Új Egyenlőség

A Policy Solutions elkészítette az Orbán-kormány 15 éves mérlegét. A kutatásban a választók véleménye alapján készült el egy pozitív és negatív „térkép” a közpolitikai intézkedésekről, valamint azt is vizsgálták, kit tartanak felelősnek az uniós pénzek elmaradásáért. A felmérésről Bíró-Nagy Andrással, a Policy Solutions vezetőjével beszélgettünk. Az Orbán-kormány idén ünnepelte 15. „születésnapját”, vagyis ennyi ideje van folyamatosan hatalmon. Ez jó alkalmat adott arra, hogy a Policy Solutions egy véleménykutatás segítségével feltérképezze, mit tartanak a választók az elmúlt másfél évtized védendő értékeinek, és mik azok a hibák, amelyeken szerintük változtatni kellene. Nem véletlen, hogy a kormány mostani kampányai középpontjában a családtámogatási rendszer, a rezsicsökkentés és a migrációs intézkedések állnak. A kutatás ugyanis azt mutatja, hogy a választók ezt a három ügyet tekintik a legfontosabb kormányzati lépéseknek. Az elmúlt években két új elem került fel a TOP 5-ös listára: a 13. havi nyugdíj és a „békepárti álláspont”. Ugyanakkor van egy téma, amely lekerült a listáról – és sok szempontból ez jelentette a kormány nehézségeinek kezdetét. Ez pedig a bérek növekedésének és a gazdaság fejlődésének elmaradása. A kutatás alapján szinte biztosra vehető, hogy a 2026-os kampányban a „védjük meg” jellegű üzenetek ismét ezekre a közpolitikai elemekre fognak épülni. Nem véletlen, hogy a kormány a „békepárti álláspontot” erőteljesen próbálja szembeállítani az ellenzéki pártok álláspontjával. Területi bontásban Budapesten a rezsicsökkentés, a megyei jogú városokban a 13. havi nyugdíj, míg a kisebb településeken a családtámogatási rendszer szerepel az első helyen. A három leginkább negatívan megítélt terület, ahol a választók kifejezetten kritikusak a kormány 15 éves munkájával szemben: az egészségügy helyzete, a megélhetési költségek növekedése és a korrupció. Ehhez az elmúlt évben a lakhatási válság kérdése is társult. Bár ez utóbbi a kormány részéről tematizálódott, eddig érdemi lépések nem történtek. Az EU-s források elmaradása mind a Tisza Párt, mind a Demokratikus Koalíció részéről hangsúlyos kampánytéma. Egy korábbi PS-kutatás szerint a választók kétharmada úgy véli, hogy a magyar kormánynak meg kellene egyeznie az Európai Bizottsággal – ez azonban a mai napig nem történt meg. Nem meglepő tehát, hogy a választók 44 százaléka szerint az Orbán-kormány a felelős azért, hogy Magyarország nem jut hozzá ezekhez a fejlesztési lehetőségekhez. A választók negyede az EU-t vagy mindkét felet hibáztatja. Még a Fidesz-szavazók körében is sokan vélik úgy, hogy itt elsősorban kormányzati hibáról van szó. A kutatás arra is rávilágít, hogy a választók kitől remélik leginkább az uniós források hazahozatalát. A pártpreferenciával rendelkezők körében egyértelműen a Tisza Párt van előnyben, ugyanakkor a bizonytalan szavazók többsége szerint továbbra is az Orbán-kormány a legesélyesebb ennek a feladatnak a megoldására. A beszélgetés során szó esett arról is, hogyan ítélik meg a választók a kormányzati kompetenciát, és milyen általános mérleget vontak le az elmúlt 15 évről. Az Új Egyenlőség podcast az Európai Progresszív Tanulmányok Alapítvány (FEPS) és a Policy Solutions támogatásával készült.

Az Új Egyenlőségen Éber Márk szerkesztőnk fordításában megjelent Klaus Dörre német szociológus írása „Húsz pont a demokratikus osztálypolitikáról” címmel. Ebben alapvető ideológiai irányokat fogalmaz meg a változó társadalmi környezetre. Erről beszélgettünk a szerkesztővel. Az írás 2019-ben jelent meg, és célja az volt, hogy a német baloldal ideológiai alapozást kapjon ahhoz, hogyan lehetséges a terjedő szélsőjobboldali pártokkal szemben fellépni. Az ugyanis már akkor látszott, hogy a társadalmi csalódottságot, dühöt az AfD képes szavazatokra váltani. A baloldal pedig Németországban is elveszti kapcsolatát a hagyományos munkásosztállyal. (Erről szólt az USA esetében beszélgetésünk az Új Egyenlőség podcasten, amikor Trump vámháborújának okait feszegettük). A beszélgetés során hat tézist emeltünk ki jobban, ezért is érdemes elolvasni a teljes írást, illetve a fordítás 2025. május 12-én megjelenő második részét. Az egyik legfontosabb, hogy „A globalizáció megváltoztatta a társadalmi egyenlőtlenségek összetételét.” Azaz a többszörös egyenlőtlenségek még az osztályviszonyokat is tönkreteszik. Nőtt a kiszolgáltatottság, és közben megnehezült a dolgozói blokk felépítése. Ennek egyik mozzanata, hogy sokan elutasítják az osztályalapú megközelítést, de közben szívesen használják a középosztály fogalmát. Ugyanakkor a középosztály megnevezést is sok tekintetben átkeretezik, és a „jó ember vagy” szinonimájaként használják. Ennek nyelvi eredménye például, hogy a középosztály szót gyakran mondjuk, de az alsó-, illetve a felsőosztályt már kevésbé használjuk kategóriaként. Azaz nem annyira egy társadalmi réteg megnevezéseként jelenik meg a középosztály, hanem más módon. Ezért is hívja fel a figyelmet Dörre arra, hogy „A ’közép’ mítosza eltünteti az osztálykérdést.” A másik alapgond a demobilizálódott osztálytársadalom kérdése. Ezt főként Németország esetén fogalmazza meg a szerző, de látjuk ennek jeleit más társadalmakban. Vagyis nyilvánvaló osztályellentétek mellett sem tudnak erősen megszerveződni az érdekképviseletek. Sőt miközben a tőke globálisan gondolkodik és lép (pillanatok alatt tud tőkeáthelyezéseket csinálni kontinensek között, és ezzel munkahelyeket áttelepíteni), addig a szakszervezetek nemzetállami keretekben gondolkodnak. A beszélgetés során szó esett a munkás és munka fogalmának az újra definiálásáról, valamint a baloldal szempontjából nagyon fontos jövőképet adó kérdésről: „A transzformatív osztálypolitikának szüksége van a kapitalizmus után következő, jobb társadalom elképzelésére.” Ez valójában újra kinyitja a 90-es évek vitáját a szociáldemokrácia kapitalizmushoz való hozzáállásáról.

Az Új Egyenlőség oldalain, podcastjaiban sokat foglalkoztunk a magyar egészségügy helyzetével. A mai adásban a közpolitikai terület változatlan, a földrajzi változott. Az Egyesült Királyságot nézzük meg abból a szempontból, hogyan alakul ott a közegészségügy helyzete. Kiss Ambrus beszélgetőpartnere Faludi Julianna szociológus, a Budapesti Corvinus Egyetem docense. A brit egészségügyi rendszer alapelve az ingyenesség. Ehhez szigorúan ragaszkodik a politika az elmúlt évtizedekben. Ugyanakkor az adatok azt mutatják, hogy a ’80-as években már egyre drágábban lehetett fenntartani az ellátórendszer működését, ami a ’90-es években alulfinanszírozottá is vált. Ezzel együtt csökken az elégedettség is, aminek az oka a várólisták hosszabbodása. A 2024-es adatok szerint csupán a lakosság 21%-a elégedett az NHS működésével, ami drámai csökkenés a 2019-es 60%-os elégedettségi rátához képest. Faludi Julianna a beszélgetés során egy érdekes sajátosságra hívta fel a figyelmet. Miközben brit egészségügyi rendszerről beszélünk, aközben a valóságban nemzeti hatáskörben van sok minden. Azaz a skót egészségügy, vagy a wales-i az adott kormányok irányítási prioritásaitól függ sok tekintetben. Mindez azt is magával hozza, hogy nincs egységes digitális adatbázis, azaz a betegek adatai korlátozottan érhetőek el más-más egészségügyi szolgáltatók számára. Nemcsak ebből következik, hanem főleg a földrajzi és szociológiai különbségekből, de erős egyenlőtlenség is megfigyelhető a rendszerben. Látható egy negatív spirál is, amelyhez hasonlóak tapasztalhatók a magyar rendszerben. Az egészségügyi diagnosztika kapcsán a hosszú várakozási idő arra készteti az embereket, hogy a sürgősségi ellátáson jelenjenek inkább meg. Ezzel azonban elveszik az ott szükséges kapacitásokat, így az az összeomlás állapotában van. A másik társadalmi irány, hogy a betegek – a jobb társadalmi pozícióban lévők – az ingyenességet feladva elindulnak a magánegészségügy irányába. Egyre több helyen látszik foglalkoztatási szempontból a hibrid modell (köz- és magánszektorban is dolgozik az orvos), amely az önkizsákmányolást növeli. A Brexit pedig növelte a létszámproblémákat. Az orvosok elvándorlása mellett egyre nagyobb gond, hogy nem érkeznek az országba például azok a kelet-európai bevándorlók, akik szakszemélyzetként korábban tompították a munkaerőhiányt. A beszélgetés során arról is szó esett, hogy milyen módon próbál ebből a helyzetből kitörni az Egyesült Királyság, milyen új szerepet lehet találni a gyógyszertáraknak, és mi az az otthoni kórház.

Az orosz-ukrán háború jelenlegi állása, a nemzetközi diplomáciai törekvések, az ukrán és az orosz közvélemény, valamint Európa növekvő védelmi szerepe voltak a fókuszban az Új Egyenlőség podcast legfrissebb adásában. Takácsy Dorka Oroszország-szakértő, a CEID kutatója segített feltárni, milyen dinamikák befolyásolják a konfliktust három évvel a háború kitörése után. A beszélgetés során Takácsy Dorka elemzéséből kiderült, hogy az orosz-ukrán háború frontvonalai jelenleg túlnyomórészt "befagytak". A harci cselekmények intenzitása nem csökkent, de egyik fél sem rendelkezik elegendő erőforrással egy áttörés eléréséhez. A szakértő kiemelte, hogy az USA hírszerzési segítségnyújtásának átmeneti felfüggesztése nehéz helyzetbe hozta Ukrajnát, ami közvetlen hatással volt a harctéri eseményekre Kurszk térségében. A békekísérletekkel kapcsolatban Takácsy rámutatott, hogy Trump elsődleges célja a háború gyors lezárása, még ha ez nem is vezetne igazságos megoldáshoz. Az elmúlt két hónapban sokat emlegetett tűzszüneti javaslatok eddig nem hoztak kézzelfogható eredményt. Az ideiglenes, 30 napos fegyverszünet gondolata sem valósult meg, egyik fél sem mutatott őszinte szándékot annak betartására. Oroszország láthatóan hosszú távú konfliktusra rendezkedett be, mivel célja nem a tűzszünet, hanem a győzelem. Ukrajna helyzete különösen nehéz, hiszen az eddig felmerült béke forgatókönyvek jelentős területi engedményekkel járnának, amit az ukrán közvélemény jelenleg nem hajlandó elfogadni. A konfliktus elhúzódása valószínű, mivel sem a katonai helyzet, sem a diplomáciai erőfeszítések nem hoztak jelentős elmozdulást az utóbbi időszakban. A podcastban szó esett egy ritkaföldfémekkel kapcsolatos amerikai-ukrán megállapodásról is, amely elvi szinten mindkét fél számára érdekes lehetne. Azonban a Trump-Zelenszkij találkozó katasztrofális kimenetele óta nincs új hír arról, hogy ezt mikor és pontosan milyen feltételekkel köthetnék meg. A Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet legújabb mérései alapján az ukrán társadalom többsége továbbra is támogatja a háború folytatását. Egy március végi felmérés szerint a megkérdezettek 77%-a pozitívan értékelte a 30 napos tűzszüneti javaslatot, de nem a békébe vetett hit miatt, hanem hogy ezzel kiderüljön, Oroszország valóban hajlandó-e tárgyalni. Emellett a felmérés szerint 82% akkor is támogatná a háború folytatását, ha az Egyesült Államok megvonná a segítségét. A kutatásokból az is kitűnik, hogy Zelenszkij elnök népszerűsége növekedett az elmúlt időszakban, és a frontvonalhoz közelebbi régiók lakossága is pártolja a harc folytatását. Az orosz közvélemény alakulása szintén érdekes képet mutat. A Levada Központ kutatásai alapján az elmúlt két hónapban a háború támogatottsága jelentősen nőtt Oroszországban. A februári mérés szerint az oroszok 80%-a támogatja a háborút, ami a 2022. márciusi, az invázió kezdeti időszakát idézi. A háborúval kapcsolatos lelkesedés növekedése összefüggésbe hozható a világpolitikai helyzettel és az orosz médiában kialakított információs környezettel, amely azt sugallja, hogy Oroszország "nyeregben van" és a konfliktus folytatása előnyös számára. A legmagasabb értékeket a 65 év feletti férfiaknál mérik, akik életkorukból adódóan nem kerülnek közvetlenül a frontvonalba, viszont a szovjet katonai ethosz erősen befolyásolja őket. Ezzel szemben a nők körében nagyobb a nyitottság a tárgyalásos rendezésre. Eközben Európa egyre hangsúlyosabb szereplőként jelenik meg Ukrajna támogatásában. Takácsy Dorka kiemelte, hogy az Egyesült Államok hozzáállásának változása után az ukrán média is egyöntetűen arra a reményre helyezte a hangsúlyt, hogy Európa képes lehet betölteni a kieső amerikai támogatás helyét. Az európai védelmi politika felpörgött, és létrejött a "tettrekészek koalíciója". Az ukrán közvéleményben jelenleg felfokozott várakozások mutatkoznak Európa szerepével kapcsolatban, hiszen az új geopolitikai helyzetben jelenleg az uniós tagállamok segítsége tűnik az egyetlen alternatívának.

Trump hivatalba lépése óta olyan látványos folyamatok indultak el a nemzetközi diplomáciában, amelynek hatása minden földrészen érződik. Európa, és az Európai Unió ebben a megváltozott helyzetben keresi helyét, és mozgásterét. Egyszerre van napirenden egy erős EU és egy gyengülő, nemzetállami szintre épülő laza szövetség napirenden. Erről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással, a Policy Solutions vezetőjével. Ha leegyszerűsítjük a képet, akkor gazdaságilag és katonailag is két út előtt áll Európa. Gazdasági értelemben az Európai Unió szerepe a kérdéses, amely lélekszáma, és meglévő gazdasági ereje alapján, ha együtt lép fel a globális piacon, akkor meghatározó tényező. Ha egyesével, bilaterális módon akarja keresni pozícióját, akkor középszerű, kevéssé meghatározó. Csak GDP-t nézve EU akkora gazdasági teljesítményre képes, mint Kína. Ez persze csalóka, hiszen a sok tagállam gazdaságának ereje csak sok korrekciós tényezővel adható össze. De mindenképpen erős szereplő. Ebből a szempontból nézve kevéssé érthető, miért jó néhány tagállamnak egy lazább szerkezetű EU. Az USA szempontjából talán érthető, hiszen kisebb erő, könnyebb irányíthatóság elv érvényesíthető kívülről. Azaz egy szétaprózódott rendszer nem lesz képes erősen, például piacvédelmi logikán fellépni az USA-val szemben. De persze Kínával szemben sem, amely már problémát is okozhat az amerikai gazdasági szereplők számára. Miközben a magyar kormány is megfogalmazta aggályait arról, hogy versenyképességi fordulat kell Európában, azközben az MCC és a lengyel PIS mögötti Ordo Iuris közösen készített egy anyagot az EU átalakításáról. Ez két irányt tartalmaz: az első a vissza a kezdetekhez, amely egy nagyon egyszerű gazdasági együttműködést jelent. Ebben minimális lenne az Európai Bizottság és az intézmények szerepe. A másik irány akkor kerülne elő, ha szerintük nem reformálható meg az EU, ebben az esetben újra kellene alapítani, és megszüntetni minden korábbi intézményi struktúrát. Vad ötletek, ahol nem látszik, hogy gazdasági versenyképesség szempontjából ez hol jelent sikert. A másik dimenzió Európa jövője szempontjából a katonai aspektus. Ebben már nem csak az EU tagállamai, kivétel lényegében Magyarország és Szlovákia, hanem már az EU-ból kilépett Egyesült Királyság is szereplőként lép elő. Azzal, hogy az USA megbízhatatlan partner kategóriába kerül át, elkezdődött egy katonai projekt, amely erős, önálló Európát jelent. A két dimenzió kapcsán a vita hol tart, és mi várható évtizedes távlatban erről is szól a beszélgetés.

2015-ben Merkel német kancellár kijelentette: „Wir schaffen das.” (Megoldjuk!) Ez a bátor mondat a menekültek kezelésére vonatkozott. Tíz év alatt egy erősen rendpárti fordulat jött el a német kereszténydemokraták körében. Mit jelent ez a baloldal számára? Erről beszélgettünk Kováts Eszterrel, a Bécsi Egyetem kutatójával. Merkel tíz évvel ezelőtt arra építette menekültüggyel kapcsolatos nézetét, hogy gazdag ország Németország, elbírja az ellátórendszer a terhelést. Nyilván ennek a mértékéről neki sem lehetett fogalma. 2015–2021 között kétmillió új menekültkérelmet regisztráltak, majd 2022 után további 1,8 millió ukránt, akik a háború elől kerestek védelmet. Ezt a több millió embert belső kvóták alapján osztották szét, és emiatt a korábban kisebb terhelést kapó tartományoknak, városoknak kellett nagyobb mértékben ellátniuk a hazájukat elhagyókat. Ennek következtében Németország keleti tartományai (a volt NDK területe) is még erősebb kihívással szembesültek. Az erőforrásokért folytatott versenyben a rosszabb anyagi helyzetű németek mellett megjelentek a szír, afgán és afrikai bevándorlók. Ez növelte a belső feszültségeket, és az AfD által retorikai szinten hangoztatott egyszerű recept tömegek számára tette vonzóvá a pártot. Erre kellett reagálnia a jobboldali CDU/CSU-nak, akik Merkel visszavonulása után ellenzékbe szorulva, újragondolhatták ebben a kérdésben is a politikájukat. Friedrich Merz leendő kancellár programja már arra épült, hogy Németország a migráció problémáját a jelenlegi formában nem tudja megoldani. Rendet kell először tenni. A német baloldal főerejét jelentő SPD is jelentős változáson esett át. 2015-ben hittek a Willkommenskulturban, majd kormányon már 2023 őszén Scholz kancellár rendpárti fordulatot hirdetett meg. Közben a párt szavazói nagyon megosztottak abban, hogy mit lehet és kell csinálni ebben a kérdésben. Balról pedig kihívója akadt az SPD-nek, hiszen a Linke humánusabb megközelítést vett fel a migráció kérdésében. A Linke politikája pedig szívóhatással lehet azon SPD-tagok számára, akiknek túl kemény az új menekültpolitika. A beszélgetés során szóba került az AfD helyzete, valamint az is, hogy mi várható az új CDU/CSU–SPD koalíciós kormánytól.

Három éve ért véget a Covid miatti kötelező maszkviselés, és öt éve kezdődött a járvány Magyarországon. Vitathatatlan, hogy a kettő között a kormány nekiállt az egészégügy rendszerszintű változtatásának. Ebben a beszélgetésben Rékassy Balázzsal kasszát csinálunk arról, hogy hova jutott el ez a folyamat. A beszélgetést egy személyes történettel indította Rékassy Balázs. A humánjárvány ideje alatt önkéntesként dolgozott egy Covid-osztályon, ami mély traumákat hagyott benne és az egészségügyi dolgozókban is. Ez még mindig ki nem beszélt, „ki nem hordott” társadalmi krízis, amelyet Európában csak elfedett az Ukrajna elleni orosz agresszió. Három dolgot elevenített fel Rékassy Balázs a Covid időszakában történt egészségpolitikai változtatások közül. Egyrészt a krízishelyzetben egy hierarchizáltabb irányítási rend jött létre, amely a belügyminiszter személyében testesült meg. A krízis után azonban ez rendszeridegennek hat, és sokszor szembekerül a gyógyítói munka alkotói légkörével. A másik változtatás az volt, hogy emelkedtek a bérek. Ezt sok esetben elvitte az infláció, a magánszektor pedig a teljesítményalapot nézve ráígért a közegészségügyi bérekre, ezzel elvitte a motiváltabb orvosokat. A döntést kiegészítette a hálapénz elvétele, amely erős lépés volt. Ugyanakkor a többletteljesítmény sehogy sincs elismerve, a mostani bértábla csak életkor alapján tesz különbséget, ami jelentős probléma. A harmadik lépés a magán és köz szétválasztása volt. Ebben sajnos sokat puhult a rendszer, és ismét sok orvos dolgozik egyszerre a két ellátási területen. Ezáltal visszajutunk ahhoz a leterheltségei szinthez, ahol Covid előtti struktúrában volt a rendszer. A Covid azt a változást erősítette, amely társadalmi egyenlőtlenség szempontjából a legrosszabb: azaz nőttek a jobb anyagi helyzetűek és a nehezebb helyzetben lévők közötti különbségek az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés szempontjából. Az alapellátás területén Rékassy Balázs szerint a legfőbb gond, hogy nincs irány kijelölve. Azt tudjuk, hogy az egy rendelő – egy orvos – egy asszisztens struktúra már a múlté. Azt viszont nem tudjuk, mi lesz helyette, miközben közelítünk az 1000 hiányzó háziorvoshoz, és az átlagéletkor 60 év felett van. Két kitörési lehetőség van. Egyrészt a praxisközösség, amikor főleg a nagyvárosokban elmozdulunk attól, hogy a beteg egy fix orvossal találkozik, ugyanakkor olyan differenciált egészségügyi szolgáltatást kaphat, amely számára hasznosabb. A másik vagy ezt kiegészítő lehetőség a mesterséges intelligencia által javasolt, de személyes orvos találkozón jóváhagyott prevenciós terápia lehetne.

A magyar gazdaság helyzetéről és rövid távú kilátásairól beszélgetni sok esetben olyan, mint a belpolitikai jóslás: a számok relatívak, és sokszor övezik hitviták. Az Új Egyenlőség podcastban nemcsak megérzésekről, vágyakról beszélgettünk, hanem a számok segítségével képet kaphattunk arról is, milyen alternatívák vannak. Vendégünk Büttl Ferenc közgazdász. Ha a magyar gazdaság helyzete kapcsán a két legélesebb elemzői narratívát nézzük, akkor az „A” pont szerint megbukott a magyar gazdaságpolitika, és tartunk a görög államcsőd irányába. Ezzel szemben a „B” pont azt mondja, hogy vannak problémák, de ilyet már láttunk, és egy osztogatás a 2026-os választások előtt benne van a lehetőségek között. Büttl Ferenc a beszélgetés során amellett érvelt, hogy inkább a „B” pont felé látja a valóságot, ha azt a két vélekedés között meghúzott, képzeletbeli egyenesnek vesszük. Azt is hozzátette, hogy nem olyan könnyű most egy 2022-es osztogatást megcsinálni, ennek a financiális feltételei nem adottak. A 2023-as infláció sokkja még él a lakosságban, tehát egy korábban alkalmazott pénzosztás nem biztos, hogy hasonló fogyasztási lendületet adna. Ugyanakkor most alacsonyabb a várakozás a gazdasági teljesítményt illetően, tehát egy jobb reálkereset-növekedés vagy váratlannak ható pozitív intézkedés nagyobb politikai hatást érhet el. Ebben az évben kétségtelenül a kormány prioritása a gazdasági növekedés beindítása. Ezt a célt szolgálja Nagy Márton 21 pontos programja. Ami Büttl szerint feltűnő, hogy most inkább a magánforrások mobilizálásában hisz a miniszter, nem látszanak arra lehetőségek rövid időn belül, hogy kormányzati pénzek pörgessék a gazdaság motorját. Kérdés persze, hogy az új Magyar Nemzeti Bank-elnök mennyire tud politikai célok kiszolgálója lenni. Varga Mihály számára azonban szintén ott a valóság. Egy túlzott kamatcsökkentés pillanatok alatt a forint árfolyamának romlását okozza. És már a decemberi inflációs adatból is érezzük, hogy főleg a dollárral szembeni magyar fizetőeszköz-romlás megjelent az árakban. És éppen az empirikus inflációérzet az, ami veszélyes lehet a kormánypártok támogatottságára, pont a korábbi lakossági élmények miatt. Az adás végén szóba került a bérek helyzete. Kordában tartott infláció mellett érdemi reálkereset-növekedés lesz. Ez pedig cáfolhatja a mostani várakozásokat. Kérdés persze, hogy egy 2026-os választási év és az év végén látott pénzügyi, költségvetési folyamatok mennyibe bátorítják fel a kormányt, ismét kétszámjegyű béremelési pálya felé lökve a gazdaságot. Ehhez ugyanakkor kell majd segítség a vállalkozásoknak, és persze a közszférának is meg kell mutatnia, hogy kiveszi a részét az emelésből. Ez azonban még nem ennek az évnek a története…

Az Új Egyenlőség podcast hetedik évadának nyitó adása egy külpolitikai kitekintő. Kielemeztük az előttünk álló legfontosabb külpolitikai eseményeket abból a szempontból, hogyan hatnak a magyar belpolitikára. Izgalmas időszak jön, hiszen hivatalba lép az USA új adminisztrációja, német választások lesznek és új kormány alakul, Ausztriában pedig a szélsőjobb adhatja a kancelláriát. Elsőként a legfontosabb gazdasági kérdéssel kezdtünk: hogy áll az EU-s pénzek hazahozatala? A magyar kormány és az Európai Bizottság tartós konfliktusának jelentős kapcsolt kárai vannak. Befagyasztásra kerültek EU-s támogatások, ami miatt 2025. január 1-jén már 1 milliárd euró forrást elvesztett Magyarország. Ezzel együtt a migrációt érintő jogszabályok be nem tartása következtében 200 millió eurós büntetést kapott az ország, amely napi 1 millió euróval növekszik mindaddig, amíg nem teljesítjük a bírósági ítéletben foglaltakat. Ez már a napi büntetéssel együtt további 400 millió eurót jelent. Közben kb. 10 milliárd euró van veszélyben az úgynevezett helyreállítási alap kapcsán. A program végrehajtása nem kezdődött el, mivel több területen is olyan szabályozás van életben Magyarországon, amely az Európai Bizottság véleménye szerint az EU alapvető normáiba ütközik. Ezek a források 2026. III. negyedévig felhasználhatók, de a zárolás miatt nagyon kicsi a valószínűsége, hogy ez megtörténik, még ha rövid időn belül kiegyezne a magyar kormány és a bizottság. Ennek az elnyúló küzdelemnek lényegében két megoldása lehet. Vagy a magyar kormány puhítja korábbi álláspontját, és enged, vagy az Európai Bizottság és a tagállami vezetők tanácsa helyezkedik hasonló álláspontra. A magyar kormány vélheti azt, hogy az európai választók segítenek neki ebben. Ehhez szükség van egy olyan osztrák kormányra, amely könnyen előállhat a Szabadságpárt kormányra kerülésével, vagy akár az év második felében Csehországban Babis ismételt hatalomra kerülése sem elképzelhetetlen. Ezek azonban önmagukban biztosan kevés esélyt adnak arra, hogy éles politikai fordulat menjen végbe Brüsszelben. A magyar kormány másik reménye az USA-hoz kapcsolódik, és talán annak a reménynek az üldözése, hogy a Trump-adminisztráció nyomást gyakorol a magyar érdekek kapcsán az Európai Bizottságra. Jelen tudásunk szerint ennek realitása sok tekintetben hitvita. Amire érdemes lesz figyelni a következő fél évben, az a német előrehozott parlamenti választás. Biztosan új kormánykoalíció lesz, amelyet jelen állás szerint a CDU vezet majd. Az AfD, amely politikai karanténban van a német politikában, erősödhet, de hatalomra nem kerülhet. Röviden beszéltünk arról, hogy ez a választás mit jelenthet a magyar kormány számára. Ugyancsak érdemes lesz Lengyelország felé tekinteni, ahol tavasszal köztársasági elnököt választanak. Újabb összecsapása lesz ez a korábbi kormánykoalíciónak és a most hatalmon lévőknek. Szinte ezzel egy időben Románia is elnököt választ. A helyzet pikantériája, hogy ez egy (külföldi beavatkozás miatt) megsemmisített választás ismétlése lesz. Érdekes kérdés, a választók hogyan reagálnak arra, hogy új voksolást tartanak majd, és mennyire lesz képes a szélsőjobboldal ismét meglepetést okozni. Az adás végén pedig megnéztük, hogy van e nemzetközi színtéren zsarolási potenciálja a magyar kormánynak a következő fél évben. Ebben a tekintetben nyílt lapokkal szokott a magyar miniszterelnök játszani, és előre bemondja a lapjait. Most is ez történt…

Az Új Egyenlőség eheti podcastjában Bíró-Nagy András kollégánk Mikecz Dániellel, a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont főmunkatársával beszélgetett a magyar zöld politika kudarcairól és lehetőségeiről. A műsorban szó esett a magyar zöld pártok elmúlt évtizedekbeli sikertelenségének okairól, a helyi és országos zöld politika különbségeiről, valamint a jövőbeli irányokról és esélyekről. A magyar zöld politika helyzete ellentmondásos: bár a környezetvédelem témája időről időre előtérbe kerül a közéletben, az utóbbi évtizedben a zöld pártok nem tudtak számottevő szavazóbázist kiépíteni. Bár két zöld frakció – az LMP és a Párbeszéd – is jelen van a Parlamentben, választói bázisuk jelentősen szűkült az elmúlt években. Mikecz Dániel szerint ennek egyik oka az lehet, hogy a környezetvédelem támogatottsága a rendszerváltás óta mindig más ügyekkel társulva tudott csak megerősödni. A rendszerváltás idején például a zöld ügyek az antikommunista érzelmekkel kapcsolódtak össze: a Bős–Nagymarosi vízlépcső elleni mozgalom nemcsak a környezetvédelmi kérdéseket hozta előtérbe, hanem az akkori rendszer kritikáját is megfogalmazta. További problémát jelent, hogy a magyar zöld mozgalom mindig is széles ideológiai skálán mozgott, liberális és konzervatív irányzatok keveredésével, ez viszont nehezítette az egységes pártba szerveződést és olykor törésekhez vezetett. Mikecz Dániel arra is rámutatott, hogy 2010 után a zöld pártok lehetőségeit az is szűkítette, hogy a magyar politikai térben inkább a liberális mozgalmi ügyek erősödtek meg – például az oktatás, a média szabadsága, a demokrácia és a jogállamiság kérdései – amelyek elvonták a figyelmet a környezetvédelemről. A nagyobb helyi szintű zöld ügyek, mint Kishantos, a Római-part vagy a Városliget megóvása, viszont nem tudtak országos szintű mozgalommá szerveződni. A közvélemény figyelmét csak időszakosan kötötték le ezek a kérdések, így a zöld politika az országos napirenden háttérbe szorult. A zöld politika országos szintű kudarcaival szemben a helyi szintű környezetvédelem továbbra is sikeresebbnek tűnik. Az olyan ügyek, amelyek közvetlenül érintik az emberek lakókörnyezetét, képesek mozgósítani a helyi közösségeket. Az akkumulátorgyárak körüli tiltakozások, a Zengő ügy jó példák arra, hogy a helyi problémák képesek zöld mozgalmakat kialakítani. Ezek a helyi zöld ügyek akár az országos politikára is hatással lehetnek. Például a 2019-es önkormányzati választások során a helyi szerveződések több településen is áttörést értek el, ami a kormány figyelmét is felkeltette. Ezt követően a kormányzat is hirdetett klímapolitikai akciótervet, mutatva a környezetvédelmi politikai fontosságát. Mikecz Dániel viszont rámutatott, hogy ezek a sikeres helyi szintű zöldpolitikai mozgalmak általában nem szerveződnek pártpolitikai keretek közé, sőt sok esetben a politikától való távolságtartás jellemzi őket. A magyar zöld politika kilátásai továbbra is bizonytalanok. Mikecz szerint a jelenlegi zöld pártok brandje terhelt, és nehéz elképzelni, hogy ezek képesek lennének jelentős megújulásra. Emellett a hazai politikai rendszer blokkosodása szűkíti a harmadikutas, alternatív politikai erők lehetőségeit, így az új zöldpártok térnyerését is. Ugyanakkor a helyi környezetvédelmi ügyek, továbbra is lehetőséget nyújtanak a zöld politika számára. A Tisza Párt esetében például kulcsszerepet játszhatnak az ilyen témák, amelyek hatékonyan mozgósíthatják a helyi közösségeket, és ezáltal hozzájárulhatnak a párt építkezéséhez. A jövőben a zöld politika két irányban fejlődhet Mikecz szerint. Az egyik lehetséges tendencia, hogy a környezetvédő törekvések egyre inkább a politikai színtéren kívül nyilvánulnak meg, például az alternatív életmódok terjesztésében. A másik irány a lokális környezetvédelmi ügyek megerősödése lehet, amelyek a helyi közösségek önszerveződésére és együttműködésére építhetnek. A klímaváltozás és más globális környezetvédelmi problémák viszont kevésbé valószínű, hogy közvetlenül meghatározzák...

A Policy Solutions több éve végzi azt a kutatását, amellyel felmérik, hogy melyek a magyar társadalom legnagyobb problémái. Jelentős átrendeződések nincsen az előző évhez képest, a megélhetés, a bér, a közszolgáltatások minősége van az élen. Mit mutatnak a várakozások? Merre tart a társadalom? Beszélgetés Bíró-Nagy Andrással, a Policy Solutions vezetőjével. A magyarok számára 2024-ben az alacsony fizetések jelentik a legégetőbb problémát (36%), a bérek kérdése a harmadik helyről az első helyre lépett előre egy év alatt. Idén a fizetések alacsony szintjét még többen tartják kiemelkedő problémának, mint a magas árakat (34%). A megélhetés költségei ezúttal a második legtöbb említést kapták, a harmadik helyre pedig az egészségügy állapota került (30%), a tavalyi második hely után. Továbbra is sokan tekintenek problémaként a korrupcióra és a túl nagy társadalmi egyenlőtlenségekre. Azt is mutatják az adatok, hogy 2024-ben érdemben nem javult a gazdasági hangulat, és alacsonyak az elvárások is a jövő év szempontjából. Ez persze azt is jelenti, hogy az alacsonyan tartott várakozásokat könnyen megugorhatja a kormány. Nem véletlenül fordult rá a kormányzati kommunikáció a gazdasági kérdésekre, került fókuszba a bérmegállapodás. Ugyanakkor azt is lehet látni, hogy a gazdasági percepció felülírja akár a javuló adatokat is. Az USA elnökválasztás azt mutatta, hogy hiába javultak a makroadatok, ha az egyén szintjén más az érzékelés. Ez pedig kihívást jelent a kormány számára. Kopni látszik a kormány felelősségáthárító mechanizmusának az ereje. Eddig a háború, az EU, az USA volt célkeresztben, ma már a választók egyre inkább a kormányt teszik felelőssé, ami politikai veszélyt jelent. A kutatás azt is vizsgálta, hogy milyen a társadalom viszonya a vendégmunkásokhoz. A megkérdezettek 70%-a azt gondolja, hogy lenyomják a béreket, és 60% szerint elveszik a magyarok munkáját. Mindkét állításban a kormány menekültellenes kampányai csengenek vissza. Azaz olyan szinten megtanította ezeket az üzeneteket a kormányzati kommunikáció az elmúlt években, hogy nincs lehetőség az oldásukra a vendégmunkásokkal kapcsolatosan sem. A beszélgetés során szóba kerül az akkumulátorgyárak építésének megítélése, és egyazon mondatban elhangzik az akkugyár, az LMBTQ és az orosz befolyás fogalma. Hogy hogyan kerülnek ezek egy gondolati fonalra? Kiderül a beszélgetésből, amelyet már csak ezért is érdemes teljes egészében meghallgatni.

A szakszervezetek szerepe elsődlegesen a munkahelyek védelme, a munkavállalók érdekképviselete. A klímaváltozás ugyanakkor alapjaiban érinti a társadalmat, benne a dolgozói réteget is. Alkalmazkodás a túlélés egyetlen esélye, ezért gazdasági struktúraváltásra van szükség. Hol van itt a szakszervezetek szerepe, és nem okoz-e ellentmondást számukra a két érdek egyszerre történő képviselete? Erről beszélgettünk Bábel Balázzsal, a Vasas Szakszervezeti Szövetség nemzetközi ügyekért felelős alelnökével. A Vasas Szakszervezeti Szövetség elsődleges terepe az ipar, benne az autógyártás. Ha a klímaváltozás gazdasági átalakító hatását keressük, akkor egyik legszembeötlőbb az autóipar transzformációs mechanizmusa, az elektromos, vagy más alternatív hajtású járművek irányába. Ennek Magyarországon az akkugyárak megjelenése a leglátványosabb jele. A szakszervezetek szempontjából új munkahelyek létrejötte lehetőséget is jelent, hiszen új tagokat léptethetnek be a szakszervezetbe, ugyanakkor a sajátos magyar munkaerőpiaci helyzet miatt inkább veszélyekkel jár. A valós vagy vélt magyar munkaerőhiány kezelésének módja a kormány szerint az, hogy harmadik országbeli munkaerőt hoz be munkaerőkölcsönzők segítségével. Ez pedig megnehezíti a szakszervezetek terjeszkedését, csökkenti az érdekképviseleti lehetőségeiket, és a bérharcból „kiveszi” az erőt. A beszélgetés során az is kiderül, hogy azért vannak ezzel ellentétes példák is. A szakszervezetek a klímaváltozás miatti gazdasági változásra adott válaszokat, a zöld átmenetet úgy tudják elfogadni, ha ez kiegészül egy jelzővel: igazságos átmenet. Azaz szükség van arra, hogy ne a munkavállalók szenvedjék el az átállás negatív hatásait, és a tőke profitáljon ebből egyedül. Ezért az államnak zsebébe kell nyúlnia, és segíteni azokat, akik elveszítik a munkahelyüket. Az Európai Unió szintjén a szakszervezetek sokkal inkább számítanak természetes partnernek a kormányzatok, az Európai Bizottság számára, mint ahogy ez Magyarországon történik. Nálunk hiányoznak az érdemi tripartit érdekegyeztetési intézmények. Az is hozzátartozik persze az igazsághoz, hogy a szakszervezetek akkor képesek érdemben kényszerítő erőként fellépni, ha jelentős tagságot tudnak felmutatni. Ez jelenleg nincs így, és ezért érezheti a jelenlegi magyar kormányzat, hogy nem is kell több teret engedni az érdekképviseleteknek.

A Fényhozók Alapítvány a magyarországi mélyszegénységben élők helyzetének javításán dolgozik, különös figyelemmel az energiaszegénység problémájára. Munkájuk középpontjában Baks, egy Csongrád megyei kis falu áll, ahol a lakosság jelentős része roma származású, de a helyi közösség erős kohéziója jellemzi a települést. Rostás Arankával, az alapítvány kurátorával beszélgetett az Új Egyenlőség szerkesztője, Szécsi Katalin. Bakson a lakók azt vallják, hogy nem „cigányok” és „nem cigányok” élnek együtt, hanem „baksiak”. A település közössége az összetartozás példáját mutatja, ugyanakkor az energiaszegénység komoly kihívást jelent a mindennapokban. A településen sok háztartás küzd az energiaszegénység különböző formáival. Bár az alapvető közművek, mint a víz, áram, és csatorna rendelkezésre állnak, a szegényebb családok közül sokan képtelenek rendszeresen fizetni a számláikat. Az előre feltöltős mérőórák gyakran csak átmeneti enyhülést hoznak, és jelentős terhet rónak az érintettekre. Az energiaszegénységet tovább fokozza a lakóházak rossz szigetelése és a régi, energiapazarló háztartási gépek használata. A Fényhozók Alapítvány legjelentősebb projektje keretében egyszerű napelemes rendszereket telepít a rászoruló háztartásokban. Ezzel a megoldással a családok legalább a világításhoz és kisebb elektromos eszközök használatához szükséges energiát elő tudják állítani. Bakson eddig 13 háztartás kapott ilyen rendszert. Az alapítvány folyamatosan tanul a telepítési folyamatok során, mivel sok esetben régi, rossz állapotú házakkal kell dolgozniuk, ahol a telepítés különleges kreativitást és helyszíni megoldásokat igényel. Az ilyen projektek nemcsak az energiával kapcsolatos problémák enyhítésében segítenek, hanem közösségépítő szerepük is van, mivel a családok aktívan részt vesznek a megvalósításban. Az energiaszegénység strukturális problémáinak kezelése azonban elsősorban nem a civilek feladata lenne. Rostás Aranka véleménye szerint a rendszerszintű megoldások elengedhetetlenek, például az állami támogatási programok átalakítása, hogy azok valóban elérjék a leginkább rászorulókat. A Fényhozók munkája egyszerre szól az innovatív technológiai megoldásokról, a szolidaritásról és a közösségépítésről. Az alapítvány tevékenysége példaként szolgálhat arra, hogy kis léptékben, alulról jövő kezdeményezésekkel is lehet hatékonyan küzdeni a társadalmi egyenlőtlenségek ellen.

Van-e különbség a politika és a civil élet között? Hogyan tud egy politikus tényleges közösséget építeni? Miért lehet hasznos, ha egy civil szervezet politikusokat képez? Ezek a kérdések különösen aktuálisak most, amikor a Közélet Iskolája Politikus Műhelyt indít, hogy lehetőséget biztosítson helyi közösségben aktív emberek számára a politikai élet megértésére és gyakorlati használatára. A januárban induló képzés célja, hogy a politikától ne féljünk, hanem annak eszközeit megismerve építsünk helyi közösségi hatalmat, hogy valóban kontrollálhassuk közös életünket. Ennek apropóján Fernengel Ági szociológussal és antropológussal beszélgetett Czabán Samu, az Új Egyenlőség szerkesztője a civilek politikai szerepvállalásának fontosságáról, kihívásairól és a hatékony politikusi működés feltételeiről. elszakadjon a valóságtól. Egy jól működő politikai csapat olyan, mint egy erős közösség: közös értékek és célok mentén épül fel, és kölcsönös támogatásra épül. A közösségi alapú működés ráadásul növeli a politikai szerepvállalás hitelességét, hiszen a választók érzik, hogy a politikus nem egyéni érdekek mentén cselekszik, hanem egy közösség által megerősítve. Miért akarhat egy civil szervezet politikusokat képezni? A Közélet Iskolája példája jól mutatja, hogy egy civil szervezet közéleti ügyekben is fontos szerepet játszhat. A cél itt nem az, hogy a civil szervezetek elveszítsék a pártpolitikától való függetlenségüket, hanem hogy olyan eszköztárat biztosítsanak, amely segítségével a civilek magabiztosabban és tudatosabban tudják érvényesíteni a közösségük érdekeit a politika érdekvédő vagy képviseleti szeletében is. A civil szervezetek által képzett politikusok képesek lehetnek arra, hogy a hagyományos politikai terepen is megőrizzék elkötelezettségüket a közösségi érdekek mellett. Végső soron a civil szervezetek politikai részvétele nem jelenti azt, hogy „belemocskolódnának” a politikába. Éppen ellenkezőleg: hitelesebbé és közösségibbé tehetik a politikai életet, ha saját értékeiket és módszereiket képesek beépíteni a döntéshozatal folyamatába. A Politikus Műhely januárban induló féléves képzésére 2024 november 17-ig lehet jelentkezni. Akit érdekelnek a részletesebb információk, a linken utána tud járni.

Orbán Viktor 2014-ben jelentette be az illiberális állam tervét, 2019-ben a létrejöttének a befejeződését. 2024-ben az ötödik „születésnapját” tölti be… Hogy pontosan mit is jelent az illiberális állam, politikai termék-e vagy egy új államszervezési modell, erről beszélgettünk Kis Miklóssal, aki az Új Egyenlőségen jelentett meg erről egy írást.   Kis Miklós írása Az illiberális állam és Magyar Péter felemelkedése címmel jelent meg október elején az Új Egyenlőségen. A cikk apropója, hogy a 2019-ben létrejövő illiberális állam immár 5 éves. A szerző korábbi jövendölései sok tekintetben megvalósultak, hiszen a nemzeti fizetőeszköz gyengülése volt az egyik várakozása, amely a 2019-es 330 forint körüli euróárfolyam helyett a 390-400 forint közötti sáv között van már. A szerző másik várakozása a munkavállaló-ellenes lépések bevezetése volt. Ennek a nyitányát a rabszolgatörvény jelentette (természetesen 2010 óta jelen van a masszívan szakszervezet-ellenes és munkavállalói jogokat csökkentő politika), illetve a külföldi munkavállalók kölcsönzött munkaerőként történő behozatala is erősen alátámasztja ennek a kurzusnak a karakterét. A gazdasági szerkezet átírása, pontosabban védendőkre és támadandókra való felosztása is erőteljesen megjelent. Egyszerre multibarát és eredeti tőkefelhalmozást támogató politikát folytat a kormány. Bizonyos szektorokban persze még a külföldi befektetőket is támadják és hazai tőkére cserélnék őket (a kiskereskedelem most egyértelműen ilyen). Ugyanakkor nemcsak gazdasági, társadalmi, hanem politikai szempontból is érdemes megnézni, mit hozott az illiberális állam. Tényleg szükségszerű-e, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok, amelyek parlamenti képviselettel bírnak, az eljelentéktelenedés felé haladnak, miközben kinőtt egy új politikai erő? Ahogy Kis Miklós fogalmaz: „Az persze tagadhatatlan, hogy Orbán és Magyar a két meghatározó szereplő. Az új politikai tér centruma jobboldalon van, a magyar társadalom és politika jobbratolódása megállíthatatlannak tűnik.” Kérdés, hogy az ellenzéki szavazók értékrendje ténylegesen is igazodni fog-e ehhez, vagy az illiberális állam azt tanítja a választóknak, hogy kormányváltás csak jobbról érkezhet. Fontos, hogy ez nem azt jelenti, hogy jobbról előzik meg a Fideszt, de azt igen, hogy jobboldali értékrendű politikusok akarják leváltani a Fideszt.

A magyar kormány mintha gazdasági paradigmaváltást hirdetett volna meg a gazdasági semlegesség elvével. Mások szerint ez egy politikai-kommunikációs termék, amivel meg akarja magyarázni egyéb politikai húzásait a kormányfő. Erről beszélgettünk Büttl Ferenc közgazdásszal. A világgazdaságban fokozódik a küzdelem, a dominanciaharc a vezető erő megszerzése érdekében. Ezt sokkan blokkosodásnak nevezik, amelyet a II. világháború utáni folyamatokhoz hasonlítanak. Büttl Ferenc szerint az már önmagában kérdéses, hogy most is hasonló helyzetet élünk-e át. A multinacionális vállalatok világában, amikor a globális gazdaság a gyártási folyamatokat nem nemzetgazdasági alapon szervezi meg, lehetséges-e keleti és nyugati blokkokról beszélni? Valószínűleg nem. Ezért minimum problematikus az a megközelítés, hogy azért visz olyan külpolitikát a kormány, amit látunk, mert ezzel akarja megőrizni potenciális gazdasági együttműködési lehetőségeit. Ennek a logikának talán a Trump iránti barátság az egyik legnehezebben megmagyarázható eleme. Azt tudjuk ugyanis, hogy a Kína mint gazdasági ellenség elleni harc már az ő elnöksége alatt megindult. Ezen nem is kívánna változtatni, ha megnyerné a választást. Ez maga a blokkosodás politikája. A magyar miniszterelnök szinte politikai „all in”-t játszik ennek kapcsán, azaz minden kreditjét Trump esetleges győzelmére teszi fel. Ugyanakkor a gazdasági semlegesség elve alapján minden követ megmozgat azért, hogy üzletelni tudjon Kínával is. Ez minimum ellentmondás, amelyre az se lehet válasz, hogy majd a személyes jó viszony valamiféle külön megállapodást tesz lehetővé az USA és Magyarország között. Ez azért sem képzelhető el, mert Magyarország az EU tagja, és ezáltal ennek a gazdasági szövetnek a leválaszthatatlan része. Azaz a külön gazdasági megállapodás értelmezhetetlen egy külső országgal. Ahogy Büttl Ferenc fogalmazott, az persze helyes, hogy a nagyon erős német gazdasági kitettséget próbálja lazítani Magyarország, de ennek rövid távon nem sok realitása van. A beszélgetés utolsó harmadában a magyar monetáris és fiskális politika konfliktusát néztük meg közelebbről. Büttl Ferenc szerint ennek legújabb fellángolása a 2023-as infláció miatti „el/leszámolási vita” miatt történt. Két kérdést másképp ítéltek meg a felek: ki a hibás? és ki oldotta meg? A kormány alapvető elvárása, hogy a kamatot gyorsabban kellene a jegybanknak csökkentenie. Ez ugyanis lassítja a beruházásokat, és drágítja a finanszírozást. Azonban ez nem csak akarat kérdése. Hiába lesz jövő márciustól új vezetése a jegybanknak, attól nem lehet rángatni a monetáris folyamatokat. Természetesen csökkenhet a feszültség a kormány és az MNB között, kevesebb szakmai elemzés jelenik meg arról, hogy ki a hibás, de ez nem oldja meg a növekedési problémákat.

A digitális kapitalizmus egyes értelmezések szerint a kapitalizmus új változata, és ebben a tekintetben egy elkülönült korszaknak is tekinthető. Miközben vitathatatlanul egy technológiai ugrás szemtanúi vagyunk, de vajon jobb lesz-e ezáltal jobb? Erről beszélgettünk Pogátsa Zoltánnal, a Digitális kapitalizmus című könyv szerzőjével, az Új Egyenlőség főszerkesztőjével.   A technológiai fejlődés egyértelműen látszik az appok, a bigh tech, az AI, a kriptó világában. A kérdés az, hogy ettől javul-e az életminőség, és legfőképpen hogyan hat ez a társadalmi egyenlőtlenségre. Az erre adott válasz Pogátsa Zoltán elmondása alapján nyugtalanító. Azt mutatta ki más szerzők munkái alapján, hogy a korábbi időszakok fejlődési hullámainak egyértelműen az volt a következménye, hogy azok egy szűk elit számára hoztak fejlődést. Az egyének kizsákmányolása jelentősen növekedett, és csak akkor tudtak a fejlődés eredményeiből részesülni, ha megszervezték magukat, és összefogtak más, hasonló helyzetben lévőkkel. Egy sajátos gazdasági mozgás is tapasztalható, amely az államok feletti vállalatok további erősödését hozzák. Az appok kapcsán arra hívta fel a figyelmet Pogátsa Zoltán, hogy nagyon erős kockázati tőkealapok vannak ezek mögött, és valójában a kínai cégek fejlesztéseit is nyugati alapkezelők finanszírozzák. Azaz a profit, az eredmény ott is fog összpontosulni. Van egy érdekes emberi dimenzió is. Ez pedig a fejlesztők és a működtetők közötti ellentmondás. A kockázati tőkealapok sajátossága, hogy valójában embereket finanszíroznak, akik várhatóan képesek piacot letaroló ötletekkel megjelenni. A startup korszak az, amikor a legfőbb emberi érték a végtelen megszállottság. Ugyanakkor általában ezek a fajta emberek már nem képesek megvalósított ötletüket működtetni, csapatban nem képesek dolgozni. Ezért lecserélik őket, és a kockázati tőkealapok új embereket hoznak be helyükre. Sok tekintetben mítosz az, hogy a sok pénztől csak egy jó ötlet választja el a halandó embert. Ezt sugallják a digitális kapitalizmus finanszírozói, akik ha kell, pillanatok alatt arrébb rakják az innovátort. A digitális kapitalizmus által felvetett kérdések közé tartozik a feltétel nélküli alapjövedelem is. Pogátsa szerint nem utópia, hanem a jelen valósága, hogy a robotok elveszik az emberek munkáját. A rózsaszín galléros (segítő) munkák megmaradnak, amire lehetőségként kell tekintetünk. Ugyanakkor valamiből élnie kell a társadalomnak, erre pedig a feltétel nélküli alapjövedelem jelenthet választ.

Hogy alakulnak az erőviszonyok két hónappal az amerikai elnökválasztás előtt? Milyen kampánystratégiákat választanak a jelöltek? Mely témák mozgatják meg leginkább az amerikai választókat? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestük a választ az Új Egyenlőség e heti podcastjában, amelyben Bíró-Nagy András kollégánk Kaló Máté Amerika-szakértővel beszélgetett. Joe Biden visszalépése új dinamikát adott az amerikai elnökválasztási kampánynak - hívta fel a figyelmet Kaló Máté. A demokraták, akik korábban szinte biztosnak látták a vereséget, újra versenybe kerültek. Kamala Harris ledolgozta hátrányát, a legfrissebb közvélemény kutatások alapján kiegyenlített a küzdelem a két jelölt között. A kampányban a gazdasági, a külpolitikai és az identitáspolitikai témák egyaránt jelen vannak. Donald Trump leginkább gazdasági témákban próbál támadni, és emellett Harris külpolitikai tapasztalatlanságára játszik. Harris az abortuszt emelné központi témává, ami a Trump által kinevezett alkotmánybírók döntése alapján már nem számít alkotmányban védett jognak. Kaló Máté viszont rámutatott, hogy bár mindegyik téma fontos, a kampány leginkább az elnökjelöltek karakteréről szól, és Trump megosztó személyisége köré épül. Kaló Máté szerint a demokraták és a republikánusok közötti verseny azért is válhatott kiegyenlítetté, mert a Trump-kampány teljesen Bidenre készült, és nem tudott hatékonyan reagálni a visszalépésre. Ez részben annak köszönhető, hogy Trump mozgástere ekkorra beszűkült, mivel az alelnökjelöltjét már korábban kiválasztotta. Trump stratégiája így az lett, hogy Harrisre tolja Biden örökségét. Kaló Máté arra is kitért, hogy Trump az ellene elkövetett merényletből sem tudott igazán politikailag profitálni. Az incidens után azonnal ugyanazzal a lendülettel támadta ellenfeleit, így a merénylet a napi politikai csatározások hevében gyorsan elvesztette jelentőségét. Kaló Máté azt is kifejtette, hogy Harris kampánya is küzd problémákkal. A demokraták stratégiája, hogy Harris ügyészi múltját kihasználva az egész kampányt egyfajta vádemelésként interpretálják, amely során Trumpot el kell ítélni a 2021. január 6-án történt Capitolium ostroma miatt. Harris személye ugyanakkor nem elég karizmatikus, és alelnökként sem tudta megmutatni saját arcélét. Leginkább a külpolitika terén maradt adós egységes világnézettel, amelyet Trumppal szembe állíthatna. Az újabb szavazók megszólításához tehát Harrisnek bizonyítania kellene vezetési képességeit. Kaló Máté arra is kitért, milyen hatása lehet az amerikai választások eredményének Magyarországra. Szerinte egy Harris győzelem nem hozna érdemi változást a Biden-korszakhoz képest. Emellett arra is felhívta a figyelmet, hogy az amerikai külügyi és védelmi politikai meglehetősen stabil, még akkor is, ha különböző karakterű és nézetű elnökök követik egymást. Bár a felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy Orbán Viktor és Donald Trump számos kérdésben egyetértenek, valójában vannak jelentős különbségek is a két politikus világnézete között. Ez korlátot jelenthet abban, hogy mekkora változások lennének várhatók egy újabb Trump elnökség esetén.

Az európai parlamenti választások megmutatták magyar szempontból, hogy nem jött be a kormánypárt vágya: most sem sikerült elfoglalni Brüsszelt. Sőt a Bizottság elnöke továbbra is a magyar kormány óriásplakátjain negatív szereplőként feltüntetett von der Leyen maradt. Erről és a várható prioritásokról beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással.   Ha Fidesz-szempontból konklúziót akarnánk vonni a júniusi EP-választások eredményei után, akkor az valami ilyesmi lehet: „Pech, most sem sikerült elfoglalni Brüsszelt, sőt a korábbi politikai szereplők határozzák meg a következő éveket.” Ennek emblematikus pontja, hogy von der Leyen maradt az Európai Bizottság elnöke, a korábbi koalíció irányítja Európát, amelynek minden tagjával nyílt konfliktusa van Orbán Viktornak. Ugyanakkor tény, hogy valami sikert a magyar kormányfő is fel tudott mutatni. A hármas stratégiai célkitűzéséből egy elem teljesült, hiszen képes volt a senki földjéről indulva újra pártcsaládot, új politikai hazát találni magának. Azt a két célt már nem tudta elérni, sőt közelébe se került, hogy egyesítse az Európai Néppárttól jobbra álló erőket, és képes legyen meggyőzni az EPP-t, hogy új koalíciót építsen fel a szociáldemokraták, zöldek és liberálisok nélkül. A beszélgetés során azt is elemeztük, hogy mi történik most Brüsszelben, milyen forgatókönyvek várhatók az Európai Bizottság felállítása során. Egyelőre csak az elnököt választották meg, szükség van biztosokra, akiket a tagállami kormányok jelölnek első körben. A jelölések beérkezése után kerül sor a portfóliók osztására, majd a parlamenti meghallgatásokra. Bíró-Nagy András véleménye szerint november előtt nem lesz új Bizottság, és nagy valószínűség szerint nem megy át majd mindegyik jelölt a rostán. Ez történt öt éve is, amikor többek között a magyar kormány jelöltje bukott el, és „beugróként” jött csak a mostani biztos, Várhelyi Olivér. Orbán Viktor őt jelölte most is, de könnyen lehet, hogy a Fidesszel szembeni negatív hangulat elsöpri a személyét, ezért pletykák szerint már készülődik beugróként Győri Enikő. A személy mellett azonban talán fontosabb, hogy milyen területet kaphat meg a magyar biztos. Erről nem tudunk biztosat, az a feltételezés tartja magát, hogy a mostani keleti bővítési portfólió nem magyar kézbe kerül. Ennek fő oka, hogy ez a terület a következő öt évben felértékelődik, mivel tervek szerint 2030-tól már új tagállamok csatlakozása lesz napirenden. Addig ezt a folyamatot végig kell vinni, és a tárgyalásokat le kellene zárni például a Nyugat-Balkán országaival. Az Európai Bizottság minden ciklusban igyekszik reagálni a változó politikai környezetre, és ez alapján alakítja a portfóliókat. A 2024–2029-es időszakban hírek szerint felértékelődik a védelmi politika, ezért ennek a területnek várhatóan lesz biztosa, valamint a baloldaliak kérésére a lakhatás is kiemelt figyelmet fog kapni.

Az Új Egyenlőség podcast korábbi adásában már foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy milyen mértékben üresedik ki az ideológiai, értékalapú politizálás. Ennek egyik tételmondata: „Ma már nem számít, jobboldal vagy baloldal…” Erről beszélgettünk Scheiring Gábor közgazdásszal, társadalomkutatóval. Nem magyar, és nem újkeletű az a jelenség, hogy politikai pártok arra építik ideológiájukat, hogy „se nem jobb, se nem bal”. Ezzel szemben centrista, szakértői imidzseket húznak fel, mintha a korábbi értékalapú megközelítések a politikában már nem lennének fontosak vagy érvényesek. Scheiring Gábor szerint ez nem új epizódja ez a nyugat-európai pártrendszernek. Amióta a baloldal feladta a gazdasági értelemben vett bal-jobb értéktengelyt, és neoliberális fordulatot hajtott végre, eltűnt a pártok közötti különbségek jelentős része. Hiszen a szociáldemokrata pártok már nem a kapitalista gazdasági rendszerrel szemben fogalmazták meg kritikájukat, hanem csak kisebb korrekciókat tartottak szükségesnek. Nem alakítani akarják a piacokat, hanem meglovagolni. Amint a baloldal kivonult a munka-gazdaság tematikából, a populista jobboldal képes volt megszólítani az olyan hagyományos baloldali csoportokat, mint a munkásság. Ezt pedig nem azzal a céllal teszi, hogy a helyzetük jobbítását ígérje (magasabb bérek, jobb munkahelyek), hanem lényegében a status quót, azaz a globalizmus elleni védelmet ígéri. Ezt látjuk Magyarországon és az USA-ban is. A baloldal azzal lép fel, hogy neki csak az a feladata, hogy mindenkivel szemben megvédje a demokratikus értékeket. Ez azonban szintén csak a status quo ígérte, és semmilyen módon nem látszik benne a hagyományos baloldalra jellemző átalakító düh, azaz a társadalmi osztályok számára fontos kérdésekben a változás valódi ígérete. Nemcsak ideológiai veszteséget szenvedett el a baloldal ezáltal, hanem szervezeti eltolódás is kialakult. Ez alatt azt értjük, hogy a tömegpárti jelleget felváltotta a professzionális működés, amely a közpolitika alkotását kiszervezte think tankeknek, a kommunikációt ügynökségeknek. Közben a tagság szerepe leértékelődött, nem is fontos már a tömegpárti jelleg. Ez a baloldali pártok és a szakszervezetek közötti természetes szövetség lazulását, a baloldali kulturális intézményrendszer lebontását eredményezte. Voltak kísérletek arra, hogy a baloldal képes legyen kitörni ebből a szerepből, és újradefiniálja magát gazdaságpolitikai kérdésekben. Ez azonban a centrum irányából erős támadásoknak volt kitéve, és el is bukott. Erre látunk példákat a Corbyn vezette Labour esetében, illetve a Szirizánál vagy a Podemosnál.

Mintha megint reneszánsza lenne a magyar politikában annak, hogy nem számítanak a politikai oldalak, nincs is olyan, hogy jobb és bal oldal. Ennek sok előképe van a nyugat-európai demokráciákban, csak éppen ezekről a végén kiderült, hogy nem többek, mint politikai termékek. Erről beszélgettünk Jámbor András országgyűlési képviselővel.   A rendszerváltás utáni politikai életben többször előkerül termékként a se nem bal, se nem jobb kérdése. Ez egyfajta öndefiníciós kísérlet, amely talán sokkal jobban szól a „régiektől” való megkülönböztetésről, semmint arról, hogy ideológialag mit is gondol magáról az adott közösség. „Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar” – ez volt a 90-es években a Csurka István vezette Magyar Igazság és Élet Pártja alapelve. 2017-ben a Momentum párttá válásának hajnalán sokszor elhangzott az a megközelítés, hogy se nem jobb, se nem bal, a többit majd meglátjuk. A Tisza-párt mostani fázisában is elhangzik az, hogy se nem jobb, se nem bal, csak magyar. Nem egyedülálló ez, hiszen Franciaországban Macron elnök úgy volt képes a maga javára átrajzolni a politikai térképet, hogy a jobb-bal dichotómiát idejét múltnak kezdte tekinteni. Más kérdés, hogy 2024-ben ennek egyértelmű lett a következménye, hiszen saját magát szalámizta le ez a centrista megközelítés. Jámbor András szerint a magyar baloldal előtt is áll-állt egy stratégiai dilemma: értékalapú politizálás vagy anti-orbánizmus. Az utóbbi nyert. Ez könnyebb útnak számított, több és nagyobb választói koalíciót feltételezett. Ennek következménye, hogy értékalapú megmozdulások transzformálódtak át anti-orbánista megmozdulásokká. A 2018-as rabszolgatörvény elleni tüntetés, amely a munkavállalói jogokról szólt, egy pillanatban már térben és témában is átalakult a sajtószabadság elleni megmozdulássá. Érdemes megnézni, az értékalapon íródott és alapvetően baloldali megközelítésű 2022-es összellenzéki program hogyan került a sarokba, és a jobboldali beállítottságú Márki-Zay Péter miképpen tette a kampányt anti-orbánista show-vá. Miközben az anti-orbánizmus győzött az ellenzéki útkeresés harcában, Jámbor András arra mutat rá, hogy soha nem volt ennek a gondolatnak többsége a társadalomban. Téves állítás, ha azt gondoljuk, a Fidesszel szembeni világ szavazói anti-orbánisták lennének. Amennyiben elfogadjuk ezt az állítást, akkor az erre épülő ellenzéki stratégia rossz, és valójában elitpolitizálást jelent csak. Miközben nem igaz az az állítás, hogy Nyugat-Európában már ne lenne jelentősége a bal-jobb tengelynek. Sőt a baloldal erősödése látszik Franciaországban, Olaszországban, és Nagy-Britanniában is. Jámbor András szerint a baloldal akkor képes megépülni, ha új utat választ, értékalapon politizál, és nem az anti-orbánizmus lesz a kizárólagos programja. A két adekvát társadalmi csoport, amellyel társadalmi koalíciót kell kötni, a szakszervezeti világ és az egyetemi világ. És el kell fogadni, hogy ezek a csoportok nem teljesen kompatibilisek az anti-orbánizmus szavazói közegével.

A Policy Solutions több éve méri, hogy milyenek a magyar társadalom külpolitikai attitűdjei. Kelet vagy Nyugat? NATO vagy függetlenség? Orosz vagy ukrán? Leegyszerűsítve ezek a fő kérdések. De a kutatás mélységei talán ennél is izgalmasabbak, erről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással, a Policy Solutions vezetőjével.   A márciusi adatfelvétel során kialakult kép a magyarok külpolitikai irányvonalairól elsőre sok szempontból inkoherensnek tűnik. A kutatás fő megállapításai ugyanis egyrészt egy nyugati fősodorba illeszkedő ország képét mutatják: ·        a magyarok többsége szerint az ország helye nyugaton van; ·        a NATO-tagságot tartják a legtöbben előnyösnek, és nem gondolják a magyarok, hogy a NATO vagy az EU széteshet a következő 20 évben; ·        25 év után: a magyarok háromnegyede támogatja az ország NATO-tagságát; ·        az elmúlt egy évben csökkent a magyar társadalom által érzékelt háborús veszély. Ugyanakkor elindult egy orosz közeledés is: ·        Ausztriát látják a magyarok a legfontosabb partnernek, 2024-ben Ukrajna került a lista végére; ·        már nagyobb fenyegetésként tekint a magyar társadalom Ukrajnára, mint Oroszországra; ·        Ukrajna támogatása: már csak a humanitárius segítségnyújtásnak van támogatottsága, a pénzügyi és a katonai támogatást is ellenzi a magyarok többsége; ·        tovább romlott az ukrán menekültekhez való hozzáállás. A beszélgetés elején erre az ellentmondásra kerestük a választ. Bíró-Nagy András szerint ahol évszázados értékválasztások vannak, ott nagyon nehezen alakítható a magyar társadalom többségi álláspontja. Ilyen a nyugati orientáció. Persze ebben is érezhető a kormánypárti táborban egy eltolódás, de még mindig többsége van annak, hogy a helyünk nem a keleti országok között van. A NATO támogatásának erős volta a biztonságba vetett hitben nyugszik, illetve a magyar kormány az Európai Unióval ellentétben nem fogalmaz meg erős kritikákát ezzel a szövetséggel kapcsolatban. Ugyanakkor az orosz–ukrán háború kapcsán meglévő álláspontok már nem stabil, évszázados viszonyban értelmezhetőek a magyar társadalomban. Ezért lehetséges, hogy egyre rosszabb értékeket mutat Ukrajna megítélése, miközben azt is el kell mondani, hogy az orosz barátság nem nőtt, mintha lenne ennek is egy üvegplafonja. Ukrajna megítélésének romlása az ellenzéki szavazók körében érezhető leginkább, elkezdtek azonosulni a kormánypárti szavazók értékrendjével. Könnyen lehet, hogy emögött az áll, hogy az ellenzéki pártok kevesebbet beszélnek erről a kérdésről, és nem adnak saját szavazóiknak támpontokat ennek kapcsán. A beszélgetés során azt is megnéztük, hogy hogyan illeszthető össze a kormány háborús pszichózisra épülő kampánya azzal, hogy márciusban kevesebben tartottak a háborútól, mint akár egy évvel korábban. Ennek okait és az adatok mögötti településtípusos eltéréseket is elemeztük.

Politikai földindulás vagy stabilitás – ez volt a kérdés a júniusi európai parlamenti választásokon. Az adatok azt mutatják, hogy tektonikus mozgás nem volt, balközéptől a jobbközépig tartó pártcsaládok tartják meg a többséget. Ugyanakkor lehetnek átrendeződések a közpolitikai hangsúlyban. Erről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással. Idézzük fel az Új Egyenlőség podcast januári külpolitikai évadnyitójában elhangzott gondolatokat: „Szűken véve az európai porondot, a legnagyobb hatású esemény a júniusi EP-választás lesz. Ennek kapcsán Bíró-Nagy András továbbra sem látja annak jelét, hogy a magyar miniszterelnök által várt átrendeződés végbemenjen. Ehhez az kellene, hogy az európai konzervatívok és a tőle jobbra álló Identitás és Demokrácia pártcsalád képes legyen az Európai Néppárttal összefogva többséget alkotni. Ennek nem látszik sem matematikai realitása, sem pártpolitikai megalapozottsága. Ez utóbbi ugyanis azt jelentené, hogy a CDU/CSU együttműködne a német szélsőjobbal (AfD), vagy a lengyel PIS szövetkezne a Donald Tusk vezette lengyel kormánypárttal. Ezek a belpolitika logikája szerint szinte teljesen kizárt opciók.” A júniusi EP eredmények alátámasztották ezt. Nem következett be az, amire elemzők se láttak jelentős esélyt, hogy sok tagállamban egyirányú tektonikus mozgások legyenek, és ez átírja az erőviszonyokat. Ezzel szemben az történt, hogy a mérsékelt jobboldali Európai Néppárt növelte mandátumainak számát, a baloldali S&D lényegében megőrizte korábbi erejét, és a liberális-centrista ReNew esett vissza. Ezzel együtt a szükséges 361 fős többséggel szemben 400 fő feletti ennek a három pártcsaládnak a mandátumszáma. Azok a felvetetések, hogy egy új alternatíva jöhetne létre, amely az EPP mellett a konzervatívokra támaszkodik, nem reális, mivel az S&D kizárta, hogy ilyenben részt vegyen. De azt is hozzá kell tenni, hogy jelenleg még sok képviselő pártcsaládon kívüli. Bíró-Nagy András számítása szerint nagyságrendileg 90 mandátumot szerzett képviselőnek nincsen meg a „helye”, értük folyik a küzdelem. De ez csak elméleti lehetőség egy átrendeződésre, hiszen ezen 90 mandátum nélkül is van többsége a mostani hatalmi koalíciónak. Bíró-Nagy András véleménye szerint egy új szélsőjobboldali erő is megalakulhat a következő napokban. Ennek szervezőereje az AFD lehet, amely például a bolgár szélsőségeseket könnyedén maga mellé állíthatja. Ha további 5 tagállamból találnak azonos identitású és szabad vegyértékű politikai erőt, akkor az Identitás és Demokrácia pártcsaládtól jobbra (ennek vezetőereje a Le Pen-féle francia Nemzeti Tömörülés) létrejöhet egy új erő. Arra kérdésre, hogy ha a politikai centrum, amely a többséget alkotja, nem változik, akkor milyen átalakulásra lehet számítani, Bíró-Nagy András azt válaszolta, hogy például a zöld átállás lehet áldozata ennek a folyamatnak. „Öt éve klímaaktivisták tüntettek, most pedig a gazdák.” Ez pedig intő jel az EPP számára, amelynek az egyik fő bázisát a mezőgazdaságból élők jelentős választói tömege jelenti. Weber már a választások előtt arról beszélt, hogy a belső égésű motorok 2035-től való tilalmát felül kell vizsgálni egy új ciklusban. A beszélgetésben szó esett az Európai Bizottság elnöki posztja, illetve az egyéb fontos posztok körüli alkukról, valamint áttekintettük Orbán Viktor és a Fidesz európai útkeresését és annak realitásait.

A felsőoktatási dolgozók bérharca kapcsán beszélgettünk korábbi adásunkban Gregor Anikóval, az ELTE oktatójával, szociológussal. A beszélgetés második részében arra keressük a választ, hogy egy szociológusnak miért feladata az aktív cselekvés, hogyan lesz belőle szakszervezeti vezető, és mit lehet tenni a potyautasokkal szemben.   Az elmúlt évek tapasztalatai alapján amikor egy társadalmi csoporton belül fellángol az érdekérvényesítési igény, akkor két út közül választhat. Az egyik a hagyományos modell, amely a szakszervezeti mozgalomra építve próbálja megszervezni magát és elérni a kitűzött célokat. A másik út, amely a szakszervezeteken átlépve, meghaladva, őket leváltva szeretne célba érni. Ehhez valamilyen informális, majd formalizált közösséget épít, és így vívja a küzdelmét. A felsőoktatási dolgozók bérharca kapcsán ugyanezzel a dilemmával néztek szembe az egyetemi oktatók, az adminisztrátori munkakörben dolgozók. Ők azt választották, hogy a szakszervezetek azért jöttek létre az évszázadok alatt, hogy fellépjenek a munkavállalók jogait képviselve. Ezért az a járható út, hogy be kell lépni a szakszervezetbe, és szükség esetén el kell azt foglalni, vagy legalábbis dinamizálni kell. Gregor Anikó azt a személyes szálat is megosztotta, hogy számára nem volt kérdés az aktív cselekvés. Egy szociológusnak nem csak leíró jelleggel kell foglalkoznia a társadalmi mechanizmusokkal, az egyenlőtlenség elleni közdelemmel, hanem ha történés van, akkor cselekvővé kell válnia. Ezért vállalta fel, hogy részt vesz a dolgozók megszervezésében, és ezért vált szakszervezeti vezetővé. Ez még egy egyetemi oktatónak is új terep, amit tanulni kell. Például azt, hogy hogyan kell közösséget építeni, megszervezni a nyilvánosság felé való fellépést. Ezért is fontos, hogy legyen képzési rendszer a szakszervezeti vezetők számára, ami ma minimálisan érhető el Magyarországon. Saját tapasztalata alapján az látszik, hogy egy bérharc megszervezése soha nem a mával kezdődik. Többéves folyamat volt az esetükben is, amely 2022-ben kezdődött egy aláírásgyűjtéssel. Ezt követte a hálózatos informális szerveződés szakasza, majd a csoporttá, mikroszervezetté válás, végül a szakszervezetbe való belépés. Az ő esetükben volt legalább egy meglévő szakszervezeti mozgalom az egyetemen, csak azt fel kellett rázni, és új szempontot kellett behozni a szervezkedésbe. Ez pedig – ahogy Karácsony Szilárddal készített podcastunkban is meghallgatható – a szervező modellre épülő szakszervezet. Azaz ne azt nézzük, hogy tagdíjunkért cserébe mit ad a szakszervezet (például nőnapi vázát vagy vásárlási kedvezményeket), hanem azt, hogy tagként mit tudunk elérni. Valójában közösséget ad a szakszervezet, ahogy Gregor Anikó megfogalmazta, amely keretében meghatározzák az őket érintő ügyeket, és megnézik, milyen eszközök vannak a kezükben. A beszélgetés során azt is érintettük, hogy az egyetemi hallgatók hogyan rezonálnak arra, ha azt hallják, hogy az oktatóik szakszervezetet hoznak létre és bérharcba kezdenek. Valamint hogy kik azok a potyautasok, és mit lehet ellenük tenni.

A közoktatás után elindult a bérharc a felsőoktatási dolgozók körében is. A helyzetet beárnyékolja, hogy a kormánynak van kedvenc egyeteme, vannak kiszervezett egyetemei és finanszírozási szempontból megtűrt egyetemei. Erről beszélgettünk Gregor Anikó szociológussal, szakszervezeti vezetővel.   A Medgyessy-kormány első 100 napos programja volt az utolsó központi kormányzati lépés, amely a nemzetgazdasági átlag fölé tolta az egyetemi dolgozók bérét. Ez most 60-70%-on áll, azaz az elmúlt két évtizedben elinflálódott. Erre reagáltak az érintettek, amikor megszervezték akciójukat, és több követelést is a kormány elé vittek. Az akció egyik szervezője, Gregor Anikó elmondta, hogy négy intézmény (az ELTE, a BME, a Zeneakadémia és a Magyar Képzőművészeti Egyetem) működik a Kulturális és Innovációs Minisztérium felügyelete alatt. Rajtuk kívül egy, finanszírozási szempontból kiemelt figyelmet kapó, nem alapítványi modellben működő egyetem van, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem. A többit már „kiszervezték”, amit az Európai Bizottság olyan mértékben támad, hogy ezek az intézmények kikerültek az európai kutatási hálózatból, és komoly forrásoktól estek el. A bérhelyzet kapcsán néhány nagyon szemléletes példát hozott Gregor Anikó. Egyrészt ma 380 ezer forint egy tanársegéd bruttó fizetése, ami 250 ezer forint nettót jelent. Ha összehasonlítást végzünk, akkor a közoktatási béremelés után azt látjuk, hogy egy tegnap még államvizsgázó hallgató, aki gyakornoki bért kap majd, tanárként jobban keres, mint az őt vizsgáztató bizottság mindegyik tagja. Ez persze nem azt jelenti, hogy a tanári pálya kezdő bére lenne magas, hanem a felsőoktatásban oktatóké alacsony. Ugyancsak meghökkentő adat, hogy a diplomás átlagbér alatt keresnek az egyetemi tanárok, és még egy adjunktus sem rendelkezik akkora jövedelemmel, amit a bankok hitelképesnek tartanának. Ezért is követelnek a dolgozók 50%-os emelést, amely a négy intézmény esetében 20-25 milliárd forintot jelentene. Ez negyede például annak, amit hírek szerint a kormány az NKE tanárképző karának beindítására szán. Azaz, ahogy Gregor Anikó fogalmaz: „nem lehet azt mondani, hogy a felsőoktatásban nincs pénz”, csak az elosztása nagyon torz. A beszélgetés során szóba került, hogy mi lehet a kormány célja az alacsonyan tartott bérekkel. Az elsőként felmerülő válasz az lehet, hogy ezzel próbálja rávenni a kimaradt négy egyetemet arra, hogy legyen része az egyetemi modellváltásnak, és alapítványi formában működjön tovább. Gregor Anikó úgy vélekedett, hogy ha az ELTE és a BME is bekerülne az alapítványi modellbe, akkor ezzel a magyar felsőoktatást teljes egészében levágnák a kutatási rendszerről. Ez pedig értelmetlen és káros lenne. A beszélgetés végén a követelések mellett szó esett a tárgyalások jelenlegi állásáról és a mozgalom eddig elért sikereiről is.

A magyar baloldal felélte a Kádár-rendszer szociális biztonságából eredő, az attól megörökölt társadalmi tőkét, hitelessége háromszor is megtört: 1994 után nem tudta összetársítani a kapitalizmus és a szocializmus előnyeit, majd a másik kiábrándulás a 2002 utáni rendszerkorrekció kudarcát követte, a harmadik pedig már 2010 utáni eredetű, amikor is a baloldal nem tudott stratégiát ajánlani a nemzeti burzsoázia és a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok koalíciójának kialakulására. A politikai baloldal mindeközben 2006 óta önmaga fogáságában van, a kudarcért való felelősségnek sem szervezeti, sem személyi következtetéseit nem vonta le. A ma létező baloldali politikai szerkezet egyetlen új szavazót sem hozott, kizárólag belső átrendeződések történtek. A Magyarországhoz hasonló félperifériás országok – és azok baloldala – a versenyképesség és a társadalmi elvárás satujába szorítva léteznek, amin változtatni azonban sokkal nehezebb, mint a létező politikai szerkezeten, beleértve ebbe nem csak a politikai garnitúra cseréjét, hanem azt is, hogy újra létrejöjjön a szellemi baloldal, azaz a stratégiaalakítás háttereként a baloldali értelmiség. Ennek híján a kezdő lépéseket sem lehet megtenni az újfajta beszédhelyzetek, a közösségépítés és részvételiség nélkül, ezek nélkül pedig  a társadalomban nagyon is létező elégedetlenség nem talál utat a baloldalhoz, hanem – amint azt a Magyar Péter-jelenség mutatja napjainkban – a jobboldalon csapódik ki. A hagyományos baloldali szavazók jobbra szavazását az is okozza, hogy miközben a nemzet fogalma, illetve a nemzet mint azonosulási keret látszik lehetőséget kínálni számukra a nem felülről, tehát nem az osztályelnyomásból eredő, hanem „oldalról” érkező veszélyek – amilyen például a migráció jelensége – által megjelenített újfajta bizonytalanságra, addig a nemzet fogalmának politikai használatából a baloldal teljesen kiszorult, részben a saját hibái miatt. A baloldali politika abból indulhatna ki, hogy ha a nemzet politikai és kulturális közösség, akkor a magyar társadalom nagy tömegei e közösségnek ma nem részei – ezzel szemben a baloldal a „be a népet a nemzetbe” politika mentén tehetne részükre gyökeresen új ajánlatot. Mindeme feladatok kapcsán a magyar baloldali értelmiségnek tevőlegesen részt kellene vennie a közösségépítésben, ha pedig nem akarja elfoglalni a létező baloldali szervezeteket, akkor neki magának kell újakat létrehozni. Innen nézve, nagyon gyakorlatias szempontból a hazai baloldali politikának két feltétele van: az egyik, hogy legyen legalább 300 ember, aki hajlandó heti két délutánját ezzel a politikai tevékenységgel tölteni, a másik meg persze a pénz, amit össze kell gyűjteni. De a közösségépítés, a gyakorlati szolidaritás nem váltható ki semmi mással, csakis a személyes részvétellel. A defenzívára adott válasz nem a szervezeti és személyi alkudozás, hanem a baloldal felébresztése, ami pontosan az a társadalom felé fordulás, közösségépítés, aminek a stratégiájára Földes György A baloldaliságról címet viselő írása szól.

A baloldaliságról szóló és ezt a címet is viselő írását 2024. márciusban tette közzé Földes György történész a Népszava Szép Szó mellékletében. A szerzővel készült kétrészes beszélgetésünk első részében arról beszélgetünk, hogy a baloldaliság annak ellenére releváns maradt, hogy a szocializmusban megtestesülő jövőkép 1989-ben eltűnt, ám az emancipáció, az egyenlőség eszméjének megvalósítása, a szolidaritás és az igazságosság mindenkori meghatározása és képviselete, amelyek Földes szerint a baloldaliság gondolatiságának állandó elemei, ma is újragondolhatók és érvényesek. Földes György írása abból indul ki, hogy a baloldaliság jelenleg, sőt valójában évtizedek óta defenzívában van, mert a baloldal levonult a fő frontról, elállt a társadalom alapjainak megreformálásának céljától. Amikor a tömegek nagy része nem hiszi el, hogy a rendszer megváltoztatható, a biztonságérzet pedig minden egyéb értéket háttérbe szorít, akkor a baloldalnak újra kell fogalmaznia a többségi érdekeket – közben nem feladva a kisebbségi jogokat és az emberi jogokat –, ami elsőként elméleti feladat. Itt a baloldalnak abból kell kiindulnia, hogy a fennálló viszonyok továbbra is az osztálytársadalom kategóriáival írhatók le. A mai munkásosztály nyilvánvalóan nem olyan, mint a 19. századi munkásosztály volt, de a saját munkájukból élők ma is az osztályokra jellemző közös jegyekkel rendelkeznek, ahogyan a járadékosok és a tőkejövedelemből élők is. Az e helyzetérétkelésre alapozó baloldali stratégia kínál egyedül módot a baloldalnak a defenzívából való kilépésre, ami már csak azért is szükséges, mert – ahogyan Földes fogalmaz – bár utópiának tűnik, hogy a világ, a társadalom megváltoztatható, ennél utópisztikusabb azonban egyedül csak az a gondolat, hogy a világ olyan maradhat, amilyen most. Arra is javaslatot tesz a szerző, hogy a szellemi baloldal mércéjét és az „itt és most” mércéjét egyidejűleg alkalmazni kell. Az elmélet feladata nem csupán a baloldal klasszikus témáinak újragondolása, hanem arról is kell hogy legyen álláspontja, hogy most mit lehet tenni a többség érdekében. „Igehirdetés” helyett olyan beszédhelyzeteket kell teremteni, olyan stratégiát kell kialakítani, ami lehetővé teszi az emberek számára „a konfrontációt a saját létükkel”. Fel kell lépnie a baloldalnak a kisebbségi érdekekért, de fel kell ismernie, hogy a többség ma nem felülről, hanem „oldalról” érzi magát veszélyezteve, amire válaszokat kell adni, s azt kell megértetni, képviselni, hogy a biztonság nem jelenidejű, hanem jövőidejű fogalom. Az ehhez szükséges szellemi munka elvégzésének szerves része a közösségépítés és az ellenkultúra kialakítása, mert az emberek sokat tudnak arról, mi van a gazdagokkal, de arról jóval kevesebbet, hogy mi van saját magukkal, miért vannak abban a helyzetben, amiben vannak, s hogy mit tehetnének ők maguk a saját érdekeikért. Ma a világ nem a jobbra, hanem a rosszabbra készül Földes György szerint, amire az egyik válasz az autoriter kísérletek világa, de a másik lehetőség az emberek bevonása a saját sorsuk alakításába: a baloldal jövőképének ezen kell alapulnia.

Magyarország 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz. Ennek kapcsán vonta meg Magyarország uniós tagságának mérlegét a Bíró-Nagy András és Medve-Bálint Gergő szerkesztésében megjelent kötet. A 20 évről, a magyar politikai elit döntéseiről és a kihagyott ziccerekről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással. A 20 év az Európai Unióban kötetben a szerzők bemutatják, miként alakultak a 2004-es csatlakozás óta a legfontosabb közpolitikai folyamatok. Ez alapján a könyvnek lehet olyan olvasata, hogy ez a két évtized egy kihagyott ziccer. Hiszen ha például a velünk együtt csatlakozó Csehországot nézzük, akkor látszik, mit lehetett volna elérni. Csak egy adat ebből a szempontból: 2004-hez képest a cseh korona erősebb az euróhoz viszonyítva, míg a magyar forintnál brutális gyengülés érzékelhető. Ugyanakkor Bíró-Nagy András felhívja a figyelmet arra, ha nincs EU-tagság, akkor sokkal rosszabb lenne az ország helyzete, kevésbé bírná a válságokat, és még a félig rosszul hasznosult fejlesztési pénzek sem látszanának. A tagság értékelésének egyik fokmérője, hogy az uniós források hogyan hatottak a magyar vállalatok teljesítményére. Sajnos a helyzet nyomasztó. Az átlagosnál kevésbé eredményes vállalatok kaptak jelentős összegű támogatást, aminek hatására az árbevételük az átlagosnál kevésbé növekedett. Ugyanakkor ezek a pénzek a többletprofitjukat növelték. Ennek egyik magyarázata az elkényelmesedési faktor, azaz az EU-s támogatást elég megszerezni, és akkor is van nyereség, a másik pedig egy rendszerhiba. A támogatási rendszer célja nem a multiplikatív hatás, hanem az, hogy minél előbb elköltse az ország ezeket a forrásokat, még ha nem is a legjobban hasznosulnak. Külön fejezet foglalkozik azzal, hogy jogalkotási szempontból hogyan teljesítünk. Sajátosan kettős kép rajzolódik ki. Ha csak a nyers adatokat nézzük, akkor Magyarország a középmezőny része. A valóságérzékelésünk azonban nem ezt támasztja alá, hiszen a kormány komoly politikai konfliktusokat vállal fel, akár azon áron is, hogy EU-s forrásoktól esik el. A jogalkotással együtt érdemes nézni a jogilag kisebb kötőerővel bíró közpolitikai ajánlások területét is. Az látszik, hogy 2019 óta a magyar kormány számára az Európai Bizottság közpolitikai ajánlásai csak tippek. Az ún. hosszú távú teljesítési indexet nézve most már a legrosszabbul teljesítők között vagyunk. Ennek már következménye van a támogatási források zárolása szempontjából, hiszen ebben nemcsak a jogállami kritériumok felrúgása játszik szerepet, hanem szakpolitikai konfliktusok is. Közpolitikai szempontból egyértelműen pozitív mérlege a mezőgazdaságnak van. Természetesen ezen a területen is lehet negatív folyamatokat látni, továbbá az adatok szintjén még nem ismerjük, hogy az orosz–ukrán háború milyen hatásokat okozott.

A szakszervezeti mozgalmak előtt két fejlődési út van. Vagy szolgáltató szakszervezetnek vagy érdekvédelmi szakszervezetnek tekintik magukat. A kettőt keverni nem érdemes, és nem is hatékony. Erről beszélgettünk Karácsony Szilárddal, az Érdekérvényesítés: Hogyan erősítsük meg a szakszervezeti mozgalmat? című könyv szerzőjével. Karácsony Szilárd volt szakszervezeti vezető évtizedek óta képez leendő és jelenlegi szakszervezeti tisztségviselőket. A munkája során szembesült azzal, hogy a magyar szakszervezeti mozgalom egy egymással versengő, szolgáltatói szemlélet irányába mozdult el. Az Új Egyenlőségen megjelent cikkében („Mi a baj a május elsejével?”) ezt így fogalmazta meg: „Lassan nyugdíjba vonul az a nemzedék, amelyiknek még vannak emlékei arról, hogy miként működtek a szocializmusban a szakszervezetek. Ők azok, akiktől azt hallani, hogy a szakszervezetek már nem is üdültetnek, nem éri meg belépni. Amíg cipeljük ezt a torz hivatkozást, aminek alapját a hátunk mögött hagyott korszakban a szakszervezetekre kényszerített szerep adta, addig nem lesz változás. Ma is arra a kérdésre várják az emberek a választ, hogy Mit ad a szakszervezet? – mert ez ívódott be a köztudatba. A kérdés a szocializmusból maradt ránk, amikor az állam a szakszervezetektől rendelte meg a szociális jóléti rendszer működtetését, amibe például az üdültetés is bele tarozott. A szakszervezetek a rájuk osztott szerep szerint juttatásokat osztottak a kérelmező tagoknak az érdekeik érvényesítése helyett.” Ha megnézzük, egy szakszervezeti tagtoborzó kampány fő üzenete valóban az, hogy a tagdíjért cserébe hányféle kedvezményt kaphat a tag, miközben a szakszervezet nem vásárlói közösség, hanem érdekvédelmi szervezet. A szétaprózódott szakszervezet Magyarországon arra kondicionált, hogy verseny közepette vegyen el tagokat egymástól. Karácsony Szilárd ezzel szemben azt az utat ajánlja, hogy legyen a fókuszban az érdekérvényesítés. Ez pedig akkor hatékony, ha a szakszervezeti bizalmi olyan felkészült egy tárgyaláson, mint a vele szemben ülő munkáltató. Ehhez képzésre, kutatásra van szükség, ahogyan az a nyugat-európai szakszervezeti mozgalmak esetében megfigyelhető. Egy új szakszervezeti tisztségviselő alapmotivációja elmondása szerint kettős. Egyrészt meghaladták már azt a véleményt, hogy a szakszervezet a szocializmus terméke. A másik, hogy segíteni szeretnének a környezetükben lévőkön. Ugyanakkor, ha ehhez nincs meg a kellő tudás, annak kudarc lesz a vége. Az erőt pedig nem a kedvezmények köre adja, hanem a magas szervezettségi szint.

A szlovák elnökválasztáson a korábbi miniszterelnök és jelenlegi házelnök, Peter Pellegrini nyert ellenfelével, Ivan Korčok korábbi külügyminiszterrel szemben. Az elnökválasztási kampányról, a Fico-kormány elmúlt fél évéről, illetve az elnökválasztási eredmény következményeiről beszélgetett Bőtös Botond újságíróval Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője. Bőtös Botond szerint a mostani eredmény ismételten megmutatta a szlovák társadalom rendkívüli polarizáltságát, amin túl a választási kampány a „győzelem szentesíti az eszközt” felfogás társadalmi élménnyé válását is megerősítette. Ezt testesítették meg a kampányidőszakot meghatározó, igazságtartalom nélküli kijelentések, a kampányfinanszírozással és a magánvagyonnal kapcsolatos transzparencia hiánya, illetve az érzelemalapú kommunikáció is. Nem ismeretlenek ezek a magyar társadalom számára sem, ahogyan Pellegrini fő üzenete is ismerősen hangozhat, miszerint ellenfele, Ivan Korčok „háborúpárti” elnökként veszélybe sodorta volna Szlovákiát. A kampány kettősségét tovább erősítette az elnökjelöltek eltérő kampánystratégiája: míg Korčok egy sztenderd nyugat-európai politikusi karakterrel, ügyalapú kommunikációval próbálta megszólítani a választókat, addig Pellegrini kampánya a háborúval való szembe helyezkedésre, illetve az LMBTQ- és bevándorlásellenes üzenetekre épült. Bőtös Botond szerint a mostani szavazás nem csupán a két jelölt kampányüzeneteiről szólt, hanem a szlovák társadalom demokratikus átmenettel kapcsolatos frusztrációját és csalódottságat is mutatja. Pellegrini második fordulóban elért sikerében Bőtös szerint kulcsfontosságú volt, hogy a tavaly őszi választások alatt már megszólított, szélsőjobboldaliakon túl az oroszpárti, szélsőbaloldali szavazóknak is nagy részét képes volt integrálni szavazótáborába. Rajtuk kívül jelentős részben szavaztak Pellegrinire a szlovákiai magyarok, akiket az elnökjelölt dél-szlovákiai kampányútján túl a magyar közmédia is erőteljesen segített. Nem a Magyarország felőli információs befolyásolás volt az egyetlen külső befolyásolás, szintén meghatározó volt az orosz hibrid műveletek szerepe is a választási kampányban. Mindezekkel együtt is Robert Fico joggal érezheti, hogy kormánya és személyes pozíciója megerősítésre került a mostani elnökválasztás által. Pellegrini elnöki pozícióba kerülésével Bőtös Botond szerint az eddigi legnagyobb akadály hárult el a Fico által tervezett illiberális reformok végrehajtásában. Így a kormányalakítása után elkezdett, nagyon óvatosan megkísérelt antidemokratikus intézkedések felgyorsulása várható. Ennek egyik legjelentősebb színterének a közmédia átalakítása tűnik, ám ezen felül várható a személycserék folytatása az igazságszolgáltatás, a titkosszolgálatok és a diplomácia területén is, ami összességében a Fico-körüli csoport további erősödését eredményezheti.

A török helyhatósági választásokon Recep Tayyip Erdoğan pártja, a konzervatív-iszlamista AKP története legrosszabb eredményét érte el, miközben a szociáldemokrata-kemalista CHP 1977 óta nem szerepelt ilyen sikeresen. A törökországi eredmények okairól és várható következményeiről beszélgetett Egeresi Zoltán, Törökország-szakértő, az NKE John Lukács Intézetének kutatója és Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.   Egeresi Zoltán szerint a választási eredmény mindenki számára váratlan meglepetés volt, leginkább maga a CHP lepődött meg a siker mértékén. Amellett, hogy az előzetesen billegőnek titulált helyeken is magabiztosan győztek, ezt támasztja alá az is, hogy jelenleg egyedül jobb eredményt ért el a párt, mint a tavalyi elnökválasztáson a teljes összefogott ellenzék. A kutató szerint fontos, hogy a jelenlegi választás kimenetelét nem csupán az elmúlt egy év folyamataként érdemes figyelni, hanem hosszabb távon érzékelhető, korábbi döntések következményeként. Ezen döntések hatását legfőképp gazdasági területen látni. Törökország lassan egy évtizede folyamatos gazdasági problémákkal küzd: habár a GDP folyamatosan nő, rendkívül magas inflációs környezet alakult ki, súlyos nehézséget okozva a török társadalomnak.   Ehhez tett hozzá, hogy a helyi politikában a kormánypárt nem tudott meggyőző ajánlatot felmutatni, jelöltjeik nem voltak elég jók. Különösen látszott ez Isztambulban, ahol a 2019-ben megválasztott Ekrem İmamoğlu ellenfeleként Erdoğan egy korábbi minisztere indult, aki retorikai tehetségben és karakterességben nem tudta felvenni a versenyt. A választást tehát érdemes úgy összegezni, hogy nem a Köztársasági Néppárt nyert, hanem az Igazságosság és Fejlődés veszített, miután szavazóik jelentős része otthon maradt. A választást követően Erdoğan is elismerte, hogy pártja veszített és az önkritika szükségességét állapította meg.   Egeresi viszont felhívja a figyelmet, hogy nagyívű következtetéseket még nem érdemes levonni a mostani eredményekből. Négy évig nem lesz nagyobb választás Törökországban, ezalatt a turbulens török belpolitika sok mindet hozhat. Ezalatt az idő alatt az ellenzék szempontjából kulcskérdés, hogy miként tudja használni a megszerzett hatalmat az elkövetkező években, illetve az is, hogy végül melyik nagyváros országos ismertségű vezetője léphet fel elnökjelöltként. Bármelyikük is fut be végül, kérdéses, hogy Erdoğannal küzdhet meg vagy sem. A török alkotmány szerint újabb, harmadik ciklusra nem indulhat, azonban alkotmánymódosítással ez az akadály még kiküszöbölhető. Kérdéses viszont ennek módja, miután az AKP nem rendelkezik alkotmányozó többséggel a török parlamentben. Így vagy valamelyik ellenzéki párt támogatására, vagy a török társadalom népszavazás általi jóváhagyására lenne szüksége, ám jelenleg egyik út sem tűnik sikerre ítéltnek.   Tovább alakíthatják Erdoğan mozgásterét a török politikai rendszer jelenleg zajló változásai. Ugyan továbbra is töredezett az ellenzék, táboruk taktikai szavazás révén képes volt győzelemre segíteni számos ellenzéki jelöltet. Feljövőben van továbbá egy iszlamista, nemzeti-radikális párt, a YRP. A párt ugyan a parlamentben együttműködik az AKP-val, sikeresen tudta kihasználni az elégedetlenséget a hagyományosan az AKP bázisának számító jobbközép-konzervatív, főképp vidéki – különösen a belső-anatóliai– szavazók körében. Emiatt, illetve a kormánypártból átlépő politikusok miatt a YRP kifejezetten veszélyes szereplőnek ígérkezik az AKP-val szemben.   Erdoğan kilátásait javítja viszont a külpolitikával kapcsolatos optimista hangulat, miután a rendeződés irányába tart az ország számos nemzetközi konfliktusa. Ennek gazdasági hatása, illetve egy sikeres jegybanki politika képes lehet javítani az inflációs helyzeten, lehetővé téve az évek óta nem tapasztalt reálbérnövekedés elérését és a következő választások előtti osztogató politikát. Hatalomtechnikai szempontból is van még lehetősége Erdoğannak, a korábbi gyakorlat szerint várhatóak személycserék...

Az Új Egyenlőség podcast 2024. január 17-i adásában elemeztük Lakner Zoltánnal a belpolitikai helyzetet és azt, hogy mi várható az elkövetkező félévben. Az ott elmondottakat sok tekintetben felülírták a február óta zajló események, és az a kérdés, hogy most mit látunk a magyar belpolitikában. Ezért szokatlan módon, egy újabb évindító beszélgetést vettünk fel a  helyzet elemzésére. A januári beszélgetés alapállítása, mely szerint a június 9-i EP és önkormányzati választás vitathatatlanul a legmeghatározóbb eleme a 2024-es évnek belpolitikai szempontból egyelőre nem változott meg. Ugyanakkor a kegyelmi botrány kiváltotta felháborodási hullámok sorozata újra rendezheti a magyar közéletet. Ehhez az kellett, hogy a kegyelmi botrány a kormány által adott kommunikációs keretezést tette tönkre. Azaz éppen azon cölöpöket támadta meg, pl. gyermekvédelem, amelyek által definiálta politikáját a Fidesz. A spontán közfelháborodás pedig olyan erős volt, hogy nem engedte az ügy elsikkadását. Ehhez persze kellett az, hogy Magyar Péter személyében egy Fidesz világából érkező ember elkezdje kommunikációs tartalommal megtölteni az ügyet, és folyamatos defenzívába kényszeríteni a kormánypártot. A korábbi hónapok gazdasági problémáját egy morális krízis keresztezte, és adott neki egy értelmezési keretet. Ennek kapcsán Lakner Zoltán azt hozta fel példaként (Szűcs Zoltán Gábor interjúból idézve), hogy 2006-ben az öszödi beszéd valójában keretezést adott a nyár óta meglévő rossz választói hangulatnak. Ebben a tekintetben a kegyelmi ügy azt mutatja meg, hogy a gazdasági válság és a morális válság egy tőről fakad. Természetesen kérdés, hogy mennyiben rajzolja át ez a pártok közötti erőviszonyokat. Amennyiben végső soron az történik, hogy a Fidesz lénygében megőrzi támogatottságát, de Magyar Péter darabolja az ellenzéki pártokat, akkor a válság kormánypárti értelemben véget ért. Közben a török önkormányzati választások analógiaként egy másik utat is mutathatnak. Ez pedig arról szól, hogy az önkormányzati pozíciókban lehet képes a Fidesz hátrébb szorulni. Ezt látjuk Törökországban is, ahol Erdogan elnök pártja érdemben veszített településeket, mivel nem volt képes úrrá lenni a gazdasági nehézségeken. Belpolitikai elemzés szempontjából van egy fontos, és ismétlődő tanulsága az elmúlt hónapoknak (ebben a tekintetben 2006 mindenképpen analógia): nagyon hosszú idő tud lenni a belpolitikában két hónap, és nagyon gyorsan megkérdőjeleződhetnek korábbi trivialitásnak gondolt dolgok. Ez Magyarországon egy dologban biztosan így van: Fidesz politikai napirendet uraló képessége sem korlátlan.

2024. március 15–17. között elnökválasztást tartottak Oroszországban, melynek eredményei természetesen nem okoztak meglepetést, Vlagyimir Putyin újabb ciklusát kezdheti meg az ország élén. Az választás és a két éve tartó orosz–ukrán háború kapcsán az orosz belpolitikai folyamatokról beszélgetett Takácsy Dorka Oroszország-szakértővel, a Centre for Euro-Atlantic Integration and Democracy kutatójával Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.   Az elnökválasztás megtartása Takácsy Dorka szerint a legitimáció fenntartása miatt szükséges, mellyel a Kreml célja a népfelhatalmazás látszatának és a Putyin-rezsim egyöntetű támogatottságának a reprezentálása. E legitimáció szempontjából kulcsfontosságú a minél magasabb részvételi eredmények felmutatása, aminek érdekében Putyin pártja, az Egységes Oroszországért Párt tagjain túl a közalkalmazottaktól és államközeli vállalatok dolgozóitól is elvárt a részvétel, valamint a számukra előírt kvóta teljesítése. Az alacsonyabb, regionális szinten lévő politikusok számára is a magas részvételi arányok produkálását ösztönzi a rendszer a szövetségi szintű politikába való feljutás lehetősége révén.   Éppen a legitimitás és az egységes támogatás látszatát kezdte volna ki Borisz Nagyezsgyin indulása, aki bár kezdetben nem tűnt kockázatos jelöltnek, az általa képviselt háborúellenes üzenetek miatt idővel a Kreml veszélyt látott benne, és végül nem indulhatott az elnökségért. Putyinon kívül végül három, tudatosan előválogatott, ellenzéki jelölt volt, akikkel szemben Putyin független jelöltként indult. Fő okát ennek Takácsy abban látja, hogy az elnök személyes imázsa sokkal elfogadottabb, mint pártjáé. Az ellenjelöltek semmilyen kockázatot nem jelentettek Putyin számára, a kampány során sem a háborút, sem az elnök politikájának alapjait nem kérdőjelezték meg.   A kampány alatt Takácsy Dorka szerint Putyinnál nem lehetett elkülöníteni, mikor kommunikál elnökként és mikor kampányoló elnökjelöltként, ami tudatos célja volt a Kremlnek. Ehhez jön hozzá, hogy a háború kitörése óta permanens Nyugat- és Ukrajna-ellenes kampány folyik Oroszországban, ami a második világháború képi világát hozza vissza – ezzel nemzetpolitikai és identitásbeli okok miatt az orosz társadalom jól is rezonál. Ez abban is megjelenik, hogy bár autoriter rendszerek esetén a közvélemény vizsgálata rendkívül nehéz, a leginkább megbízható Levada Intézet adatai sem térnek el jelentősen az államilag közölt adatoktól.   A háború támogatottsága azonban területileg erősen megosztott: a nagyvárosi középosztály, amely a háború kegyetlen oldalával szembesült és a fiatal, hadköteles korosztály esetében jóval alacsonyabb. Ezzel ellentétben a vidéki, a világtól elzárt Oroszország lakossága, akikhez kizárólag az állami propaganda jut el, valamint a hadkötelezettségtől nem fenyegetett idősebb korosztályok sokkal nagyobb mértékben támogatják a harcokat. Mindent összevetve azonban az látszik, hogy az orosz társadalom többsége támogatja a háborút.   Takácsy Dorka szerint a háború kapcsán a Kreml arra számít, hogy a nyugati országok belefáradnak Ukrajna támogatásába, amelynek így jelentősen gyengébb helyzetből kellene majd tárgyalóasztalhoz ülnie. Mivel rövid távon Oroszország van jobb helyzetben, így az orosz dezinformáció elsődleges célja is a nyugati társadalmak elbizonytalanítása. Ez kulcsfontosságú orosz szempontból, ugyanis látszik, hogy az európai hadipar nehezen indul meg, azonban, ha fel tud pörögni, akkor jelentősen más helyzet állhat elő. Végezetül a beszélgetésben szóba került Alekszej Navalnij, aki nemrég hunyt el egy szibériai börtönben. Navalnij nevét korábban Putyin egyszer sem említette, miként az állami médiában sem jelent meg egyszer sem életében. Halála után viszont rendkívül sok, egymásnak ellentmondó narratívában ír róla az orosz média, aminek célja a teljes összezavarás, hogy végül a befogadó se tudja eldönteni mi igaz és mi nem. Navalnij Berlinben tartózkodó özvegye, Julija Navalnaja lehetőségei kapcsán Takácsy...

Az Új Egyenlőség podcastban a világgazdaság három legnagyobb feszültséggócáról – Kína, Közel-Kelet, orosz–ukrán háború – beszélgettünk Pogátsa Zoltán közgazdásszal, az Új Egyenlőség főszerkesztőjével.   Kína esetében a gazdaság növekedési problémái jelentik az egyik fő problémát. Pogátsa Zoltán arra hívta fel a figyelmet, hogy érdemes jól megválasztani az időtávot, amelyen keresztül ezt a kérdést nézzük. Középtávon egyértelmű nem látszanak súlyos gondok, és nincs ok arra, hogy ne a világgazdaság egyik pólusának tartsuk Kínát. Nyilván látszanak rövid távú problémák, amelyek a gazdaság ciklikusság miatt normálisnak is mondhatók. Alapvetés, hogy egy nagyon dinamikus gazdasági felzárkózási szakaszt az adott ország fejlődési ugrásával együtt egy lassabb növekedési fázis követ. Ennek oka, hogy a munkaerő már nem olyan olcsó, mint korábban, demográfiai problémák körvonalazódnak, de közben meghúszszorozódott a termelékenység, az automatizáció teret nyer, ezáltal nagyobb gazdasági produktum kevesebb ember keze által is létrejöhet. A második feszültségpont – és Pogátsa szerint a legveszélyesebb – a Közel-Kelet. A gázai konfliktus felszínre hozott korábban már lefojtott konfliktusokat. A huszi lázadók fegyveres akciói miatt a tengeri szállítás nem biztonságos a térségben, ezért 14 nappal meghosszabbodott a szállítási lánc. Ennek inflációs veszélye van a világgazdaságban. A konfliktus Egyiptomot sodorja veszélybe, és sajnos a gázai menekültek, a Szuezi-csatorna problémája és az ország belső feszültségei az államszervezet megroppanásával járhatnak. Közben a huszikon keresztül Iránnak mint támogató államnak a célja a térség destabilizálása és az így nyíló geopolitikai űr betöltése. Az orosz–ukrán háborúval sok tekintetben megtanult együtt élni a világgazdaság. Ebből a szempontból három fázisra bontható a háború. Az első szakasz a kitöréskor volt, amely arról szólt, miképpen tud az európai gazdaság lekapcsolódni az orosz energiakitettségről. Ezt – talán Magyarország kivételéve – megoldották ezek az országok. A második fázis, amelyet most élünk, a gabonaexport problémájával írható le. A szállítási útvonalak ellehetetlenültek, vagy megnőtt a költségük. Az ukrán mezőgazdaság jelentős mértékben biztosította a fejlődő országok ellátását például búzával, amelynek a megakadása éhezéssel fenyeget. Például ezen a ponton kapcsolódik össze Egyiptom problémája az ukrán gazdasággal, mivel az észak-afrikai ország nem képes annyi gabonát előállítani, amennyire szüksége van. A harmadik szakasz, amely most messzinek tűnik, de néha már az ukránok is próbálnak erről megállapodásokat kötni néhány országgal, az újjáépítés fázisa lesz. Ennek technikai minimuma a háború befejezése. Az adásban szóba kerül Afrika, az ottani európai, kínai, orosz érdekeltségek és a kolonizáció XXI. századi módjai is.

A Covid ideje alatt nem lehetett ingatlanokat elárverezni. A moratórium után viszont 21 ezer befejezett árverést regisztráltak. Az Eladósodás és vagyonvesztés című tanulmány egyik szerzőjével, Czirfusz Mártonnal, a Periféria Központ munkatársával a nyers adatok mögötti valóságról beszélgettünk. Zalaegerszegen körülbelül 25 ezer lakás van ma. Képzeljük el, hogy egy év alatt ennyi ingatlant árvereznek el bedőlt hitelek, felhalmozott adósságok miatt. Sajnos ez nem is annyira fikció, hiszen a Covid miatti vészhelyzet után megszűnt az árverezési moratórium, és 21 ezer befejezett árverést regisztráltak Magyarországon. És ez még akkor is brutális szám, ha nem mindegyik árverezés vége kilakoltatás. A Periféria Központ által készített tanulmány alapján, amelyet itt lehet teljes terjedelmében elolvasni: Eladósodás és vagyonvesztés, a végrehajtások hossza irreális sok esetben. A vizsgált árverések egyharmada a 2008-as gazdasági válság és azt követő hitelválság idejére nyúlik vissza. Érdemes belegondolni, hogy milyen kiszolgáltatottságérzést jelent, ha a lakhatást biztosító ingatlan körül évtizedes procedúra zajlik, aminek a vége a kényszerköltözés. Ahogy a beszélgetés során is elhangzik, van az árverezésnek egy olyan fajtája, amely a pillanatnyi kiszolgáltatottságérzést szinte végteleníti időben. Ha több alkalom után sincs licit, azaz senki nem tesz ajánlatot az ingatlan kikiáltási árának legalább 50%-a erejéig, az ingatlan átkerül a „folyamatos árverezés alatt” kategóriába. Lehetséges, hogy évek alatt sem lesz érdeklődés iránta, de ott van a gondolat, hogy a tulajdonjog bármikor gazdát cserélhet, és az addig se túl biztos lakhatás egyik pillanatról a másikra semmivé válik. Az árverések 25%-a, legalábbis ebben az időszakban, a kikiáltási árnál alacsonyabb licittel végződött, és 47% esetében nem érkezett ajánlat. A kikiáltási árnál alacsonyabb ár sok esetben azt a veszélyt is magában hordozza, hogy az árverésen kapott pénz nem fedezi a tartozást. Ez pedig azt is jelenti, hogy az ingatlan is elveszett, és az adós továbbra is elszenvedi a munkabérből való letiltást, a behajtók zaklatását. Azaz adósságcsapdában ragad, egy bizonytalan lakhatási formában. A területi eloszlást nézve jól látszik, hogy a szegényebb településeken gyakoribbak az árverések. Ennek egyik oka, hogy a bankok olyanoknak is adtak lakáshiteleket, személyi kölcsönöket, akiknél nagy volt a valószínűsége a fizetésképtelenségnek. A másik területi egyenlőtlenséget mutató elem, hogy a szegényebb településeken kevéssé van licit, azaz érdemi verseny, ez pedig erősíti az adósságcsapda veszélyét.

Az elmúlt években számos, nemzetközi szinten elterjedt gyakorlat jelent meg a magyar önkormányzati politikában, melyek az emberek közpolitikai döntéshozatalba történő bevonását ösztönzik. A különböző részvételiségi eszközök hazai tapasztalatairól beszélgetett Oross Dániellel, a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének munkatársával Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.   Az elmúlt években összegyűlt tapasztalatok alapján Oross Dániel szerint kijelenthető, hogy a részvételi költségvetési kezdeményezések tesztfázisa lezárult. A deliberatív eszközök, a közösségi gyűlések folyamata azonban még jóval kezdetlegesebb, kísérleti állapotnál tart.   A részvételi költségvetést eredetileg a brazil Munkáspárt indította el Porto Alegre városában 1988/89-ben, majd pedig számos más dél-amerikai város is elkezdte alkalmazni. Az európai önkormányzatok között jelentős késéssel jelent meg a részvételi költségvetés intézménye, a kutató szerint főképp az önkormányzati rendszer felépítése és működése miatt. Ezen eltérés szemléltetéséhez érdemes először megnézni az eredeti brazil modell működését. Ebben a lakosok az igények és javaslatok megfogalmazásán túl a megvalósításban is aktívan részt vesznek. Az európai önkormányzatok esetén ennél jóval szűkebb körben értelmezhető a részvételiség, a nemzetközi szakirodalom megfogalmazása szerint kevésbé érvényesül a „demokrácia demokratizálódása”. A magyarországi megvalósítások is ezen európai gyakorlatokra hasonlítanak, minden esetben az önkormányzat intézményrendszerén belül, az önkormányzat által történő megvalósítás látható.   Az eredeti brazil modellnek kulcseleme a szegényebb társadalmi rétegek döntéshozatalba való bekapcsolódása. Ennek alapvető oka, hogy a városok nyomornegyedeiben alapvető szolgáltatások is hiányoznak, így az ezek közötti prioritások meghatározása, illetve azok önszerveződésen alapuló biztosítása a cél. Ezzel szemben a hazai gyakorlatokból az látszik, hogy az önkormányzatok a költségvetés kis részét költik csak el részvételi költségvetés keretében, egyfajta ’nice-to-have’ jelleggel használják azt, a végrehajtást pedig a lakosok nélkül intézik. Ez a logika önmagában teljesen más közönséget vonz, szinte törvényszerű a középosztály dominanciája. A hazai sikeres példák között a szakértő szerint élen jár a kispesti és a XXII. Kerületi Önkormányzat, valamint anyagi értelemben egy más szintet képvisel a Fővárosi Önkormányzat három éve zajló, évi 1 milliárd forintos közösségi költségvetési projektje.   A közösségi gyűlések alapelve a lakosság reprezentálása kicsiben. Oross Dániel elmondása szerint ez véletlenszerű kiválasztáson és meghíváson alapul a reprezentatív összetétel biztosítása érdekében. A közösségi gyűlés alatt a résztvevők professzionálisan facilitált döntéshozatali mechanizmusba csatlakoznak be. Ellenben a lakossági fórumok hierarchikus jellegével, a közösségi gyűlés egy szavazással végződő, többkörös, strukturált döntéshozatali lehetőséget biztosít. Budapesten a Fővárosi Önkormányzat eddig 3 közösségi gyűlést tartott, klímaügyi, európai uniós és közlekedési témákban, ezeken 50-50 fő vett részt.   A beszélgetésben szóba került a közösségi programalkotás is, mint a nyilvánosságban legújabban feltűnt részvételiségi eszköz. Az alkalmazása mellett Oross Dániel szerint két szempont miatt dönthetnek leginkább a politikusok: egyfelől a társadalom mindennapi problémáira való reflektálás céljából, melyet a párt tagsága nem feltétlenül tükrözne, másfelől olyan csoportok képviselete okán, akiknek a döntéshozatalba való bekapcsolása általában nem történik meg. Példaként Oross a zöldpártokat említi, melyek programalkotásuk során a jövő generációk érdekeit is képviselni kívánják. A kutató hazai politikusokkal folytatott interjúi alapján ezen felül a közösségépítés fontossága jelenik meg fő célként.   Végül szó esett arról is, hogy világnézetileg mely pártok nyitottabbak ezen részvételi eszközök alkalmazására.

Kik azok, akik a zártkeretek Magyarországán laknak? Egy új osztály, társadalmi réteg jön létre a szemünk előtt? Lehet-e Lyukóvölgy és egy pesti agglomerációs rész külterületi lakosai között kapcsolódást találni? Erről szól Vígvári András szociológussal, etnográfussal, a Zártkert-Magyarország könyv szerzőjével készült beszélgetés. Talán nem is tudjuk, de mindenképpen szemünk előtt van a zártkertes társadalmi réteg. Azokat soroljuk ide, akik külterületen, általában mezőgazdasági besorolású területen élnek. Az alsó nagy szoba papíron a présház, míg a felső két emeleti szoba gyümölcstárolóként van „lepapírozva”. Az ilyen területeken élők száma 2001 és 2011 között megduplázódott, és már a 90 ezer főt is eléri. A nagyvárosok agglomerációjának most már sok helyen megszokott része, persze teljesen eltérő okok miatt jöttek létre, és ebből következően az ott élők társadalmi státusza is nagyon különbözik. Vígvári András könyvében egy konkrét, Budapest közelében található zárkerti övezet társadalmát vizsgálta az ott élők szemszögéből. Ugyanakkor azt elmondta a beszélgetés során, hogy más zártkertes részek nagyon más módon alakultak ki. Nehéz általánosítani, hiszen a Miskolc melletti Lyukóvölgy, a budai hegyek külterületei és az általa kutatott pesti oldalon lévő zárkerti övezet nagyon más dinamikájú. Az mindenképpen látszik, hogy ezeken a várostól távol lévő, de munkahely szempontjából még elérhető helyeken széles társadalmi rétegek találhatók meg. A lakhatási problémákkal küzdő szegény, sok esetben lecsúszott rétegek és a felső-középosztálybeli fiatalok egyaránt otthont teremtenek maguknak. Ezeknek a zártkerti övezeteknek a jellegzetessége, hogy az alacsony ingatlanár egy alapvető infrastruktúra-problémával párosul. A villany általában adottság, de vezetékes ivóvíz vagy csatornahálózat szinte alig található, ahogyan a szociális és az egészségügyi ellátórendszer sem biztosított a közelben. Átmeneti térnek szokták ezeket tekinteni, mivel se lakóövezetnek (jogilag biztosan nem), se mezőgazdasági művelésre használt területnek nem számítanak. Az ott élők kettős érzéseket táplálnak: egyrészről igénylik jogaik elismerését és a városi lakosokéval azonos szolgáltatásokat, másrészről az állammal szembeni bizalmatlanság hajtja őket, hiszen épp ezért választották ezeket a területeket. A helyi közigazgatás se nagyon tud velük kezdeni semmit, hiszen ha elkezd fejlesztési pénzeket költeni ezekre a területekre (utak rendbetétele, infrastruktúra kiépítése), akkor ezzel ösztönzi ezt a költözési irányt, és elvonja a pénzeket a belterületeken élőktől. Ugyanakkor számosságukat tekintve előbb-utóbb politikai tényezők lesznek az ott élők, és ki fogják maguknak harcolni ezeket. Vígvári András szerint ebben semmi egyedülálló nincs, hiszen Budapest terjeszkedése pontosan ebben a formában zajlott le, azaz a peremen élők egy idő után a város részévé váltak.

A társadalmi mobilitás az esélyteremtő állam egyik eszköze arra, hogy a belső egyenlőtlenségeket kezelje. Nagyon sok kutatás foglalkozik azzal, hogy vajon ez valódi kitörési lehetőség-e vagy csak álom. Durst Judit szociológussal, A társadalmi mobilitás ára című könyv egyik szerkesztőjével beszélgettünk. A társadalmi mobilitás ára című könyv egyéni életútinterjúk segítéségével keresi arra a választ, hogy az osztályok közötti felfelé vándorlás milyen realitással bír, és legfőképpen milyen következményei vannak az első generációs diplomások esetében. A könyvnek nemcsak az az erénye, hogy magyar környezetben készített átfogó elemzést, hanem az őszintesége is, amely ráirányítja a figyelmet arra, hogy mit is értünk társadalmi mobilitás alatt. Ahogyan a szerzők megfogalmazzák: „A korai modernizációs elméletek optimista elgondolása szerint a társadalmi mobilitás a modernizáció és az iparosodás folyamatának előrehaladtával párhuzamosan maga is nő. […] Az oktatási rendszerek demokratikussá tétele csökkenteni tudja, illetve kiküszöbölheti az olyan egyenlőtlenségi dimenziók hatását az egyének életesélyeire, társadalmi státuszára, mint amilyen a származási osztályhelyzet. […] A legújabb nemzetközi mobilitásvizsgálatok empirikus eredményei azonban nem igazolták ezt a modernizációs tézist.” Azaz az oktatási rendszer nem csökkenti a társadalmi egyenlőtlenségeket, sőt azok inkább növekednek is általa. Ahogyan egy nem régen megjelent kutatás bemutatja, a top gimnáziumokba a felső középosztály gyerekei kerülnek be inkább, és ma már egy iparág épül arra, hogy pénzért felkészítse a gyerekeket a középiskolai felvételire. Durst Judittól egy konkrét élethelyzet alapján megtudhattuk, hogy a cigánysoron lakó gyerekek iskolájában az elmúlt évtizedben nem volt olyan gyerek, aki központi felvételit írt volna, így az iskola nincs felkészülve arra, hogy mit kell tenni ilyen esetben. Adódik a kérdés, hogy az oktatási rendszer megváltoztatása mellett milyen eszközök kellenek a mobilitási csatornák megnyitására. Ilyenek lehetnek például a felzárkóztatást segítő civil kezdeményezések, amelyek a tehetségek felkarolásával adnak arra lehetőséget, hogy valaki meghaladja a környezete társadalmi státuszát. Ugyanakkor arra is figyelni kell, hogy ne csak néhány szerencsés számára nyíljanak meg ezek a csatornák, mivel így csak kevesek számára adunk egyéni mobilitást. Sokkal inkább kollektív mobilitásra van szükség, amely arra is figyel, hogy csökkentse az osztályváltás költségeit. Aki képes a környezetét meghaladni, gyakran hontalanná válik. A régi közeg már nem fogadja be, idegennek érzi őt, ő pedig az új közegben otthontalannak tartja magát, és bizonytalan lesz. Erről számol be a kutatásban részt vevő első generációs diplomások egy része, és ez köszön vissza a korábban említett gyermek esetében is, aki középiskolába szeretett volna menni. Számára a saját közege visszahúzó erő volt („cigányból sose lett semmi”). A társadalmi mobilitásnak van két eleme, amely nem feltétlenül kapcsolódik össze és válik tartóssá. A végzettségből fakadó kulturális osztályváltás tartós mobilitási mód, de nem biztos, hogy anyagi biztonsággal társul. Ezzel szemben egyre több példa van arra, hogy a mélyszegénységben élők anyagi értelemben meghaladják meg környezetüket. Erre egyik lehetőség a külföldi munka, amely sok tekintetben önkizsákmányolásra épül, és kiszolgáltatott társadalmi státuszt jelent. Ez kulturális értelemben nem osztályváltás, és nem is teszi fontossá a tanulást.

Szinte axióma a közgazdászok körében, hogy Magyarországnak gazdasági modellváltásra van szüksége. Az olcsó munkaerő, a kis hozzáadott érték már nem jelent megoldást növekedési akadályainkra. Azt is mondhatnánk, hogy ki kell törni a közepes jövedelem csapdájából. Erről beszélgettünk Kis Miklóssal, az Új Egyenlőségen megjelent cikke kapcsán. A magyar kormány által elképzelt modellváltás az akkugyártás erőltetésén alapul. Ha jól megnézzük ezt a kérdést, akkor nehezen értelmezhető, hogy miben más ez modellértékét tekintve, mint a jelenlegi struktúránk. Hiszen az a mondat, hogy ne összeszerelő üzem legyen az ország – ez a modellváltást hangoztatók legfőbb üzenete – nem teljesül azzal, ha nem belső égésű motorokat raknak bele az autókba Kecskeméten, Győrben vagy Debrecenben, hanem az elektromos meghajtáshoz szükséges akkumulátorokat. Az pedig teljesen egyértelmű, hogy nincs az akkugyártás mögött hazai K+F, azaz nem mi találjuk ki azokat a technikai újításokat, amelyek révén magasabb hozzáadott értékű lenne a munka, és ezáltal jövedelmi szintet tudna ugrani az ország. Ha kitettség szempontjából nézzük ezt a modellváltási kísérletet, akkor öt kérdést érdemes feltenni: -         Növekszik-e a gazdaság energiakitettsége? Igen, hiszen az akkumulátorgyártás alapja az olcsó energia. -         Növekszik-e a technológiai kitettségünk? Igen, hiszen a különböző hajtásláncok közül az elektromos meghajtás mellett tesszük le a voksunkat. Ha nem ez lesz a jövő technológiája, akkor nagyon gyorsan kukába kerülhet a modellváltási kísérletünk. -         Növekszik-e a munkaerő szempontú kitettségünk? Igen, hiszen most sincs elegendő munkaerő, külföldről kell behozni. Ez azonban nem csak tőlünk függ. -         Itt marad-e a munkaerőre fordított költség? Nem, hiszen a bérek minimális részét fogja itt elkölteni a külföldről behozott munkaerő, tehát az nem fog a magyar gazdaságban hasznosulni. -         Itt marad-e a profit? Minimális mértékben, és ez is csak az esetleges beszállítói kör révén. A fenti problémák jól megmutatják, hogy milyen komoly gondok vannak ezzel a gazdasági modellváltással. A beszélgetés során szóba kerül, hogy a 3 + 1 termelési tényező közül valójában melyik milyen állapotban van az országban, és ezekkel milyen teendője van az új gazdasági modellnek. A munka, a tőke, a föld és a vállalkozás közül az akkugyárak a földre, azaz a természeti kincseinkre építenek – akár azon az áron is, hogy kimerítsék ezeket. Látjuk, hogy a vízállomány kapcsán milyen tudományos dilemmák merülnek fel.

Hol tart a magyar egészségügyi rendszer átalakítása? Minek köszönhető, hogy egyre több hírt lehet olvasni arról, hogy ellátások szűnnek meg bizonyos településeken? Egyáltalán fontos-e az egészségügyi rendszer a kormánynak? Rékassy Balázzsal beszélgettünk, aki orvosként és egészségügyi közgazdászként is figyeli a mindennapok valóságát.   Rékassy Balázs sokadik alkalommal volt vendégünk az Új Egyenlőség podcastjában. A mostani adást egy személyes aspektussal kezdte. Elmondta, hogy eddig makroszempontból közelített a területhez, és azon keresztül szerette volna jobbá tenni a működését. Ugyanakkor az ebből adódó frusztrációk arra késztettették, hogy közelebb lépjen a mindennapok valóságához, és ezért az alapellátásban orvosként is dolgozni kezdett. Véleménye szerint vitathatatlan tény, hogy a közegészségügy drága közszolgáltatás, amelyben folyamatosan jelennek meg az innovatív ellátások, és nőnek a társadalmi elvárások is. Ez utóbbi Magyarország szempontjából azért is érdekes, mert a munkaalapú társadalom alapvetése a kormány szerint, hogy aki dolgozik, az előbbre jut. Közben ezt az egészségügy a várható élettartam szempontjából nem igazolja vissza. A magyar átlagéletkor 5 évvel az EU-s átlag alatt van. Ennél is brutálisabb az az adat, hogy a férfiaknál földrajzi elhelyezkedés alapján 12 év különbség van a várható élettartamban Magyarországon. A rendszer abba az irányba megy, hogy akinek van pénze, az a magánellátás felé igyekszik, míg a többiek esélyhátrányt szenvednek el, mert még az alapellátás sem érhető el számukra. Ez Rékassy Balázs szerint a latin-amerikai modellt vetíti előre, ahol egy szűk társadalmi réteg hozzáférése biztosított csak a megfelelő ellátáshoz, a többiek pedig másodrangúak az egészségügyi ellátás szempontjából. Pénzben kifejezve 1352 eurót költ a magyar rendszer évente egy főre vetítve, ezzel szemben az EU-átlag 3400 euró környékén van. A gyógyszerkiadások terén nominálisan nem ekkora a különbség, mivel bekerülési érték szempontjából nincs nagy eltérés az EU tagállamai között. Ezért a hiányzó pénz inkább a kórházi szolgáltatásokban, az alapellátásban és a prevencióban jelentkezik. A probléma nem csak a ráköltött összegekben áll fenn, hanem a rendszer megszervezésében is. Két példát hozott fel ennek kapcsán Rékassy Balázs. Az egyik az infarktus ellátása. Svédországi szintű az infarktus utáni azonnal beavatkozás rendje, míg albán szinten van az utógondozás, és ebből adódóan az egy éven túli túlélés esélye is. Azaz az akut helyzetre jelentős összegeket költ a rendszer, miközben ezek kárba vesznek, mert azt követően nincs figyelem a beteg gyógyítására. A daganatos betegségek esetében is hasonló helyzettel találkozunk. Az onkológiai centrumok személyi állományának felkészültsége, az elérhető gyógyszerek köre jó, néhány esetben kifejezetten magas színvonalú. Ezzel szemben a beteg későn jut el a terápiára, nincs megszervezve a betegút, és persze az egészségtudatosságra való felkészítés is alacsony szinten van. A beszélgetés végén szóba került az alapellátás, ahol az lehetne a jelszó, hogy mindenkinek legyen háziorvosa, de nem a ma ismert formában. Ehhez praxisközösségekre és persze minden településről észszerű módon elérhető ellátási rendszere lenne szükség.

Folytatódik az évadindító podcastsorozat. A tavalyi évi visszatekintő, majd a külpolitikai fókuszú előretekintő beszélgetések után a hazai belpolitikával foglalkozunk. A következő fél év a június 9-ei választásokra való ráfordulást, majd azt követően az eredmények kommunikációs és reálpolitikai értelmezését hozza magával. Erről beszélgettünk Lakner Zoltánnal. A június 9-i EP- és önkormányzati választás vitathatatlanul a 2024-es év legmeghatározóbb eleme belpolitikai szempontból. Egy élesebb verseny esetén félidős – azaz a kormányzati ciklus közepén tartott – választásként is kezelhetnénk, amely meghatározza majd a belpolitikai verseny kereteit. Azonban ennek a választásnak ellenzéki oldalon még bizonytalan a keretezése. A mostani mozgások alapján az ellenzéki pártok sokkal inkább helyosztónak tekintik ezt a választást, amely alkalom arra, hogy egymással szemben pozícionálják magukat. Ennek a taktikának a kormányváltás lehetősége-lehetetlensége logikán nincs relevanciája, ami az ellenzéki szavazókat elbizonytalaníthatja. Ez pedig erősítheti azokat a pártokat, amelyek a korábban összefogásban hívő ellenzékkel szemben határozzák meg magukat. Innen nézve egy ellenzéki helyosztó még azt sem teljesíti, amiben a nagyobbacska ellenzéki pártok reménykednek, hogy megmutatja dominanciájukat, és így erőközpontként tudnak továbbmenni. A beszélgetés során természetesen megvitattuk a kormánypártok lehetőségeit és várakozásait is. A Fidesz lassan másfél évtizede tartó győztes választásait 50% feletti mértékben abszolválta. Ugyanakkor ilyen rossz gazdasági hangulat nem volt még választás előtt, mint most. A gazdasági nehézségek már a 2022-es választások előtt is látszottak, de a brutális infláció, a gazdasági recesszió és az ezekre adott – sokszor megszorításokat tartalmazó – gazdaságpolitikai válaszok hatása 2023 második felében hatott jelentősen a választói hangulatra. Ez pedig azt jelentheti, hogy kapaszkodnia kell a Fidesznek is azért, hogy hozni tudja az 5 évvel ezelőtti EP-eredményt. Mindez ellenzéki szempontból adhatna motivációt és tétet az EP választásoknak. Ennek pedig lehetne hatása az önkormányzati választásokra, amely talán még fontosabb politikai esemény, főleg a pozícióban lévő ellenzéki pártok számára.

Az idei év az európai politika színpadán izgalmasnak ígérkezik. Az USA elnökválasztási kampánya az utóbbi évtizedben a szokásosnál is jobban kihat az európai politika napirendjére, de évközben az Európai Parlamenti választások valamint tagállami választások hozhatnak átrendeződéseket. Erről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással.   Az USA-ban csak novemberben lesz elnökválasztás, ennek ellenére már az előválasztások, a Trump-effektus kihatással van az európai politikai térképre. Talán ez a helyzet azért is más, mint a korábbi két választást megelőzően, mivel az orosz–ukrán háború, a közel-keleti helyzet és Kína Tajvan felé való fenyegetése geopolitikai szempontból nagyobb kihívást jelentenek, mint az az elmúlt évtizedben megfigyelhető volt. Szűken véve az európai porondot a legnagyobb hatású esemény a júniusi EP-választás lesz. Ennek kapcsán Bíró-Nagy András továbbra sem látja annak jelét, hogy a magyar miniszterelnök által várt átrendeződés végbe menjen. Ehhez az kellene, hogy az európai konzervatívok és a tőle jobbra álló Identitás és Demokrácia pártcsalád képes legyen az Európai Néppárttal összefogva többséget alkotni. Ennek nem látszik sem matematikai realitása, sem pártpolitikai megalapozottsága. Ez utóbbi ugyanis azt jelentené, hogy európai porondon a CDU/CSU együttműködne a német szélsőjobbal (AFD), vagy a lengyel PIS szövetkezne a Donald Tusk vezette lengyel kormánypárttal. Ezek belpolitikai logikán szinte teljesen kizárt opciók. A Brexit óta Európában hagyományos Berlin–Párizs-tengely sem eshet szét. Franciaországban 2027-ben vannak elnökválasztások, addig változás nem várható. Németországban egy előrehozott választás hozhat kormányváltást, de ez az európai néppárti erők (CDU/CSU) hatalomra jutását hozná, amely nem hoz más Európa-politikát. A beszélgetés során négy országról esett szó kiemelten. Ausztriában választások lesznek, jelenleg a szélsőjobboldali FPÖ áll az élen, de kormányra kerülése ettől még nem vehető biztosnak. Hollandiában folynak a koalíciós tárgyalások, és győzelme ellenére kétséges Wilders miniszterelnöki pozíciója. Spanyolország azért érdekes, mert Sanchez megőrizte miniszterelnöki pozícióját, de olyan alkut kellet kötnie a katalán szeparatisták kapcsán, amely miatt forrong az ottani közélet. A következő félévben Portugália is izgalmas lesz, ahol korrupciós vádak miatt a kormány lemondott, és új választások lesznek.

Kilőttek az élelmiszerek árai, csökken a fizetések vásárlóértéke, nő a szegénységben élők száma. Néhány tényállítás, amely a magyar társadalmat érinti. De hogy ne csak egy-egy adatot, szalagcímet emeljünk ki, a mai adásban szerkesztőtársammal, Lakner Zoltánnal beszéljük meg, hogy milyen változásokat okozott a társadalomban a gazdasági válság.   Év végén érdemes visszatekinteni arra, hogy a válságok sora milyen hatással volt a társadalom helyzetére. Ha címszavakban kellene fogalmazni, akkor biztosan a rekordmagas infláció, a reálbér csökkenése, a növekvő egyenlőtlenségek jutnának először eszünkbe. Ha egy kutatással szeretnék mindezt alátámasztani, akkor az a Policy Solutions ebben a podcastsorozatban is bemutatott elemzése lenne, mely szerint a társadalom 46%-a úgy érzi, romlott háztartásának anyagi helyzete az elmúlt időszakban. Az adatok azt mutatják, hogy a válság évei alatt felerősödtek a társadalomban meglévő problémák. Ennek oka, hogy a magyar társadalom jelentős részének egy akár átmenetileg tartó időszakban is kisebb az ellenállóképessége, miközben a magával hurcolt gondok bármikor felszínre törhetnek. Ilyen a társadalmi mobilitás nagyon alacsony szintje, amely miatt nem áll távol a valóságtól, ha befagyott társadalomról beszélünk. Márpedig, ha az előrejutásra nincsen érdemi esély, akkor fundamentális gondok vannak egy társadalmi struktúrában. Három szempont köré csoportosult a beszélgetés. Az első az oktatás kérdése. A PISA adatok továbbra is komoly problémákat mutatnak, és a mögötte lévő szociológiai hátteret vizsgáló adatok pedig egyértelművé teszik, hogy az osztályhelyzet öröklődik tovább a szülőkről a gyerekekre, és ez határozza meg tanulási esélyeiket. Annak ellenére még mindig ezzel a problémával kell szembenéznünk, hogy ezen a területen az elmúlt 13 évben érdemi reformlépésekbe kezdett a kormányzat. Az oktatási egyenlőtlenségek megszűntetése ellen centralizálták a tanterveket és az iskolarendszer irányítását, miközben a reformlépések az eredmények alapján is látszik, hogy nem hozták meg a változást. A második kérdéskör a gyerekes családok és a szegénység problémája. A családtámogatásokon belül a minden gyerek után azonos módon járó családi pótlék elértéktelenedett. Tényszerűen jelentős támogatásokat kaphatnak a gyereket nevelők, de ezek inkább a felső társadalmi rétegek számára elérhetőek, és nem univerzálisak. Ennek hatására is ma már a gyerekek negyede szegénységi küszöb alatti jövedelemmel rendelkező családban él. A harmadik szempont a mélyszegénység kérdése. A munka alapú társadalom mítosza az volt, ha van munka, akkor van legalább egy korrekt egzisztenciális szint. A reálbérek csökkenése, a munkahelyek biztonságába vetett hit megszűnése egyértelműen elhozta azt az időt, hogy nem igaz az „munka van, minden van” gondolat. Az adásban szóba kerül Lengyelország példája, ahol a politikai megosztottság ellenére van egy oktatási rendszert érintő konszenzus, és szóba kerül, hogy mennyire másképp viszonyul a gyerekes családok támogatásához a lengyel politika, mint a magyar kormány.

Az argentin elnökválasztás második fordulója igazi politikai földindulást hozott Javier Milei nagyarányú győzelmével. Nagy Sándor Gyula Latin-Amerika szakértővel, a Corvinus Egyetem tanárával beszélgettünk arról, hogy milyen előzmények vezettek a választási eredményekhez, és milyen lépéseket várhatunk a sokakat megbotránkoztató nyilatkozatokat tevő új elnöktől.   Nagy Sándor Gyula szerint a korábbi elit súlyos bukását egy komplex, többszintű válság előzte meg. Az elmúlt négy évtizedben számos gazdasági és társadalmi válság sújtotta a latin-amerikai országot, gyakran utcai megmozdulásokkal kiegészülve. A helyzetet jól jellemzi, Argentína lényegében a mai napig az IMF 50 milliárd dolláros segélycsomagjából működik, 100% feletti az éves infláció mértéke, a jegybanki alapkamat pedig 140%. A koronavírus rossz kezelése tovább súlyosbította az ország amúgy is kiszolgáltatott és bizonytalan helyzetét. Az argentin társadalom súlyos válságát szemlélteti, hogy a COVID előtti, már akkor is magas 25%-os szegénységi ráta mindössze néhány év alatt körülbelül 45%-ra emelkedett. Javier Milei erre a helyzetre adott radikális gazdasági-társadalmi javaslatokat, ezzel tudta megszólítani az argentin társadalom többségét. Milei előéletét tekintve közgazdász végzettségű, többéves egyetemi oktatói tevékenység és nemzetközi pénzintézeteknél végzett munka után került a közéletbe. Ismertségét saját YouTube-csatornája és TV-műsorokban való szereplése révén építette fel, az elmúlt évekre gazdasági kérdésekben ismert médiaszemélyiség lett. Ezen felül 2021 óta tagja az argentin Nemzeti Kongresszusnak. Az argentin fizetőeszközbe, a pesoba vetett bizalom teljesen megszűnt, mindenki dollárban takarít meg. Ez viszont a többszintű árfolyamrendszer és a korlátozott váltási mennyiség miatt előidézte a feketepiaci, úgynevezett „blue-árfolyamot”, amelyen a lakosság illegálisan vált valutát. Ezt a spontán már végbement dollarizációt intézményesítené Milei a jegybank és a peso megszüntetésével. Ennek fő akadálya, hogy a nyugdíjak és az állami alkalmazottak fizetéséhez nem áll rendelkezésre elég devizatartalék az argentin kormány számára. Ennek előteremtéséhez Milei klasszikus neoliberális receptet követne: állami cégek privatizációja és az ország kritikus nyersanyagaira (pl. az akkumulátoripar számára kulcsfontosságú lítiumra) épülő koncessziók révén egészítené ki az IMF hitel következő részletét. Arra a kérdésre, hogy a neoliberális gazdaságpolitika miként fog hatni a szegényekre és az állami közszolgáltatásokhoz való hozzáférésre, Nagy Sándor Gyula elmondta, hogy az rövidtávon várhatóan további elszegényedéshez fog vezetni. Kiemelte viszont, hogy a választási eredmények földrajzi eloszlásából az látszik, hogy Milei a korábbi peronista-kirchnerista bázisokon, a hátrányosabb helyzetű választók között volt a legsikeresebb. Ennek oka szerinte a hatalmas kiábrándultság a rosszul működő állami újraelosztásból, mivel ennek ellenére folyamatosan romlott az átlagos életszínvonal. Ez az elkeseredettség a megnövekedett bűnözéssel együtt teremtette meg az igényt a biztonságra és a rosszul működő állam leépítésére. Az állam gazdasági szerepének minél radikálisabb csökkentéseként a kampányidőszakban Milei az oktatás és egészségügy teljes privatizációját is képviselte. Azonban az elnökválasztás első fordulója után megállapodást kötött két másik elnökjelölttel, akik támogatásáért cserébe módosította ezt a programpontját. Így bár a privát szektor szerepének növelése része programjának, az állam teljes kivonulása nem. Ez a megállapodás azért is fontos, mert az új argentin elnök pártjának körülbelül 15%-os részaránya van a törvényhozásban, így más pártok támogatására nagy szüksége lesz. Az, hogy a tervezett nagyszabású privatizáció révén ki szerezhet befolyást Latin-Amerika második legnagyobb országában Nagy Sándor Gyula szerint nem egyértelmű. A kampány alatt Milei élesen kritizálta Kínát kommunista vezetése és geopolitikai tevékenysége miatt, azonban piaci alapon...

A Policy Solutions több éve folyamatosan méri, hogyan alakul a magyar társadalom problématérképe. Idén is a megélhetési költségek, alacsony fizetések és az egészségügy a top3. Ennek ellenére a kormánypártok támogatottsága magasan áll továbbra is. Valós, vagy látszólagos ellentmondásokról beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással, az intézet vezetőjével.   Megélhetési költségek magas szintje, alacsony fizetések, rossz egészségügy: ezek a magyar társadalom legnagyobb problémái. A Policy Solutions kutatása alapján a mostani válság mélyebb hatással van a társadalomra, mint amit a COVID idején tapasztaltak. Több ember érzi azt, hogy romlott anyagi helyzete, és inkább az számít optimista gondolkodásúnak, aki stagnálást vár jövőbeli helyzetét illetően. Egy évvel a választások után ha csak ezt nézzük, akkor könnyen rá mondható lenne, hogy gondban van a Fidesz. De ettől nyilvánvalóan messze vagyunk. Ez ellentmondásosnak tűnik erősen. Pedig van rá magyarázat, ez pedig a felelősség áthárítása. A kutatás során megnézték, hogy a válaszolók mit gondolnak ki tehet arról, hogy gazdasági nehézségek vannak. Miközben az ellenzéki szavazók egyértelműen a kormányt okolják, ez a Fidesz támogatói körében már árnyaltabban jelenik meg. Az Európai Unió, és a háború szinte ugyanekkora arányú mint  a kormány hibáztatása . Azaz működik  a kormány propaganda stratégiája, és emiatt kapnak magyarázat-mankókat a Fidesz-szavazói, és nem fordulnak el a kormánytól. Érdekes kérdés azt megnézni, hogy mennyire van hatása a háborúnak a magyarok gondolkodására.  A kutatás szerint a háborús félelmek 2023 tavasza óta csökkennek. (A kutatás a Hamasz Izrael elleni brutális terrorakciója előtt készült.) Ez pedig arra is magyarázatot ad, hogy a kormány miért fordult rá az EU támadására (lásd óriásplakátok), és miért kevesebb Ukrajna jön át a kommunikációban. A beszélgetés során megnéztük, hogy a médiafogyasztási buborékoknak milyen hatása van a vélekedésekre, várakozásokra, és véleményekre. Ebben ott látszik törésvonal, hogy mennyiben a valóság leírása és mennyiben egy megkonstruált dolog az, amit értékelni akarunk a megkérdezettekkel. Minél kézzelfoghatóbb egy téma (anyagi helyzet) annál kisebb a médiabuborékok ereje, és minél elvontabb (háborútól való félelem) annál nagyobb kilengések vannak.

A hazai akkumulátor gyárak építése, bővítése során több civil kezdeményezés is létrejött. A Göd-ÉRT Egyesület az elsők között alakult azzal a céllal, hogy a helyi lakosok biztonságáért, a környezet védelméért és a gödi Samsung gyár építési folyamatának átláthatóságáért küzdjenek. Az Egyesület története izgalmas példája a hazai akkumulátor gyárak körüli eseményeknek. Bodnár Zsuzsával, a Göd-ÉRT Egyesület aktivistájával és az Átlátszó újságírójával Gébert Judit beszélget.

„A kettéosztott társadalmak képe csupán látszat, a valóságban a véleménycsomagokkal házaló szélsőségek kisebbségben vannak. Igaz, nagy erőkkel dolgoznak a társadalom kettéosztásán.” Ezzel a bevezető mondattal jelent meg Kováts Eszter politológus elemzése a Válasz Online-on egy nagyszabású német tanulmányról. Az e heti adásban a cikk szerzőjével, a Bécsi Egyetem adjunktusával beszélgettünk.   Jelentős kutatómunkával (adatok, reprezentatív kérdőíves felmérések és fókuszcsoportos interjúk) segítségével tárta fel Németországban Steffen Mau, Thomas Lux és Linus Westheuser a kortárs német társadalom fejlődését, aktuális konszenzusait és konfliktusait. Azt találták, hogy valójában nem beszélhetünk polarizált társadalomról, hanem inkább arról az igényről, ami a polarizálódáshoz vezetne. Négy témakörben elemezték a társadalmi véleményeket (klímaváltozás, migráció, elosztási kérdések, szexuális kisebbségek jogai), és arra jutottak, hogy sokkal szélesebb és erősebb társadalmi konszenzusok léteznek ezeken a területeken, mint elsőre látszik. Ugyanakkor minden témakörben vannak triggerpontok, amelyek hatására szétporlad a konszenzus, és erős érzelmek jönnek elő a társadalomból. Az a feltevés, hogy alapvetően megosztott lenne a társadalom, két forrásból táplálkozik. Az egyik az USA hatása, ahol a választási rendszer miatt ténylegesen (ezt empirikus adatok is alátámasztják) két részre oszlik az ország. Ez alapján a diplomás, gyakran véleményvezéri pozícióval bíró réteg azt vélelmezi, hogy ennek a német társadalomban is így kell lennie. A másik ok, amiért polarizációt vélünk felfedezni, a közösségi média hatása. Itt ugyanis erős vélemények ütköznek hangosan egymással, ami alapján úgy tűnik, hogy a társadalom tagjai vagy A, vagy B álláspontot képviselnek. A beszélgetés során Kováts Eszter elmondta, hogy a kutatók mindegyik témánál azonosítottak triggerpontokat, amelyeket nagyon tudatosan felhasználnak az ún. „polarizációs vállalkozók”. Ezek a pártok arra építenek, hogy a konfliktusok jók, ez alapján lehet megmutatni magukat a szereplőknek, és szavazókat szerezni. Németországban leginkább az AfD és a Zöldek csinálják ezt, amelyek egymás pozíciójával szemben határozzák meg magukat egyes kérdésekben. Az is látszik, és ez a Fidesz esetében is megfigyelhető, hogy a konfliktust sokkal inkább a kulturális térbe tolják át. Ezekben az esetekben a triggerpontok nyomkodása politikai haszonszerzésen alapul. A tanulmány négy triggerpontot azonosított: -         egyenlőtlen bánásmód, szemben a „mások többet kapnak, mit én” érzéssel (például ha a transzneműek dedikált órát szeretnének az uszodában, mások nehezményezik, hogy mondjuk a testsúlyuk okán miért nem kapnak ugyanilyen jogot); -         a normalitásérzés sérül; -         csúszós lejtő, amely arra épül, hogy „ma ezt kérik, mi lesz a következő…”; -         a saját viselkedésünk megváltoztatását várják el tőlünk (például sokaknak gondot jelent a gendernyelv használata, mivel szerintük úgy korrekt használni a névmásokat, hogy az alapján ne legyen az érintett neme definiálva – a magyarban ez nem értelmezhető probléma). A beszélgetés végén arról is szó esik, hogy az egyenlőtlenség mint téma miért bír demobilizációs erővel, és mit jelent a státuszkonkurencia ebben az esetben.

Amióta válságról válságra halad az ország, ismét sok szó esik a GDP-ről. Ugyanakkor talán kevéssé ismerjük, hogyan számítják ki, és mennyire is ad hiteles képet egy ország állapotáról. Erről beszélgettünk Belyó Pállal, a KSH volt elnökével. A podcast  végén pedig  azt is megtudhatjuk, hogy mi a Happy Planet Index és mire jó a HDI mérés. A GDP azért hasznos mérőszám, mert egy mutatóban összesíti a gazdaság fejlődésére vonatkozó adatokat. Ezáltal azt fejezi ki, hogy egy adott időben és területen végfelhasználói szinten mekkora értékű termék előállítása történik. Azaz van annak jelentősége, hogy egy gazdaságnak export-import szempontjából milyen tagozódása van, és ez logikusan meglátszik a GDP adatokban is. A GDP szempontjából folyó áron számolják az alapadatot, amely úgynevezett deflátor segítségével változatlan árassá változtatható, és ez az adat a valós teljesítményváltozást mutatja. Ehhez az is szükséges, hogy az úgynevezett nyers adatok (ezek abból adódnak, hogy mit jelentenek le az egyes statisztikai adatközlők) naptári és szezonális hatással korrigálva legyenek. Amennyiben megnézünk egy GDP adatközlést, akkor látszik, hogy van az előbbi korrekciónak jelentősége. Az utolsó – 2023. II. negyedévi - adatok szerint: „A bruttó hazai termék volumene Magyarországon 2023 II. negyedévében a nyers adatok szerint 2,4%-kal csökkent az előző év azonos időszakához viszonyítva. A szezonálisan és naptárhatással kiigazított és kiegyensúlyozott adatok szerint a gazdaság teljesítménye az előző év azonos időszakához képest 2,3%-kal, míg az előző negyedévhez mérten 0,3%-kal mérséklődött.” A beszélgetés során Belyó Pál elmondta, hogy az első adatközlések még csak gyorsbecslések. Végső adatok csak a tárgyidőszakot követően jóval később állnak rendelkezésre. A negyedév végét követő 40. napon jelenik meg a gyorsbecslés, amely a termelői oldal adatai alapján készül. Ez még nem tartalmaz ágazati számokat sem. A második becslés a tárgyidőszak utáni 70. napon jelenik meg. Itt részletes számokkal találkozhatunk. Például ebből tudjuk, hogy bár a mezőgazdaság az előző év azonos időszakához képest 68%-kal nőtt teljesítményben, az ipar és a szolgáltatások összességében 2,4%-os visszaesést hoztak össze. Azaz a gazdaságon belül arra is kell figyelni, hogy egyes szektorok a valós súlyukkal kerüljenek beszámításra. A beszélgetés végén arra kerestük a választ, hogy mennyire számít egzaktnak a GDP az egyes országok összehasonlítása szempontjából. Ebben a tekintetben alapvetően a nemzeti statisztikai adatközlők hitelessége dönti el, hogy milyen minőségűek az adatok, mivel a módszertan azonos minden országban. Ugyanakkor vannak hibái a GDP számításának. Ezt ismerték fel a britek is, és 2010-ben már arról beszéltek, hogy más metodológiára van szükség. Aki végighallgatja a beszélgetést, azt is megtudhatja, hogy mit jelent a Happy Planet Index, és milyen fogalmat takar a HDI rövidítés.

A múlt héten jelent meg az Új Egyenlőségen Éber Márk Áron írása, melyben az ellenzék egyik stratégiai problémáját, szavazótáborának összetételét vizsgálta osztályszempontból. Mit jelent, hogy az ellenzék „osztálycsapdában van”? Hogyan lehetséges kitörni ebből? Erről beszélgetett az Új Egyenlőség podcast legújabb szerkesztőségi adásában Bíró-Nagy András és Éber Márk Áron.   A pártok szavazóinak földrajzi eloszlása széles körben tárgyalt a magyar közbeszédben: az ellenzék a nagyvárosokban, a Fidesz pedig a kistelepüléseken támogatottabb. A térbeli eloszlás azonban osztálybeli megoszlást is takar, mivel a társadalmi szerkezet jelentősen eltér a város–vidék felosztásban. Erről kevesebb szó esik a közéletben, pedig Éber Márk Áron szerint a fő akadályt épp az ellenzéki pártok szavazótáborának összetétele adja. Az ellenzék ugyanis beszorult egy urbánus közegbe, ahol főképpen képzett, jómódú választókat képes megszólítani. Csakhogy az ilyen osztályhelyzetűek túl kevesen vannak a magyar társadalom szerkezetében, ők nem képesek többséget teremteni, ez pedig sajátos csapdát jelent az ellenzék számára. Mindeközben ellentmondásos módon a Fidesz épp azok körében a legkevésbé népszerű, akiket a jelenlegi, felfelé újraelosztó politika céloz, a rosszabb helyzetben lévők körében pedig nagyobb a támogatottsága. Éber Márk Áron szerint ez a fő oka, hogy az ellenzék már 13 éve nem képes elmozdulni szorult helyzetéből.   25 évvel ezelőtt még a Fidesz volt ebben az osztálycsapdában. 1998-ban, az első Orbán-kormányt megalakító Fidesz még szintén a viszonylag képzett és jómódú (nagy)városi szavazókat tudta megszólítani a polgári kormányzás üzenetével. Kedvezőtlenebb osztályhelyzetű szavazóikat legfőképpen koalíciós partnere, a Független Kisgazdapárt érte el. Érzékelve ezt a helyzetet, a Fidesz igyekezett szélesíteni és mélyíteni a szavazóbázisát, megszólítva a nem (nagy)városi, kevésbé jól képzett, jellemzően nem jómódú választókat is. A cél az önálló kormányzáshoz szükséges támogatottság megszerzése volt, ez azonban nem sikerült, 2002-ben a Fidesz elveszítette a választásokat és ezzel a kormányalakítás jogát is.   Ezt követően indult meg a Fidesz ellenhegemóniájának kiépítése. A hegemónia fogalmát Antonio Gramsci alkotta meg, akinek munkássága Orbán Viktorra is jelentős hatással volt. Gramsci szerint ahhoz, hogy az államhatalmat megszerezhesse egy politikai erő, előbb számos, nem államhatalmi pozíció elfoglalása szükséges. Ezt nevezte „állóháborúnak”, illetve hegemóniaépítésnek. Ennek jegyében végzett a Fidesz nagyon aktív politikai és társadalomszervezési munkát a kétezres években, aminek legismertebb példáját a Polgári Körök adják. Létrehoztak azonban gazdaköröket és munkástagozatot is, illetve a hazai nagytőkével való kapcsolatépítés is ekkor lett igazán intenzív.   A Fidesz sikeréhez elengedhetetlen volt, hogy közben az akkori kormánypártok elveszítették a társadalmi beágyazottságukat. 2006 és 2010 között az MSZP több mint 1,3 millió választót veszített, míg az SZDSZ teljesen megszűnt. Ez nagyrészt a 2004-2009 közötti rossz kormányzás eredménye, aminek következményeként a választók már nem ezekhez a pártokhoz kapcsolták a jólét és a biztonság ígéretét. Ezt legjobban a szociális népszavazás mutatta meg, amikor a Fidesz „baloldali” kritikával támadta az MSZP–SZDSZ-kormánykoalíciót – sikeresen. Az MSZP és az SZDSZ zuhanórepülésével egyidőben megerősödött a Fidesz és a Jobbik is.   Éber Márk Áron szerint az elmúlt évek fő tanulsága, hogy nem lehet „felülről” és „jobbról” legyőzni a Fideszt, csak „alulról” és „balról” érdemes próbálkozni. Márki-Zay Péter kísérlete és a „kiábrándult fideszesek” megszólításának stratégiája kínos kudarccal végződött. E helyett több sikerrel kecsegtet az a stratégia, amely a dolgozó emberek problémáira, a megélhetésre és a biztonságra összpontosít. Amennyiben politikailag hitelesen képviselné ezt az irányt, az ellenzék kihátrálhatna az osztálycsapdából.

Elbukott a Jog és Igazságosság az október 15-i parlamenti választásokon, kormányváltás jön Lengyelországban. A lengyel választások tanulságairól és következményeiről beszélgetett Zgut-Przybylska Edit politológussal, a Lengyel Tudományos Akadémia adjunktusával Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.   Zgut-Przybylska Edit szerint az ellenzéki győzelem egyik fő oka a PiS elhibázott kampánystratégiája volt: Kaczyńskiék egy korábban jól bevált, negatív kampányt folytattak, elsősorban Donald Tusk ellen. Azonban a gyűlöletkeltés, a migráció középpontba állítása és a félelmekre épített kampány nem működött a megváltozott politikai helyzetben. Az exit poll kutatások alapján a választókat leginkább a gazdaság helyzete, a megélhetési kérdések és a reálbérek csökkenése foglalkoztatták. Ezeket a biztonság kérdése, az abortuszhoz való jog és a jogállamiság követették a felmérésekben, a migráció csupán a választók töredékét érdekelte. Fontos továbbá, hogy a PiS az elmúlt 8 évben nem volt képes úgy leuralni a lengyel nyilvánosságot, mint azt tette a Fidesz Magyarországon – ez is kellett ahhoz, hogy egy jól felépített ellenzéki stratégiával lehetővé vált a győzelem.   A választási részvétel demográfiai aspektusai alapján a politológus szerint kijelenthető, hogy a választási eredményt a lengyel nők és a fiatalok döntötték el. Mindkét csoportban rendkívül magasan alakult a részvétel és az ellenzékre szavazók aránya. A női szavazók mobilizálását nagymértékben erősítette az abortusz témája. Az abortusz szabályozásának módosítása óta több nő hunyt el a szabályozás szigorúsága miatt, ami a gyermekvállalási hajlandóság visszaesését is eredményezte. Erre tudott kampánystratégiát építeni az ellenzék, akik a meglévő gyermektámogatások mellett a munkaerőpiacra történő visszatérés támogatását képviselték.   Jelentős demográfiai mozgások zajlottak továbbá a kistelepüléseken. Ezek hagyományosan a Jog és Igazságosság bázisai, ezért az idei kampányban is rengeteg erőforrást fordítottak a falvak mobilizálására. Ám a megnövekedett részvétel ellenére is csökkenni látszik a kormánypárt vidéki dominanciája, az újonnan szavazók többségét a Polgári Koalíció és a Harmadik Út tudta megszólítani. Összességében van tehát egy átalakuló választói demográfia, a PiS bázisa egyre csökken. Emiatt Jarosław Kaczyński is megjegyezte, hogy amennyiben a következő választásokon győzni szeretne pártja, azt egy megváltozott Lengyelországban kell elérnie.   A közös kormányzás tartalma tekintetében Zgut-Przybylska Edit szerint a leendő kormánypártok között konszenzus van, hogy vissza kell fordítani a PiS elmúlt nyolc évben végrehajtott intézkedéseit az igazságszolgáltatás és a média terén, valamint az EU-val való kapcsolat rendezésében és a befagyasztott uniós források kiszabadítása kapcsán is egyetértés van. A koalíciós partnereknek közös nevezőt kell majd azonban teremteniük a szociális juttatások, a lakhatás és az adórendszer kapcsán; illetve az abortusz és az LMBTQ jogok kérdésében is várható jelentősebb konfliktus a pártok – elsősorban a Baloldal és a Harmadik Út – között.   A kormánynak számos ellenerővel kell majd számolnia, közülük a legjelentősebb Andrzej Duda elnök lehet, akinek a ciklusa 2025-ben fog lejárni. Az, hogy mennyiben fogja Duda akadályozni az új kormány tevékenységét – vagy ellenkezőleg, mennyire lesz kooperatív – azt Zgut-Przybylska Edit szerint az elnöksége utáni időszakára vonatkozó személyes ambíciói fogják majd meghatározni. A politológus úgy gondolja, hogy a leendő kormánynak először olyan területekkel kell foglalkozni, amelyek nem kívánnak jogszabálymódosítást.   Ilyen terület például a külpolitika, ahol az új kormánynak nagy mozgástere lesz. Egyrészt véget érhet az euroszkepticizmus: az új kormánypártok egyetértenek, hogy Lengyelország helye Európa centrumában van. Stratégiai cél lehet a lengyelek Tanácsban betöltött befolyásának a visszaállítása, amire Tusknak, mint a Tanács volt elnökének minden lehetősége meg lesz.

A nyugati világ által terrorszervezetként nyilvántartott Hamász fegyveresei október 7-én kitörtek Gázából, és megtámadták Izraelt. Ennek sajnálatos eredményeként 1300 felett van az izraeli halottak száma, főként civilek, közöttük nők és gyerekek. A fegyveresek túszokat ejtettek jelentős számban, és civil pajzsként, „cserealapként” kezelik őket. Az izraeli hadsereg napok óta bombázza Gázát, és szárazföldi erőkkel felsorakozott a határon. Herskovits Eszterrel, a Klubrádió újságírójával arról beszélgettünk, hogy mindez milyen következményekkel járhat Izraelben.   Az izraeli társadalom politikailag megosztott. Az október 7-ei terrortámadás azonban alapvetően megváltoztatta a társadalmi kohéziót, és zárójelbe kerültek a belpolitikai eltérések. Ennek látványos jele, hogy szinte azonnal egységkormány alakult. A támadás váratlanul érte az izraeli társadalmat. Még néhány hete is arról szóltak a hírek, hogy emelték a palesztin munkavállalók engedélyezett létszámát, Izrael pedig Ciszjordánia irányába csoportosította át erőit. Herskovits Eszter elmondta, hogy a támadás brutalitása sok kérdést vet fel, főképpen a célját illetően. Egyes feltételezések szerint abban reménykedett a Hamász, hogy a Hezbollah is belép a háborúba, újabb frontot nyitva. Ez nem következett be, és néhány, a gázai áldozatok melletti megszólaláson kívül az Izraelben élő arabok részéről sem látható erősebb fellépés. Persze kérdés, hogy terjedhet-e a front, azaz lesz-e a Hamász mellett olyan erő, amely belép a harcokba. Izrael társadalma egységes és erős fellépést vár el a hadseregtől, miközben az ország vezetésének sok tényezőre kell figyelnie. Kérdés, hogy a Gáza ellen indított katonai akcióra hogyan reagál a többi arab országnak. A Szaúd-Arábiához való közeledés megakadt, a megállapodást egyelőre jegelték. Ez azonban Herskovits Eszter várakozása szerint inkább csak lassítja a folyamatot, de nem állítja meg. Egyiptom esetében nem kell arra számítani, hogy Izrael ellenében fellépne katonailag. Azonban ők is tartanak a Hamasz terroristáitól, és nem engedik a belépést az országba Gáza irányából. Egyedül Irán léphetne fel jelentősebb katonai erővel, de ez sem várható direkt módon, inkább proxyháborúra lehet számítani. A beszélgetés végén a Budapestnél alig nagyobb területű, de nagyon sűrűn lakott Gáza helyzetéről volt szó. Felmerült a kérdés, hogy vajon szükségszerűen alakult-e ki a jelenlegi társadalmi és gazdasági helyzet, vagy lett volna más fejlődési lehetőség is. Az izraeli erők 2005-ös kivonulásáig fejlődő pályán volt az övezet, de a Hamász-hatalomátvétel és a Fatah elűzése szabadtéri börtönné változtatta a területet. Hogy Gáza sorsa másképpen is alakulhatott volna, azt a Ciszjordániával való összehasonlítás is mutatja.

A Policy Solutions rendszeresen vizsgálja, hogy mit gondolnak a magyarok az EU-ról, mekkora esélye van egy HUXIT-nak, és mit tartunk értéknek az Unióban. A 2023-as kutatás apropóján beszélgettünk az intézmény vezetőjével, az Új Egyenlőség szerkesztőjével, Bíró-Nagy Andrással.   A „Milyen Európát szeretnénk?” című kutatás egyik legfontosabb alapállítása, hogy az EU-s tagság mellett továbbra is erősen kiáll a magyar társadalom. Ezt mutatja, hogy a megkérdezettek 72%-a egy esetleges népszavazáson az EU-s tagság mellett tenné le a voksát, miközben 13% szavazna csak a kilépésre. Arra azonban felhívta Bíró-Nagy András a figyelmet, hogy ha belemegyünk a részletekbe, akkor ennél már árnyaltabb a kép, és már látszanak romló jelek. A beszélgetés során az adatok két dimenzióját elemeztük. Az egyik, hogy mit gondolnak a választók a magyar kormány és az Európai Bizottság közötti vitáról, amely miatt blokkolták az EU-s pénzek felhasználását. Nagyon meglepő az eredmény, mivel a választók 70%-a azt mondta, hogy meg kell a kormánynak állapodni, és el kell fogadni a Bizottság mérföldköveit. Ez a vélemény még a Fidesz szavazói körében is abszolút többséget (58%) jelent. Ezzel szemben ha azt kérdezzük, hogy szerintük a brüsszeli bürokraták rá akarják-e kényszeríteni az akaratukat a magyarokra, akkor ott 54% valamilyen szinten egyetért ezzel. Ez a vélekedés a kormánypárti szavazók körében 74%-on áll. Jól látszik, hogy a két kérdésre adott válaszokban erős ellentmondás van. Ennek feloldását abban látja Bíró-Nagy András, hogy a szavazók úgy érzik, még a magyar kormány részéről meghozott engedmények sem járnak olyan nagy kárral, mint az, ha nem érkeznek meg az EU-s pénzek. A kutatásnak a korábbi évekhez képest volt egy új eleme. A médiafogyasztási szokások, buborékok alapján vizsgálták meg az egyes vélekedéseket. Azt látták, hogy vannak kérdések, ahol egyértelmű különbség van a szavazók között a tekintetben, milyen médiumokat fogyasztanak. Ilyen például a korábban fent állítás, mely szerint leegyszerűsítve Brüsszel meg akarja mondani, hogy mit tegyünk. A kormánypárti sajtót fogyasztók kétharmados többsége ért egyet ezzel a vélekedéssel. Ezzel szemben a kormánykritikus médiabuborékban lévőknek csupán 36%-a. Ennél még erősebb eltérést találunk, ha egy olyan „vélekedést” nézünk, mint hogy az „EU át akarja mosni a magyar gyerekek agyát a saját ideológiájával”. Ezzel a választóknak 47%-a ért egyet. Ugyanakkor a kormánypárti szavazók esetében ez az arány 69%, míg az ellenzéki szavazók között éppen ugyanennyien gondolják azt, hogy ez nem igaz. Ugyanakkor arra vonatkozóan, hogy Magyarországnak megéri-e anyagilag az Európai Unió tagjának lenni, már sokkal kisebb hatása van az egyes buborékoknak. Ez azt mutatja, hogy nem írnak felül minden vélekedést a központilag kitalált üzenetek, és nem lehet teljesen ez alapján irányítani a választókat.

A Szlovákiában megrendezett előrehozott parlamenti választásokat Robert Fico pártja, a SMER nyerte meg. A szlovák választás eredményeiről és következményeiről beszélgetett Bőtös Botond újságíróval Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.   A szlovák választások tétje a szakértő szerint a közép-európai jogállamiság helyzetében, a kisebbségi jogok garantálásában, illetve a korrupcióellenes fellépés folytatásában rejlett. Nemzetközi szempontból fokozta az érdeklődést, hogy a belpolitikai témákon túl a választási kampányt jelentősen meghatározták a külpolitikai kérdések, különösen az ország geopolitikai orientációja volt fontos téma. E témának a napirenden tartását jelentősen meghatározta az országban tapasztalható orosz dezinformációs befolyás is.   A választásokon Robert Fico pártja, a SMER került ki győztesen. Bőtös Botond szerint fontos megjegyezni, hogy bár a SMER egy névleg szociáldemokrata párt, a gyakorlatban elsősorban nacionalista, populista és szuverenista politikát folytat, amivel a szélsőjobboldali szavazók jelentős részét is képes volt megszólítani. A győzelemhez elég volt a szavazatok 23%-ának megszerzése, ami ugyanakkor mutatja, hogy az arányos választási rendszerű országban nincs olyan politikai erő, ami önmagában kimagasló tényező tudna lenni.   Emiatt a kormánytöbbség megteremtéséhez is koalíciókötés szükséges – jelen esetben legalább két másik párttal. Erre a szakértő szerint négy lehetséges alternatíva létezik. A felvázolt lehetőségekben közös tényező a szintén a szociáldemokrata pártcsaládhoz tartozó HLAS, amely korábban a SMER-ből vált ki. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy hozzájuk csatlakozik az etnonacionalista és EU-ellenes szélsőjobboldali párt, az SNS. A további lehetséges alternatívák szerint az (1) SNS helyett egy szintén jobboldali, azonban EU-párti formáció, a KDH csatlakozhat; (2) kisebbségi kormány jön létre; (3) legkisebb valószínűséggel pedig egy Fico-ellenes, négypárti blokk kerülne hatalomra a választásokon második helyen végzett Progresszív Szlovákia vezetésével. Utóbbinak nagyon kicsi az esélye, és jóval valószínűbb, hogy egy Robert Fico vezette kormány fog létrejönni.   Bőtös szerint bár a magyar kormány nagy reményeket fűz egy Fico-kormány felállásához, az jelentősen nem fog változtatni a magyar külpolitika régióbeli helyzetén. Habár Robert Fico is szeretné újra megerősíteni a V4-eket, arra cseh és lengyel oldalról sem látszik nyitottság. A külpolitikai téren inkább abban bízhat az Orbán-kormány, hogy az elkövetkező években megerősödik egy jobboldali-populista erőtér, amely elsősorban az Európai Parlament ECR frakciója körül összpontosulhat.

Tüttő Kata nemcsak főpolgármester-helyettes és az EU Régiók Bizottsága tagja, hanem most már podcaster is. KataPult néven indított egy csatornát, ahol önkormányzati vezetőkkel beszélget a települések életéről, településvezetői mintákról, a nők szerepéről a közéletben. A KataPult mottója: „Egyre ritkul a levegő a magyarországi önkormányzatok körül. Én abban hiszek, hogy az önkormányzatok a demokrácia fontos pillérei, tartalékai, innovációs laborjai. Ennél a pultnál polgármesterekkel beszélgetek arról, hogy egy város, egy kerület vagy egy kisebb település vezetése hogyan mutat túl a kátyú-kaszálás-takarítás háromszögén. Hogyan mutatunk másik utat Magyarország számára a mához képest?” A KataPult adásaiban önkormányzati vezetők mesélnek arról, hogyan tudnak távolabb tekinteni és stratégiákban gondolkodni a mindennapos ügyek mellett. Az első három vendég ezért teljesen más karaktert és más településtípust képviselt. Tóth József, a XIII. kerület polgármestere 29 éve vezeti a kerületet. Közben jelentős változáson ment át a városrész, és képesek voltak egy fejlesztési program segítségével megfordítani a kerület lakosságának csökkenését. Ahogy ő fogalmaz, a kerület szemmel látható mértékben járul hozzá a magyar GDP-hez. Ezzel szemben Nemény András és Őrsi Gergely polgármesterek első ciklusokat töltik, és közben válságoktól övezett időszakot kell kezelniük. Covid, háború, menekültek, energiaválság, majd gazdasági válság egymás után érték az önkormányzatokat. A beszélgetés során Tüttő Kata elmondta, hogy van egy probléma, amivel kevéssé nézünk szembe. Ez a nők fájóan alacsony részvétele ennek a közéletben. Régen az a mondás járta, hogy bár az országos politikában kevés a nő, helyi szinteken, a települések irányításában már jobb a helyzet. A 2019-es választások utáni adatokból kiderül, hogy a 10 ezer fő feletti települések esetében 10-ből 1 a női vezető. Közben pedig hiányzik az a szemlélet a helyi ügyek menedzselésében, amely nem csak a férfiak szemszögéből láttatja a problémákat és megoldásokat. Ezért változtatni kellene a jelenlegi arányokon, amihez jó minták kellenének. Arra a kérdésre, hogy mi az akadályozza a nőket a közéleti szerepvállalásban, Tüttő Kata azt mondta, hogy a politika bizonytalan műfaj. Nem egyértelműek a bemeneti pontok, azaz hogy hogyan lehet politikussá, egy közösség vezetőjévé válni, és a „bentlét” is kiszámíthatatlan, emiatt nehéz tervezni a politikai szerepvállalással mint hivatással. A beszélgetés során az is szóba került, hogy a pártoknak mint networköknek milyen szerepük van az önkormányzatok világában, és hogyan tud egy vezető támaszkodni rájuk, milyen jó gyakorlatot lehet találni külföldön a hulladék-újrahasznosítás kapcsán, és hogyan lehet méltatlanul alacsony szintről tudatos gondolkodással elérni például egy olasz településen, hogy 85% legyen az újrahasznosítási arány.

Budapesten 2002 és 2019 között zajlott az úgynevezett Corvin-negyed projekt, melynek eredményeképpen az épületeket és a lakásállomány tekintve jelentősen átalakult a VIII. kerületnek ez a része. A beruházás társadalomformáló hatása jelentős, de az alsó társadalmi osztályok számára komoly hátrányokkal járt. Erről beszélgettünk Ürmössy Annával és Szabó Milánnal, akik háromrészes cikksorozatot írtak a témáról.   Az Új Egyenlőség virtuális hasábjain 2023 augusztusában jelent meg egy cikksorozat Ürmössy Anna és Szabó Milán tollából. Ennek fő témája, hogy miképpen ment végbe a Corvin-negyed fejlesztése, és hogyan alakult át a városrész másfél évtized alatt. Az átalakulás hatására az ott lakó alsó társadalmi osztályok tagjai a meglévő tereikből kiszorultak, és alapvetően átalakultak a tulajdoni viszonyok. Azaz bekövetkezett a dzsentrifikáció. Az előzményhez két momentum tartozik hozzá. Egyrészt a VIII. kerületi önkormányzat eladósodott, és kereste a kitörési lehetőségeket az adóbevételek növelése érdekében. Ezzel együtt azzal is próbálkozott, hogy saját forrásai terhére meglévő épületek felújításával adjon lendületet a kerület egyes részeinek, ez a terv azonban kudarcba fulladt. Ekkor érkezett a befektetői tőke, amely pénzéért cserébe jelentős hozzáférést kért a területhez. A 125 milliárd forintos beruházás célja a tőke logikája alapján nyilvánvalóan nem a társadalompolitikai problémák megoldása volt, hanem a magas áron eladható lakások építése és az ehhez párosuló gazdasági környezet kialakítása. Ugyan a beruházás 14%-át az önkormányzat biztosította, mégsem akart vagy tudott érdemben korrekciókat végezni a projekten. Az eredményt már látjuk, hiszen egy gyors társadalmi átalakulás hatására a korábban ott lakók a kerület más részeibe költöztek át, vagy más kerületekbe szorultak ki. Azaz számukra nem jelentett minőségi javulást a projekt (sőt vannak olyanok is, akiknek romlottak az életkörülményei). Arról nem beszélve, hogy az új lakások kialakításának nagy ára volt: 17 500-ról 8000-re csökkent az önkormányzat kezében lévő szociális bérlakásállomány. Így ma már kevesebben juthatnak segítséghez lakhatási gondjaik megoldása érdekében, mint akár két évtizeddel ezelőtt. A lakásállomány minőségének megváltozása mellett a közösségi terek átalakítása is hozzájárult a dzsentrifikációhoz. Erősödött a félprivát terek jelenléte, és fogyasztáskényszeres foglalták el a korábban közösségi funkciót betöltő tereket. Egyre több olyan utcabútor meg, amely a közterületi hajléktalanságot igyekezett lehetetlenné tenni, miközben a kerület vezetése nem adott hosszú távú válaszokat a kérdésre. A beszélgetés során felmerült, hogy van-e alternatívájuk az ilyen tőkevezérelt városrehabilitációs programoknak. Erre a Magdolna-negyed rehabilitációja szolgált pozitív példával, ahol az EU-s források felhasználása lehetővé tette a szociális szempontok érvényesítését. Szintén pozitív kerületi példa a Déri Miksa utca felújítása, amely nem a fogyasztáskényszeres helyek számát növelte, hanem a közösségi funkciókat erősítette meg.