.

Amerika 250 éves. A kérdés az: hisz-e még önmagában?

Pintér Károly amerikanista, akinek kutatásai azEgyesült Államok történetének, politikai kultúrájának, vallásosságának és alkotmányos hagyományainak összefüggéseire irányulnak. Több mint egy évtizede kutatja, hogyan fonódott össze az amerikai nemzettudatban a szabadság, az alkotmány, a protestáns örökség, az elnöki retorika és az isteni kiválasztottság képzete. A beszélgetésben különösen arra keressük vele a választ, hogy Donald Trump politikai korszaka után létezik-e még az amerikai civil vallás mint közös nyelv, vagy az Egyesült Államok 250. születésnapjára ez a hallgatólagos közmegegyezés végleg felbomlóban van.

A beszélgetésben említett könyvek:

Pintér Károly: Isten áldja Amerikát!

Robert N. Bellah 1967-es tanulmánya az amerikai civil vallásról

Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia

Abraham Lincoln: Gettysburgi beszéd

Francis Bellamy: Pledge of Allegiance / amerikai zászlóeskü

József Attila: Hazám

Isaac Asimov:  Alapítvány-trilógia

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

Bill of Rights / első alkotmánykiegészítés

Jakab király Bibliája / King James Bible

The Apprentice – Donald Trump reality showja

Mi történik, amikor a város egyszer csak vidékre költözik — nem kirándulni, nem nyaralni, hanem új életet, tiszta levegőt, régi házat, csendet, közösséget és persze egy kicsit önmagát keresni? Tomay Kyrával arról beszélgetünk, hogyan lesz a pusztuló parasztházból vágyott ingatlan, a falusi piacból életstílus, a Káli-medencéből státuszszimbólum, a helyiből néha statiszta, a gyüttmentből pedig új őslakos. A kérdés nem egyszerűen az, hogy kik jönnek és kik mennek. Hanem az, hogy amikor megérkezik a városi képzelet a faluba, marad-e még hely a falunak magának.

Tomay Kyra szociológus, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának oktatója, a vidéki dzsentrifikáció, a városból vidékre költözés, a középosztályi életstratégiák és a helyi társadalmak átalakulásának kutatója. Munkája különösen izgalmas, mert nem romantizálja a vidéket, de nem is démonizálja a beköltözőket: azt vizsgálja, milyen társadalmi, gazdasági és kulturális folyamatok indulnak el akkor, amikor a városi értelmiség, a turizmus, az ingatlanpiac és a helyi közösségek egymás életébe lépnek.

A beszélgetésben említett könyvek:

Tomay Kyra:Bebírók és gyüttmentek: A városból vidékre költözők motivációi, percepciói és a költözésük következményei a vidék fejlődésére.

Térey János:Káli holtak

Benkovics Júlia: Megvan?

Huszár Ákos:Az osztály hosszú árnyéka

Nancy Fraser:Kannibál kapitalizmus

Sárkány Péter egyetemi tanárként a nevelésfilozófia, a szociálpedagógia, az alkalmazott etika, a vallási és filozófiai antropológia találkozási pontjain dolgozik. Mégpedig az egyik legnehezebb, de sok szempontból legfontosabb területen: a segítő szakmákra készíti fel hallgatóit. Tőle is, és hallgatóitől is az intézményrendszer mintha elvárná a forintosítható a produktivitást, a társadalom egésze pedig mintha hajlamos lenne nagyobb jelentőséget tulajdonítani azoknak a problémáknak, amelyeket könnyen le lehet fordítani a pszichológia individualitás-központú nyelvére.

Sárkány Péter mégsem tesz úgy, mint Churchill, aki nem ígérhetett mást, "csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket. " És bár nem ígéri nekik, hogy itt majd megvalósíthatják magukat vagy versenyképes skilleket gyűjthetnek, azt igen, hogy ezekben a szakmákban időnként elveszítik majd önmagukat – hogy talán éppen így találjanak rá valamire, ami nagyobb náluk.

De milyen embert akarunk képezni ma? Milyen képet sugároz erről az állam, és milyet a piac? És milyen kihívást hoz mindeközben a legújabb technológia?

A beszélgetésben említett könyvek:

Sárkány Péter: Szociális szakmaelméletek

Sárkány Péter: Képzés és gondolkodás. Nevelésfilozófiai vázlatok

Thomas Mann: A varázshegy

Ex Corde Ecclesiae (II. János Pál pápa apostoli rendelkezése a katolikus egyetemekről 1990. augusztus 15.)

Tudelai Benjáminnak és Regensburgi Petahjának az utazás nem helyváltoztatás volt, hanem gondolkodási forma, vallási életük része. Ők nem városokat, kikötőket és szent helyeket jártak be, hanem a világ értelmét keresték. Útleírásaik egyszerre földrajzi beszámolók és identitástérképek, amelyekkel a reményt hozták el egy szétszórt közösség számára. Benke Lászlóval azt vizsgáljuk, hogyan kezd párbeszédet a tapasztalat a hagyománnyal, a legenda a valósággal, a vallási képzelet a történeti emlékezettel – és hogyan válik az utazási irodalom eme nagyon különleges szegmense a középkori európai zsidóság önmegértésének speciális műfajává.

Benke Lászlóhebraista, műfordító és filológus, a középkori héber irodalom és a zsidó utazási irodalom elmélyült kutatója, akinek Jan Assmann műve is fontos inspirációforrás. A munkája középpontjában álló szövegekben lenyűgöző módon forr egymásba a vallási hagyomány, a kulturális emlékezet és a történeti tapasztalat. Fordítóként és értelmezőként is ismert, aki irodalmi stílusban teszi mai magyar nyelven hozzáférhetővé számunkra azt a gondolkodásmódot, amelyben az utazás a világ határainak és az ember saját értelemvilágának egyidejű felderítését jelentette.

A beszélgetésben említett könyvek:

Benke László (ford. és szerk.):Középkori zsidó utazók. Tudelai Benjámin és regensburgi Petahja útleirasai

Jonathan Swift:Gulliver utazásai

Johann Wolfgang Goethe: Utazás Itáliában (Önéletrajzi írások)

Jan Assmann: A kulturális emlékezet

Jan Assmann: Uralom és üdvösség. Politikai teológia az ókori Egyiptomban, Izraelben és Európában

Cene-rene

Babilóniai Talmud

A színház mérhető emberi folyamat – erről beszélgetünk Simon Balázs rendezővel, akinek kutatásai úttörő technológiai eszközökkel közelítenek ahhoz a kérdéshez, amelyet a színház hosszú ideig többnyire az „ösztön”, a „tehetség” vagy a „titok” nyelvén írt le: mitől működik egy előadás? Mi történik a néző figyelmével, testével, légzésével, idegrendszeri és érzelmi válaszaival akkor, amikor a színpad valóban hatni kezd? Mit mutatnak meg a mérések, amelyek először tesznek képessé bennünket arra, hogy a színházi jelenlétet, a bevonódást és az összehangolódást ne pusztán értelmezzük, hanem bizonyos értelemben vizsgáljuk is? És továbbgondolva: mit jelenthez mindez például a sportpszichológia területén?

A beszélgetés tétje messze túlmutat a színházelméleten. Szó esik improvizációról, kollektív figyelemről, a néző aktív részvételéről, valamint arról a meglepő és izgalmas összefüggésről, amely a színház és a hipnózis között egyértelműen kimutatható. Nem arra törekszünk Simon Balázzsal, hogy a művészetet varázstalanítsuk és technológiai nyelvre fordítsuk le, hanem arra, hogy közelebb kerüljünk annak megértéséhez, hogyan születik és hogyan épül fel a színpadi hatás architektúrája.

Simon Balázs DLA

Beszélgetőtársam rendező, kutató, az Utcaszínházi Alkotóközösség vezetője, a színházművészet doktora. Balázs a színházat nem zárt intézményi formaként, hanem emberek közötti kapcsolatteremtésként gondolja el. Rendezői és pedagógiai munkáját hosszú évek tereptapasztalata formálta, utcai, falusi és periférikus közösségekben, inkluzív és művészetterápiás kontextusokban dolgozik, miközben az Utcaszínházi Alkotóközösség vezetőjeként azt kutatja, hogyan lehet a színházi eseményt valódi részvétellé, közös figyelemmé és közösségi tapasztalattá alakítani. Számára a művészi alkotás, a társadalmi érzékenység és a közösségépítés nem válnak el egymástól, az ő színháza egyszerre esztétikai forma, pedagógiai helyzet és társadalmi kapcsolat.

A beszélgetésben említett könyvek:

Simon Balázs: Áramlat a színházban. A részvétel pszichofiziológiája

Csíkszentmihályi Mihály: Flow – Az áramlat

Judson Brewer: A szorongás feloldása

A hang több fizikánál: kapcsolat anya és gyermek között, élő és halott között, ember és közösség között. Ebben az epizódban arról beszélgetünk, mit őriz a hang, amikor minden más változik, hogy hogyan válik a népdal emlékezetből jelenlétté, és egyetlen dalban hogy fejeződik ki egy közösség tapasztalata.

Lovász Irén Kossuth-díjas népdalénekes, antropológus és valláskutató, akinek munkássága az emberi hang testi, lelki és közösségi dimenzióit vizsgálja és élteti. Előadóművészként a magyar néphagyomány archaikus rétegeit szólaltatja meg, kutatóként pedig a szakrális kommunikáció, a népi imádságok és a hang gyógyító szerepének összefüggéseit tárja fel. Életművében művészet és tudomány nem külön utak, hanem ugyanannak a kérdésnek két hangfekvése: hogyan vezet vissza az éneklés önmagunkhoz és egymáshoz.

Augusztusi láz. Így nevezzük az első világháborús hadüzeneteket követő elsöprő lelkesedést – amely egész Európában szinte minden olyan hangot elfojtott, amely kételyt fogalmazott meg. De hogyan fogadta, és főként: hogyan készítette elő az értelmiség az első világháborút? Ezt a kérdést vizsgálja Molnár Eszter Edina, a Petőfi Irodalmi Múzeum kutatója. Mint tőle megtudjuk, a látszólagos egyöntetűség mögött mélyreható különbségek is vannak: Kosztolányi Dezső rettegett a behívótól, miközben lelkes fordításokkal támogatta az első világháborút, Bauer Ervin gyűlölte a háborút, de szinte végig a fronton szolgált, de Csáth Géza, Balázs Béla, Kaffka Margit és Ritoók Emma is mindannyian a maguk módján viszonyultak az első világégést kísérő összeurópai pszichózishoz. Életük egyszerre példa, tanulságtétel, megrázó és lebilincselő kalandregény.

De hogyan született a háborús társadalom és kik bábáskodtak megszületésénél? Milyen retorikai fordulatokkal, metaforákkal és narratívákkal ágyazott meg az értelmiség a tragédiának, és milyen várakozásokat sulykoltak a hadüzenet előtt született írások? És milyeneket a háborús – cenzúrával terhes – idők írásai? Ki hogyan reagált arra, amikor az elképzelt háború álomképeit felváltotta a valóságos háború (brutalitás és halálfélelem, közösség és veszteség) megtapasztalása? Milyen lehetőségek álltak a férfiak, és milyenek a nők előtt, hogy szembenézzenek a mindannyijukat maga alá gyűrő történelem érzelmi súlyával?

Molnár Eszter Edina történész–irodalmár, az ELTE-n szerzett doktori fokozatot társadalom- és gazdaságtörténetből, kutatásainak középpontjában az első világháború érzelmi és mentális tapasztalatai állnak. Jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, ahol a 20. század eleji magyar irodalom és kultúra történeti kontextusain dolgozik. Margitka, van mégháború? című kötete az első világháború érzelemtörténetét vizsgálja: azt kutatja, miként élte meg a korszak értelmisége – írók, publicisták, gondolkodók – a háború kitörését, a lelkesedést, a kételyt és a kiábrándulást. Munkája egyszerre pszichobiográfia és érzelemtörténet, lebilincselő könyvében roppant forrásanyag – naplók, levelek, sajtó – érzékeny elemzésével árnyalja a háborús „nemzeti egység” lidérces délibábját.

A beszélgetésben említett könyvek:

Molnár Eszter Edina: Margitka, van még háború?

Jeffrey Verhey: The Spirit of 1914. Militarism, Myth, and Mobilization in Germany

Bauer Ervin: Elméleti biológia

Giuseppe Berto: Vörös az ég

Milyen világ és hogyan jut arra az elhatározásra, hogy egy Gyula környéki elhagyatott telep, egy romos Wenckheim-kastély, egy türingiai kisváros magukba záródó világairól akarjon olvasni? Hogyan és milyen zene tudja megszelídíteni Krasznahorkai hurkolódó mondatait, amelyek ritmusa a Sátántangó és az azt körülvevő írások egymásra torlódó hullámzásában formálódott, utat törve egy áradó életműnek? És mit árul el a világról és rólunk, hogy időről-időre nagyobb visszhangot vertek ezek a hullámok külföldön, mint Magyarországon, amelynek nyelvéből, történelméből és sarából táplálkozik?

Szabó Gábor irodalomtörténész szellemesen és a filozófiai kérdések iránt is nyitottan közelít ezekhez a kérdésekhez. Nemcsak értő olvasó és elmélyült kutató, hanem kiváló társalgó is. A kilencvenes évek közepén, kollégiumi szobájában a Balaton és a Trabant együttesek zenéjét, Víg Mihály dalait hallgatva olvasta Krasznahorkai első regényét, és azok közé tartozik, akik nemcsak a hatása alá kerültek, de igyekeznek a megfejtés ábrándjáról sem lemondani.

Beszélgetésünk a Sátántangótól A magyar nemzet biztonságán át egészen Flaubert-ig és Thomas Bernardig ível, miközben mindvégig ott kísért a ki nem mondott kérdés: vajon mit tud rólunk, magyarokról és nem magyarokról Krasznahorkai, amivel képes az olvasókat világszerte lenyűgözni és magához láncolni. Szó lesz az autonóm nyelvről és az apokaliptikus poétikáról, az angyalokról és a fordításról, a (hamis) prófétákról és az írói tudásdeficitről. Szó esik a Nobel-beszéd metafizikai horizontjáról, a magyar és nemzetközi recepció különbségeiről, valamint arról, hogyan lehet ma egyetemistáknak Krasznahorkait megmutatni.

Szabó Gábor irodalomtörténész, egyetemi oktató, a kortárs magyar próza egyik legfontosabb értelmezője. Kritikáiban és tanulmányaiban következetesen az életművek belső poétikai logikáját vizsgálja, különös figyelemmel a filozófiai és kultúrfilozófiai összefüggésekre.

Krasznahorkai Lászlóról írott monográfiája hiánypótló összegzése a szerző nemzetközi jelentőségű prózavilágának, és fontos híd a magyar kritikai hagyomány és a kortárs elméleti diskurzus között.

A beszélgetésben említett könyvek:

Szabó Gábor:Kilátás az utolsó hajóról. Krasznahorkai László prózavilága

Krasznahorkai László:Sátántangó

Krasznahorkai László:A magyar nemzet biztonsága

Krasznahorkai László:Herscht 07769

Krasznahorkai László:A Théseus-általános

Gustav Flaubert:Bovaryné

Gustav Flaubert:Érzelmek iskolája

Mit látunk valójában a színpadon? Egy testet – vagy egy szerepet? Jelenlétet – vagy illúziót?

Ebben az epizódban Závada Péter drámaíró-filozófus-költővel a színházi tapasztalat legbelső rétegeibe hatolunk be. A husserli fenomenológia fogalmaival – epokhé, képtudat, fantázia – felvértezve arról beszélgetünk, hogyan születik meg a színház a néző tudatában, miként „rezeg” a tapasztalat az illúzió és a valóság határán, és hogy mit jelent jelen lenni a nézőtéren.

Szó esik a színész testéről, a performansz és a polgári illúziószínház különbségeiről, a negyedik falról, a liminalitásról – és a tudatfilozófiai perspektívától elrugaszkodva arról, hogy miért nem pusztán esztétikai, hanem egzisztenciális tapasztalat a színház.

Ez a beszélgetés nem színházkritika, és nem előadásismertető. Hanem egy lassú, figyelmes közelítés ahhoz, ami velünk történik, amikor megtörténik a színház.

Závada Péter

Beszélgetőtársam költő, drámaíró, műfordító, dramaturg és filozófus, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet adjunktusa. Munkáiban a kortárs színházi gyakorlatot a fenomenológia, elsősorban Husserl tudatfilozófiája felől közelíti meg. Írásait és színházi gondolkodását alapvetően határozza meg a test, a jelenlét, az illúzió és a nézői észlelés kérdése, valamint a határhelyzetek, a „bent és kint” állapotának tapasztalata.

Az epokhé színpada című könyvében, mely 2023-ban elnyerte a Cogito-díjat, a színházat nem esztétikai vagy intézményi értelemben vizsgálja, hanem mint tudati eseményt: azt elemzi, miként születik meg a színházi tapasztalat a befogadóban, és az hogyan „rezeg” a szerep és a puszta test, a valóság és az illúzió határán. Alkotóként és gondolkodóként egyaránt érdekli a színház laboratórium-jellege, olyan térként definiálja, amelyben a figyelem, az észlelés és az önreflexió új formái próbálhatók ki.

A beszélgetésben említett művek:

Závada Péter: Az epokhé színpada

Alain Badiou: Etika

Alain Badiou: Szent Pál

Maurice Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája

Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac

Nemes Z. Márió: Irgalom és számonkérés

Lana Wachowski – Lilly Wahowski: Mátrix (The Matrix)

A Nyílt forrásban elsőként beszélgetek íróval – aki emellett a Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium vezető tanára. Tanári hitelesség, kiégés, az olvasás válsága, túlterhelt diákok, mesterséges intelligencia – ezek a témáink. Ez az epizód nem megoldásokat ígér, hanem tiszta gondolatokat egy szakmáról, amely csendben sokkal többet ad – és olykor: visz el – annál, mint amit kívülről látunk.

Bár nem így terveztük, de beszélgetésünk világosan rámutat, mit jelent egy burnout society közepén tanítani: fáradtságban, túlterheltségben, állandó készenlétben. A tanári autoritás Szabó Ádám történetében pozitív hatalom, amely egyszerre hang, jelenlét és kockázatvállalás. Alapja az a bátorsága, amellyel valaki nem szerepet játszik, hanem odaáll emberként egy osztály elé. Az így megteremtett térben az engedetlenség sem botrány, és nem is jelszó, hanem csendes nevelési gesztus, amit folyamatosan amortizál a mindannyiunkat körülölelő figyelemgazdaság, amely nem tanítani akar, hanem lekötni, nem érteni, hanem elérni. Az iskola ebben a zajban nem tud, és talán nem is akar versenyezni.

De mi a tétje ennek a beszélgetésnek? Ha van ilyen, akkor az nem módszertani bravúrokban ragadható meg, hanem egy erkölcsi dimenióban: hogyan marad meg az ember ott, ahol minden mechanizmus a szétaprózódásán dolgozik.

Szabó Ádám író a Trefort magyar nyelv és irodalom szakos vezetőtanára, aki évtizedek óta tanít a fővárosi középiskolai oktatásegyik meghatározó műhelyében. Pedagógiai munkájának középpontjában a tanári jelenlét, a hitelesség és az irodalom személyes megszólító ereje áll. Vezetőtanárként fiatal kollégákat kísér a pályára lépés első, kritikus éveiben. Tanárként – és a beszélgetésünk kiindulópontjául szolgáló, legújabb könyvében íróként is az érdekli, hogyan lehet a klasszikus és kortárs szövegeket élő beszéddé alakítani az osztályteremben. Nem módszerekről beszél, hanem arról, mit jelent embernek maradni egy osztályteremben, ahol harminc élet, történet és fáradtság ül vele szemben nap mint nap.  

Szabó Ádám: Tanárregény

Janne Telle: Semmi

Kertész Imre: Sorstalanság

Nádas Péter: Halott barátaim

Márai Sándor: Szindbád hazamegy

Szabó Magda: Az ajtó

Mit jelentett a szabadság, amikor a szabadságról nem lehetett beszélni?

Hogyan lett a pszichoterápia a huszadik századi Magyarország egyik legcsendesebb ellenállási tere – és hogyan tanított meg egy nemzedéket újra beszélni?

Ez a beszélgetés a magyar pszichoterápia 20. századi történetét követi végig: a háború utáni megszakítottságtól a Kádár-korszak zárt rendelőinek belső autonómiáján át az állambiztonság figyelő tekintetéig.

Szó esik arról is, hogyan épültek újjá a pszichoterápiás intézmények, milyen hatalmi kompromisszumok között dolgoztak a terapeuták, és hogyan rajzolódik ki mindebből a mai magyar lélekgondozás állapota.

Vendégem Papp Barbara, aki több tucat interjúból, személyes életutakból és archív forrásból rekonstruálja a szakma történetét – és közben azt is megmutatja, hogyan válhat a gyógyítás tere a szabadság egyik rejtett formájává. A beszélgetés a hallgatásról, a kimondásról, a félelemről és a megértésről szól – a bizalomról mint a demokrácia egyik legmélyebb reflexéről. Ebben az epizódban a Kádár-korszak belső történetét idézzük fel: nem a pártkongresszusok, hanem a terápiás rendelők és kórházi osztályok történetét. Azért a korszakét, amikor a lélektan a társadalmi túlélés egyik eszközévé vált, miközben egymástól elválaszthatatlanul volt jelen benne az állambiztonság tekintete és a bizalom kockázata.

A beszélgetés a csöndről és a kimondásról szól – arról a pillanatról, amikor valaki végre meghallja a másikat.

Dr. Papp Barbara

Beszélgetőtársam pszichológus, történész, a magyarországi pszichoterápia 20. századi történetének kutatója.

Munkáiban a terápiás gyakorlat és a társadalmi-történeti kontextus összefüggéseit vizsgálja, különös tekintettel a Kádár-korszak szimbolikus tereire és szakmai közösségeire.

Kutatásaiban oral history-interjúk, archív források és pszichológiai elemzések találkoznak.

A pszichoterápia történetét nemcsak tudománytörténeti, hanem emberi tapasztalatként értelmezi: a hallgatás és a kimondás közötti tér történeteként. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa, az ELTE Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék óraadó tanára.

Papp Barbara publikációi

A beszélgetésben említett könyvek:

Papp Barbara: Pszichoterapauták a Kádár-korszakban

Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának

Meszáros Judit: „Az Önök Bizottsága”: Ferenczi Sándor, a budapesti iskola és a pszichoanalitikus emigráció. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2008.

Van egy történet, amelyet négyszáz éve mesélnek újra és újra Phenjanban és mindkét Koreában. Főszereplője egy fiatal nő, szinte még gyermek, Kje Vol Hjang, aki a város védelmében feláldozta az életét. Kje Vol Hjang kiszeng volt, azaz „szórakoztató nő”, aki zenéléssel és a közösségi eseményeken való fellépéssel kereste kenyerét, és a konfuciánus felfogás szerint a társadalom pereméről érkezett.

Ám a legenda nem csupán múlt: Északon a mártíromság, Délen az identitás, mindenütt a női sors metaforája lett.

Ez a beszélgetés arról szól, hogyan válik a mítosz politikává — és viszont, a történelem emlékezetté — és viszont, és mi történik, amikor egy ország — akár kulturális, akár nagyonis fizikai értelemben — önmagát zárja karanténba.

Dr. habil. Csoma Mózes

Beszélgető partnerem történész, Korea-szakértő és diplomata, aki egyaránt otthon van a levéltárak mélyén és a phenjani külképviseletek mindennapi valóságában. Munkáiban nem a politikai szenzációt keresi, hanem a hangokat, amelyek a történelem réseiben szólalnak meg: legújabban a kiszeng (avagy gésa), Kje Vol Hjang történetét, aki a japán invázió idején áldozta életét hazájáért, és azokat a névtelen embereket és diplomatákat, akik a huszonegyedik századi Észak-Korea karanténvilágában próbálnak embernek maradni.

Csoma Mózes figyel, kérdez, de sosem ítél. Azt mutatja meg, ami a mítoszok és a diplomácia mögött mindig ugyanaz marad: az embert, aki történeteket mesél, hogy megőrizze önmagát a felejtés ellen. Legújabb könyve hősének, Kje Vol Hjangnak szobra ma is ott látható a Tedong folyó partján, de miközben citeráján a dal változatlan, a két Korában nagyon is elérő módon szólaltatják meg.

Csoma Mózes: A phenjani legenda

Csoma Mózes: Phenjani exodus

Csoma Mózes: Diszkózene a Kvangbok sugárúton

Farkas Vladimir: Nincs mentég. Az ÁVH alezredese voltam

Madácsy József húsz éven át ült az Anonim Alkoholisták (AA) ülésein, beszélgetve a mozgalom magyar tagjaival, megismerve világukat. Körben ülő emberek, a kimondott vallomás, taps a végén: a legtöbben az Anonim Alkoholisták mozgalmát így ismerjük az amerikai filmekből. A popkultúra a mélypontot gyakran megváltásként, a bukást vonzó történetként ábrázolja. De mi történik, ha a reflektorok kihunynak, és az emberi szó, vagy a hallgatás, a csend kerül előtérbe? Madácsy József antropológus könyve, A mélypont ünnepélye, az Anonim Alkoholisták magyar közösségét mutatja be: egy csoportot, amely egyszerre ismeri az amerikai modell örökségét és a hazai társadalmi valóságot.

Hogyan működik a józanodás közösségi kultúrája Magyarországon? Hogyan és miért született meg a mozgalom Amerikában, és hogyan honosodott meg nálunk? Ez a lebilincselő beszélgetés személyes tapasztatok alapján mutatja meg, hogy a józanság nem mítosz, hanem gyakorlat; nem egyéni dráma, hanem közösségi figyelem. A mélypont pedig, ha van is, nem a történet vége, hanem az új nyelv kezdete. Ahogy az Anonim Alkoholisták egyik szlogenje fogalmaz: „Annyira vagyunk betegek, amennyi titkunk van.”

Madácsy József könyve és munkája nem merül el a függőség éjszakájában, hanem azt a fényt mutatja meg nekünk, ami akkor születik, amikor emberek kimondják egymás előtt a kimondhatatlant.

Dr. Madácsy József PhD

Filozófiát, szociális munkát és néprajzot tanult a Pécsi Tudományegyetemen, majd húsz éven át kutatta az Anonim Alkoholisták magyarországi világát. Jelenleg a Közösségi és Szociális Tanulmányok Tanszék tanszékvezetője. Fő oktatási és kutatási területei a szenvedélybetegség, a felépülés lehetőségei és a segítő munka etikája. Egyetemi munkája mellett autogén tréner és addiktológiai tanácsadó a Rovienne Pszichológiai Központban, illetve az INDIT Közalapítványnál önkéntes munkában támogat problémás szerhasználattal küzdőket.

Publikációi

A műsorban említett könyvek:

Nagykönyv (ANONIM ALKOHOLISTÁK: Az alkoholizmusból felépült sok ezer férfi és nő története)

Madácsy József: A mélypont ünnepélye: Az Anonim Alkoholisták Közössége Magyarországon

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek

Csernobil. A szó önmagában is súlyos, visszhangot ver a 20. század utolsó negyedének kollektív tudatalattijában. Miközben 1986. április 26-ig Csernobil – ahogy 2019-ig a tízmilliós Vuhan – nevét Magyarországon alig ismerték, hamarosan egy egész korszak szimbólumává vált. Immár nem földrajzi név, és nem is csupán egy ipari katasztrófa hívószava – hanem egy pillanat, amikor a technológiai voluntarizmus, az államszocialista hatalomtechnika és a globális információs ökoszisztéma egyszerre remegett meg. Aki akkor élt, emlékszik: a gyerekek nem mehettek a homokozóba, a salátát fillérekért lehetett kapni, mégsem vette senki, és egy sor atomfizikai szakkifejezés vált hirtelen a köznyelv részévé.

Ebben az epizódban a médiát nem semleges közvetítő csatornaként vizsgáljuk, hanem mint szereplőt – sőt, mint történelmi tényezőt. 1986 áprilisában a szocialista hírgyártás és hírszolgáltatás történelmi léptékű próbával szembesült. Ma már az események minden másodperce ismert – de vajon akkor mit tudott a szovjet-orosz vezetés – felfogták-e a történtek súlyát? Mit tudott a magyar politikai vezetés? Mirőltudhatott, és mit tudott kideríteni a hazai sajtó? Milyen csatornákon keresztül gyűjtötte információit és hogyan állította elő az egész generációk politikai-társadalmi tudatát meghatározó híreket? És vajon hogyan élték meg 1986 magyar újságírói (és funkcionáriusai) mindezt, és tetteik tükrében vagyon kinek tartoznak elszámolással? Boldog Dalma médiakutató részletesen bemutatja, hogyan kelt életre egyfajta árnyék-nyilvánosság: hol burkoltan, hol félreérthetően, hol a sorok között. A magyar média – minden korlátja ellenére – nem adta meg magát feltartott kézzel a hallgatás törvényének. A sajtó nemcsak közvetített, hanem formált is: véleményt, attitűdöt, félelmet.

Csernobil – és annak médiavisszhangja – megingatta az államszocializmus egyik alappillérét, a totális információ-kontroll illúzióját, de arra is rámutatott, hogy a hiteles tájékoztatás többet követel, mint amire az akkori magyar sajtó (és politikai vezetés) képes volt. Az emberek érezték, hogy valami nem stimmel – és ez a felismerés a 80-as évek végének egyik első repedése volt. A közvélemény alakulása, a gyanakvás, a független információforrások keresése, mind hozzájárultak ahhoz a társadalmi és politikai átalakuláshoz, amit mi ma rendszerváltásként ismerünk. Csernobil tehát nemcsakkörnyezeti, hanem kognitív katasztrófa is volt – egy kollektív rádöbbenés arra, hogy a világ nem védett, és hogy a hírek is lehetnek veszélyesek. Ez a beszélgetés ennek a történetnek a rekonstrukciója – és a tanulságok mérlegelése.  

Dr. Boldog Dalma médiakutató

A Budapesti Gazdasági Egyetem adjunktusa, a hazai médiatörténet és propagandaelemzés fiatal, de már meghatározó szereplője. Kutatásai a szocialista korszak sajtómechanizmusaira, a cenzúra működésére és a hírstruktúrák változására fókuszálnak. A Budapesti Corvinus Egyetemen megvédett doktori disszertációját a magyar sajtó Csernobil-reprezentációjáról írta. Friss elemzéseiben a médiát nem passzív közvetítőként, hanem aktív társadalmi szereplőként vizsgálja. 2017 óta gondozza a Médiakutatómédiaelméleti folyóirat kritika rovatát, 2022 óta a lap szerkesztője, tagja a Central European Journal of Communication című kommunikáció- és médiatudományifolyóirat külső bírálói körének. Munkája különösen fontos abban a korban, amikor a közvélemény formálása ismét kiélezett politikai és morális kérdéssé válik. Ebben a beszélgetésben a csernobili baleset nyilvánosságtörténetén keresztül segít megérteni, hogyan ingott meg – és milyen irányba fejlődött tovább – a késő szocialista magyar tájékoztatás rendszere.

BoldogDalma művei

A beszélgetésben említett könyvek:

Boldog Dalma: Csernobilés a magyar média. Egy atomkatasztrófa lenyomatai

Gabriel García Márquez: Száz évmagány

Békés Csaba: Enyhülés és emancipáció. Magyarország, a szovjet blokk és a nemzetközi politika, 1944–1991

Ez az epizód Rembrandtról szól – de nem a megszokott módon. Rényi András, az ELTE professzora a festészetet nem puszta látványként, hanem filozófiai drámaként értelmezi. Szerinte Rembrandt művészete abban úttörő, hogy a kép nála színpaddá válik: a fény és az árnyék, a gesztus és a tekintet nemcsak elbeszél, hanem létrehozza azt a tapasztalatot, amelyben a néző maga is szereplővé válik. Beszélgetésünk különös fordulatot vesz, amikor a Rembrandt képei mögött meghúzódó drámák, bibliai történetek terében találjuk magunkat.

Rényi András az ELTE Bölcsészettudományi Karának egyetemi tanára, művészettörténész és esztéta, aki évtizedek óta a magyar szellemi élet meghatározó alakja. Tanulmányai és esszéi a művészettörténet, az esztétika és a filozófia határtereit járják be. Művei között ott találjuk a Gyönyörű ez a mai nap. A nyolcvanas és a kilencvenes évek magyar művészete(2003), Az értelmezés tébolya(2008) címűt, valamint legfrissebb, monumentális könyvét, a Rembrandt – A képek színjátéka(2024) című több mint 800 oldalas kortárs klasszikust. Ezekben ugyanaz az intellektuális kíváncsiság működik, amely Fodor Gézát Mozarthoz, vagy Charles de Tolnayt Michelangelóhoz vezette: a nagy művek titkát kutatni, ahol a forma mögött az emberi lét drámája rejlik.

Rényi a művekben – és elemzésükön keresztül – a megszólaló emberi választásokat és dilemmákat keresi, azt, ami a képekben bennünket érint. Munkásságában a Lukács György és Fülep Lajos nevéhez kötődő esztétikai hagyomány találkozik a legfrissebb nemzetközi művészettörténeti diskurzusokkal.

A beszélgetés során előkerülnek a szellemi hagyomány alapművei, az említetteken túl a Vasárnapi Kör szellemi öröksége, Svetlana Alpers Rembrandt’s Enterprise című munkája, amely a mestert vállalkozóként és stílus-márkaként mutatja be. És persze ott van Rényi saját monumentális kötete, a Rembrandt – A képek színjátéka, amelyből az egész beszélgetés kiindul.

Az adásban filozófusok és esztéták is felbukkannak: Lukács György és Fülep Lajos hagyománya, a már említett Tolnay Károly Michelangelo-kutatásai, valamint a modern esztétikai viták, amelyek a szerzőiség, a zsenikultusz és a művészettörténeti ikonográfia kérdéseit feszegetik. A hallgató így nemcsak festményekről és könyvekről hallhat, hanem arról is, hogyan fonódik össze a filozófiai gondolkodás és a képek drámai ereje.

A beszélgetésben említett könyvek:

Fodor Géza: Mozart operái, Gondolat, Budapest, 1972.

Charles de Tolnay: Michelangelo I–V. (The SistineCeiling, The Medici Chapel, The Tomb of Julius II, The Laurentian Library, The Last Judgment), Princeton University Press, 1943–1960.

Svetlana Alpers: Rembrandt’s Enterprise. The Studio andthe Market, University of Chicago Press, 1988.

Rényi András: Rembrandt – A képek színjátéka, L’Harmattan, Budapest, 2024.

Rényi András: Rembrandt – A képek színjátéka. Hermeneutikai kísérletek (online képmelléklet), L’Harmattan,Budapest, 2024.

Mit tehet az ember, ha tudja, hogy baj van – de mégsem tud nem remélni? Ebben a beszélgetésben Takács-Sánta András humánökológussal nem pusztán azt a kérdést feszegetjük, hogy megmenthető-e a világunk, hanem azt is, hogyan beszéljünk róla, és mit kockáztatunk azzal, ha túl hamar mondjuk ki: „nincsen remény.” A mélyalkalmazkodás teoretikusai szerint ideje elfogadni az összeomlást – nem puszta példázatként, hanem gyakorlati valóságként. András azonban más utat jár: ő a reményt nem vigasznak, hanem erkölcsi kötelességnek látja, sőt az egyetlen logikus álláspontnak.

A kérdés nem az, hogy ki naivabb – hanem az, hogy ki mer még gondolkodni akkor is, amikor már mindenki csak túlélni próbál.

Ez a beszélgetés nem egy ökopolitikai szeminárium és nem is erkölcsi prédikáció. Beszélgetésünk vezérfonala egy nyitott kérdés az ismeretlen jövőről – ahol a remény és a lemondás, az aktivizmus és a felismerés, a kultúra és az összeomlás között feszülő ellentmondásokat nem feloldani próbáljuk, hanem megérteni. Mert a filozófia nem válaszokat ad, hanem megnyitja a teret, amelyben kérdezni tudunk.

Takács-Sánta András

humánökológus, az ELTE habilitált egyetemi docense, szakigazgató

András a magyar humánökológia egyik legjelentősebb hangja: tanár, gondolkodó, közéleti értelmiségi, aki nem elégszik meg azzal, hogy a válságot diagnosztizálja – ő a „cselekvő remény” útját keresi. Pályája az egyetem katedrájától a kisközösségi mozgalmak terepéig ível: évtizedek óta kutatja és tanítja, hogyan élhetne az ember úgy, hogy ne pusztítsa a természetet, hanem erősítse azt. Írásaiban és könyveiben – a Közlegelők komédiájától a legújabb, A világ eleje című kötetig – arra hív, hogy a polikrízist ne végzetként, hanem lehetőségként értsük: mint ami esélyt ad arra, hogy új civilizációs mintákat teremtsünk.

Ez a beszélgetés róla is, de talán még inkább rólunk szól. Arról, hogy mit kezdhet egy közösség a remény és az ellenállás kettősével, lehet-e a válság korában hősi tett az együttműködés, az apró cselekvés, a lokális bátorság. András rámutat: a „válság” mindig egyszerre vég és kezdet. Abban hisz – és minket is erre tanít –, hogy a történelemnek ebben a „mitikus pillanatában” nem csak a politikusok, nem csak a tudósok, hanem mindannyian felelősek vagyunk. És hogy egy apró gesztus is, mint egy pillangó szárnycsapása, vihart kelthet – ha van bátorságunk és képzelőerőnk hinni benne.

Publikációi

A beszélgetésben említett könyvek:

Takács-Sánta András: Világeleje

Takács-Sánta András: A közlegelők komédiája

Takács-Sánta András: Paradigmaváltás?! Kultúránk néhány alapvető meggyőződésének újragondolása

Takács-Sánta András: Bioszféra-átalakításunk nagy ugrásai

Immanuel Wallerstein: Bevezetés a világrendszer-elméletbe

Andri Snaer Magnason: Időről és vízről

Michael E. Mann: Az új klímaháború

Martin Heidegger: Bevezetés a metafizikába

Aldous Huxley: Perennial Philosophy

Mi van akkor, ha a világ, amit látunk, csupán vékony hártya a tapasztalat mélyebb rétegei felett? Ebben a beszélgetésben Szummer Csaba pszichológus és filozófus leemeli a bögre nevű hétköznapi csodát az asztalról, és megmutatja, hogy a valóság nem tárgy – hanem viszony. Nem dolog – hanem élmény.

Freuddal indulunk, Merleau-Pontyval folytatjuk, és meg sem állunk a pszichedelikus tudatkitágítás határáig. Mert a tudat nem analóg masina, hanem örvény, emlékekből, érzésekből, vágyakból és régi történetekből fonódó hálózat.

Ez a Nyílt forrás – ahol a filozófia nem tantárgy, hanem térkép. És ahol minden kérdés mögött ott rejtőzik egy másik – amit még sosem tettünk fel.

Prof. Szummer Csaba

pszichológus, filozófus, a módosult tudatállapotok egyik legelismertebb magyarországi kutatója

Pályáját közgazdasági majd szociológiai tanulmányokkal kezdte, de figyelme hamar a pszichoanalízis felé fordult. 1989-ben védte meg Freud nyelvjátékairól írott disszertációját, és kutatásai fokozatosan túlléptek a klasszikus pszichológia keretein. A fenomenológiai filozófia, különösen Merleau-Ponty és Husserl művei nyomán igyekszik megérteni, hogyan működik a tudat, amikor kilép a hétköznapi észlelés rutinszerű sematizmusaiból. A pszichedelikus élmények, az álom, a hipnózis és a trauma vizsgálata során elmélyült filozófiai tájékozottságára támaszkodik, és különös figyelmet fordít az éber normál tudaton túli területekre.

Beszélgetőtársam gondolkodása egyszerre reflektál a klasszikus fenomenológiai hagyományra (főként Husserlre és Merleau-Pontyra) és a kortárs tudományos és kulturális diskurzusokra. Munkájában a személyes és a tudományos reflexió nem egymást kizáró ellentét, hanem a tudatkutatást megtermékenyítő inspirációforrás. Előadásaiban és írásaiban arra ösztönöz, hogy ne elégedjünk meg az „éber normál tudatállapot” leegyszerűsített képével – hanem fedezzük fel a tudat gazdagságát, érzékenységét és kreatív lehetőségeit.

Legutóbbi könyveiben a pszichedelikumokkal, a fenomenológiai pszichológiával és a tudat határjelenségeivel foglalkozik – különös tekintettel a transzperszonális élmények és a társadalmi normák viszonyára.

Publikációi

A műsorban említett könyvek:

Szummer Csaba: Spontán értelemképződés módosult tudatállapotban

Szummer Csaba: Pszichedelikumok és spiritualitás

Szummer Csaba: LSD és más „csodaszerek”

Maurice Merleau-Ponty: A látható és a láthatatlan

Maurice Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája

Sigmund Freud: Tanulmányok a hisztériáról

William James: A vallási élmény változatai

Jean-Paul Sartre: Az Undor

Edmund Husserl (Varga Péter András - Zuh Deodáth (szerk.): Az új Husserl)

Szabó Zsigmond: A keletkezés ontológiája

Zsigmond Szabó: The Ontology of Becoming

Szabó Zsigmond: A libidó antinómiája és más paradoxonok

Horváth Lajos: The Affective Core Self

Weöres Sándor: A vers születése

Bartos Tibor:     Állami boldogság I. – Arany vasmacska,

Állami boldogság II. – Budapesti lektúra,

Állami boldogság III. - Teaház

Ez a beszélgetés ott kezdődik, ahol a tankönyvek többnyire véget érnek – az izgő-mozgó végtagoknál, a gyermeki öröm hangjainál, és annál a rejtélynél, hogy miért van az, hogy egyes gyerekek képtelenek nyugton maradni. Vendégünk F. Földi Rita kutató, aki az ADHD-t nem csupán diagnózisként, hanem történetként látja – a gyerekkor, a szabadság, és a fejlődő idegrendszer történeteként, amelyben a figyelem, a mozgás és az emlékezet szorosan összefonódnak. Arra tanít, hogy a gyerekek nem „meghibásodott gépezetek”, hanem testet öltött tudatok, elmék, akik ritmust, mintát és kapcsolatot keresnek – velünk és a világban.

Mai formabontó epizódunk házigazdája Jantek Gyöngyvér klinikai szakpszichológus, író – és nem utolsó sorban gyakorló szülő. Olyan világban lesz kalauzunk, amelyben a figyelem, a mozgás és az értelem összefonódik. És én is ott leszek, hogy feltegyem a végén az egyetlen kötelező kérdésünket.

F. Földi Rita

F. Földi Rita a Károli Gáspár Református Egyetem Fejlődés- és Neveléslélektani Tanszékének vezetője. Kutatásaiban a hiperaktivitás, a tanulási nehézségek, az elhízás pszichológiai tényezőinek vizsgálatára, valamint a reziliencia intergenerációs szerepére fókuszál. Klinikai szakpszichológus, aki 1998-ban szerzett PhD-fokozatot az ADHD és tanulási zavarok neuropszichológiájának vizsgálatából. Széles körben publikál, aktív szereplő a szakmai konferenciákon és a pedagógus továbbképzéseiben, gyakorlatorientált, neuropszichológiai szemléletével pedig a gyermekek fejlődési és tanulási kihívásainak mélyreható megértését szolgálja.

Munkásságában arra vállalkozott, hogy a „láthatatlan” tanulási és viselkedési zavarokat is megmutassa, megértesse velünk: az ADHD és tanulási nehézségek nem elvont diagnózisok, hanem családok mindennapi történetei. Olyan tudós, aki nemcsak a tudományos távolságtartás módján beszél témáiról, a mások – jellemzően gyermekek – lelkéről, hanem bele is lép azok világába.

Klinikai gyakorlatától a kutatószobán át a szülői és pedagógustovábbképzésekig azon dolgozik, hogy a neuropszichológiai kutatásból hidat építsen, amely összekapcsolja a családtagokat, a tanárokat és a gyermekeket. Hangját egyszerre jellemzi a tudományos pontosság és empatikus figyelem.

Jantek Gyöngyvér

Jantek Gyöngyvér klinikai szakpszichológus, író és családterapeuta-jelölt, aki a gyermek- és serdülőlélektan, a családi dinamika, valamint a digitális kor pszichológiai kihívásainak elismert hazai szakértője. Szakpszichológus, aki nem elégedett meg azzal, hogy a szakma biztonságos falai mögött csendben dolgozzon. Kilépett a rendelőből, és az irodalom nyelvén is megszólalt. Négy gyermek édesanyjaként pedig tudja, hogy a nevelés, a dackorszak, a digitális kor és a családi minták nem absztrakt fogalmak, hanem mindennapi csaták és apró győzelmek, amelyeket meg kell tanulnunk jól megvívni.

A Pisztrángok, szevasztok! című könyve a cyberbullyingról és a gyermeki önbecsülésről mesél, lírai mélységű verseiben és novelláiban, valamint közérthető, szakmailag megalapozott pszichológiai esszéiben a gyermeklélektan, a szülőség, a transzgenerációs minták és a digitális kor hatásai jelennek meg gyakorlati megközelítésben, humort és irodalmi érzékenységet csempészve a lélektan tudományába.

Jantek Gyöngyvér szakmai tudást, személyes hitelességet és irodalmi érzékenységet hoz a lélektan terébe. Hangján a klinika és az anyaszív szólal meg egyszerre – szakszerűen és emberien.

A műsor technikai szerkesztője Kajdy Péter.

A beszélgetésben említett könyvek:

F. Földi Rita: Az ADHD és a család

Jantek Gyöngyvér: Pisztrángok, szevasztok!

Dr. Benjamin Spock: Csecsemőgondzás, gyermeknevelés

Bruce D. Perry – Maia Szalavits: A ketrecbe zárt fiú

Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek

Oliver Sacks: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét

Oliver Sacks: Antropológus a Marson

Oliver Sacks:Ébredések

Oliver Sacks: Zenebolondok

Oliver Sacks: Hála

Egy ház, ami filozófiai állásfoglalás, társadalomkritika és kulturális emlékezethely? Egy ház a Duna árterében 18. századi cserepekkel a tetején, 19. századi márvánnyal a bejáratánál, 20. századi bérház körfolyosójának korlátjával és kortárs vízióval. Ebben az epizódban egy különleges dunaparti ház történetén keresztül beszélgetünk újrahasznosításról, természetközeli építészetről és arról, hogyan lehet a fenntarthatóság esztétikai minőség is. Szó esik Frank Lloyd Wrightról, Makovecz Imréről és Paul Virilióról, de szó esik a bontott anyagokról és az építésről mint közösségi élményéről is. Ez nem pusztán építészet: ez kultúra, környezeti felelősségvállalás és ellenállás a „hadtáptársadalom” túlerejével szemben.

Ekler Dezső

építész, formatervező, egyetemi tanár

Építészként városszociológiával foglalkozott, majd néhány évig mesterével, Makovecz Imrével dolgozott. 1991-ben nyitott önálló irodát. Tanított az Iparművészeti Főiskolán és a Budapesti Műszaki Egyetem, tizenhét éve a győri egyetemen oktat egyetemi tanárként. 2000-től 2012-ig a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt. Piranesi- (1989) és Palladio-díjas (1991), 1994-ben Ybl-díjat, 2003-ban Príma-díjat kapott.

Sokfelé ad elő, gyakran publikál hazai és külföldi folyóiratokban, számos kiállítása volt. Meghívott építészként részt vett az Alessi cég Tea and Coffee Towers projektjében (2000), majd porcelán csészéket tervezett számukra (2005). Ismert munkái: a nagykállói Harangodi tábor (1986-91), a Kaposvári Egyetem épületei (1988), a Disznókő Rt. (1993) és a HILLTOP Neszmély Rt. (1994) borászatai, a budapesti Margit Palace (1999) és Krisztina Palace (2005) irodaházak, a péceli általános iskola és a Goethe Intézet épülete (2002), a somlói Kreinbacher (2006),  a győrújbaráti Pécsinger Borászat (2013), a nyíradonyi Gyümölcslé üzem (2018), és a nyíregyházi Lovarda (2018).

Korábban megjelent könyvei:

Ember és háza (2000),

Házak/Buildings(2014),

Tértörténetek (2018).

Új könyve:

Ekler Dezső: Tanakodtunk egy ökoházról

Vélemények a házról:

„Házat tervezni, majd abban élni, talán az egyik legsokrétűbb tapasztalat, amit egy építész átélhet… Ekler Dezső élettel teli expresszív költészettel, szórakoztató és önreflexív módon fejezi ki magát.”

Alessandro Massarente, a Construire in Laterizio címűfolyóirat szerzője

„Egy rendkívül idealista, kifelé forduló épület, mely az építész saját háza… tervezője az utolsó pillanatig újból és újból áttervezte, és végül a teljes szerkezetet bontott anyagokból építette meg.”

Gerle János – dr. Ferkai András – Varga Mihály – Lőrinczi Zsuzsa, azÉpítészeti kalauz. Budapest építészete a századfordulótól napjainkigcímű könyv írói

„Az ovális ház úgy emelkedik ki a földből, mintha hajó volna. Durva nyerstéglával készültek a falak, s az összképet a környékre jellemző régi cseréptető koronázza meg.”

Francisco Asensio Cerver, a Houses of the Worldcímű könyvírója

„Spontán gesztusokkal teli, kontextuális egész, ahol minden egyes részlet a másikból következik. Elkészültéig nem gyötrelmekkel teli rögös út vezetett… hanem a folyamatos formálás-formálódás öröme.”

Lovas Cecília, az Atriumfolyóirat szerzője

„A természetes anyagok – fa, kő, téglák – bontott épületekből származnak. Máskülönben a szemétben végezték volna.”

Angelika Jahr, a Schöner Wohnenfolyóirat szerzője

„Részletformáit a tervező az építés során alakította ki sokimprovizált, gondosan megoldott részlettel… A korszak egyik legérdekesebb épülete.”

Klein Rudolf – Lampel Éva – Lampel Miklós, a Kortárs MagyarÉpítészeti Kalauzcímű könyv írói

Lányi András a vendégünk ma – filmrendező, filozófus, zöldgondolkodó, örök kételkedő, aki új könyvében nem egyszerűen a múltba néz, hanem azon is elgondolkodik, miért nem nézünk odatöbbet.Ez a beszélgetés a 19. századból indul – Széchenyi, Kemény Zsigmond és Görgei világából –, de nagyon is a mához szól. Szó lesz történelemről és ökológiáról, emlékezetről és feledésről, kudarcokról és meggyőződésről.
Tartsatok velünk – keressünk együtt utat egy élettel teli történelembe, és egy eleven jövőbe. Egy beszélgetés a haza emlékezetéről – meg a felejtésről. És arról, mit üzennek nekünk azok, akiket már rég nem hallunk.

Lányi András író, filozófus, filmrendező

Lányi azok közé tartozik, akik nem egyetlen hivatást választottak – hanem egy egész életet a kérdezés szolgálatába állítottak.

Rendezett filmeket, írt regényeket és filozófiai esszéket, alapított egyetemi szakot és pártot, és közben mindig ugyanazt kereste: mit jelent emberként, egy közösség tagjaként és egy hazához tartozva élni abban a világban, amelyik látszólag már rég megfeledkezett önmagáról.

A hetvenes években filmeket készített – lírai történeteket egy olyan országról, amelyben túl sok volt a csend és túl kevés a szó. Aztán a nyolcvanas évek végén elhagyta a kamerát, hogy szavakkal dolgozzon tovább: szamizdatban írt, tüntetéseken szólalt fel, és ott volt azok között, akik a Duna partján először mondták ki, hogy a természet nem a jövőnk ellenfele, hanem a legmélyebb közös ügyünk.

Később megalapította a Humánökológia mesterszakot az ELTE-n, tanítani kezdett – és közben könyveket írt a politikáról, az etikáról és az ökológiáról. De valójában mindig ugyanarról: hogyan lehet együtt élni – közösségben egymással, a természettel és a közös múlttal. Műveiben a fenntarthatóság nem technikai kérdés, hanem lelkiismereti kihívás. Az Együttéléstan, Az ember fáj a földnek vagy a Bevezetés az ökofilozófiába mind ugyanazt a kérdést járják körül más-más irányból: hogyan lehet erkölcsösen jelen lenni egy civilizációban, amely a végéhez közeledik – és mit tehet ilyenkor a gondolkodó ember.

Lányi ma már nem a hangos közélet szereplője, de nem is vonult vissza. Inkább hátrébb lépett – és figyel. A 19. század árnyékában, klasszikusainkkal vitázva próbálja megérteni a mi századunkat. És közben bennünket kérdez: mit jelent számodra ez az ország? És ha elfelejtetted, hogyan tudnád újra kitalálni?

A beszélgetésben említett könyvek:

Lányi András: Búcsú a tizenkilencedik századtól

Lányi András: Bevezetés az ökofilozófiába

Lányi András: Hölgyek titkára

Charles Taylor: Sources of the Self

Széchenyi István:Nagy magyar szatíra

Kemény Zsigmond: Rajongók

Jókai Mór: A jövő század regénye

Visky András: Kitelepítés

Lev Tolsztoj: Háború és béke

A beszélgetésben említett filmek:

Lányi András: Segesvár

Lányi András: Ál-Petőfi

Következő vendégünk Lányi András lesz – filmrendező, író, ökofilozófus és környezetvédő, akit most új szerepben ismerhetünk meg: történelmi gondolkodóként.
Egy olyan emberrel beszélgetünk, aki egész pályáján azt kutatta, mit jelent ma közösséghez tartozni, hazáról és örökségről gondolkodni, felelősséggel és kétkedéssel élni.
Ez a beszélgetés a 19. századból indul – Széchenyi, Kemény Zsigmond és Görgei világából –, de nagyon is a mához szól.

Dr. Árkovits Amaryl

pszichiáter, kiképző pszichoterapeuta

1996-ban végzett a Pécsi Orvostudományi Egyetemen. 2000-ben pszichiátriából, majd négy évre rá pszichoterápiából szakvizsgázott. Kiképző DREAM- és családterapeuta, illetve hipnoterapeuta. Emellett okleveles gyásztanácsadó.

Az ország egyik legnagyobb múltú lelki elsősegély telefonszolgálatát vezeti, illetve több filmklubot szervez és vezet évek óta. Az önkéntes munkát és a civil aktivitást elengedhetetlennek tartja. Egyéni, pár- és családterápiát végez, posztgraduális képzésekben oktat, folyamatosan vezet önismereti csoportokat, szakmapolitikai tevékenysége szervesen kapcsolódik a pszichoterapeuta identitásához, miként az is, hogy folyóiratokban, könyvekben publikál, és szakmai témájú könyveket szerkeszt.

Jelenlegi szakmai érdeklődésének fókuszában az egyéni ésfamiliáris krízisek, a transzgenerációs történetek és traumák, illetve az lmbtqi fókuszú terápiák állnak.

Publikációi

Varga S. Katalin, PhD

Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, hipnoterápia módszerben kiképző. Magánrendelés keretei között, dinamikus szemléletben felnőttekkel dolgozik. Életében fontos szerepet játszik a csoport, posztgraduális és módszerspecifikus képzésekben oktat, szervezetekben csoportos folyamatokat vezet, civil ügyekben elkötelezett.

Szakmai fészekként, az ELTE-PPK Pszichológiai Intézet és a Magyar Hipnózis Egyesület egyaránt részét képezik terapeutai identitásának. Érdeklődésének fókuszában mindig is a kapcsolat állt. Doktori értekezésének témája a Vizuális Imaginatív Szinkron, mely az egymásra hangolódás képzeleti tevékenységben megjelenő formáját jelenti. 

Publikációi

A műsorban említett könyvek:

Árkovits Amaryl – Varga S. Katalin: ⁠A terápiás kapcsolat. Tizenhét írás

R. D. Laing: Bölcsek,balgák, bolondok. Egy pszichiáter útja

A L’Harmattan Kiadó új podcastot indít Nyílt forrás címmel!

Könyveink szerzőivel beszélgetünk emberi tapasztalatról, társadalmi felelősségről, gondolkodásról - olyan kérdésekről, amelyek túlmutatnak a szövegeken. Tudományosan hiteles, mégis közvetlen hangú beszélgetésekkel várunk minden második csütörtökön.

Első epizódunk, amelyben Árkovits Amaryl pszichiáterrel és Varga S. Katalin klinikai szakpszichológussal beszélgetünk, hamarosan érkezik.

Addig is: kövessétek a Spotify-on a Nyílt forrás podcastot!

A L’Harmattan Kiadó új podcastot indít Nyílt forrás címmel!
Könyveink szerzőivel beszélgetünk olyan kérdésekről, amelyek túlmutatnak a szövegeken: emberi tapasztalatról, társadalmi felelősségről, gondolkodásról. Tudományosan hiteles, mégis közvetlen hangú beszélgetésekkel várunk minden második csütörtökön.
Első epizódunk hamarosan érkezik. Addig is: kövessétek a Spotify-on a Nyílt forrás podcastot!